A gonosz valóságos, mint a cementfal és a ráragasztott plakátok

​Az ember a Fellegvárban

Sorozat készült Philip K. Dick 1962-ben megjelent kultregényéből. Nem véletlen, hogy a producerek közt találjuk Ridley Scottot – a téma aranybánya. A nagyszabású történelmi kavarodás pedig elképesztő látványvilág megteremtésére ad alkalmat.

Már a pilot főcímében is láthatjuk, hogy a gyártók nem vették félvállról a feladatot: az Edelweis című dal, amely a Muzsika hangjában a tiszta német erények melletti kiállás szimbóluma volt a nácizmussal szemben, most hátborzongató tisztasággal szolgálja a náci propagandát, miközben az USA feldarabolását látjuk: a keleti part a Harmadik Birodalomé, a nyugati pedig a Japán császárságé. A japán San Franciscóban az „ázsiásítás” némileg megdöbbentő, már-már önmaga paródiája, annyira elképzelhetetlen, hogy a japánok valóban legyűrik és kulturálisan is padlóra küldik az amerikaiakat. A náci New Yorkban azonban megvalósul a német győzelem, látszik, hogy az alkotók számára a nácizmus, mint gonosz futurista ideológia az igazi fenyegetés. A sorozat alkotói Goebbels nyomán átalakították az amerikai pop-artot, és az eredmény lenyűgöző lett: a futurista náci giccs és tematika lépten-nyomon megerőszakolja és kifordítja magából a szabad amerikai élet giccseit – amelyekről egyébként kiderül, hogy alapvetően szintén birodalmiak, túl könnyű adaptálni őket, hiszen nagyszabásúak és önbizalomtól duzzadóak.

Az Amerikában működő náci kollaboráns állam témája olyan dolgokat hoz felszínre múlttal, jelennel és jövővel kapcsolatban, amelyek igencsak mélyre hatolnak mai életünk és lelkiismeretünk kapcsán is. Ez a sorozat legnagyobb erénye. A látványvilágban eltörpülnek karakterek és konfliktus, mivel gyengék és közhelyesek a párbeszédek, rajzfilmszerűen sematikusak a karakterek, mintha ebben nem fejlődött volna a hatvanas évek bugyuta háborús mozija óta a világ, bár én értem, hogy azt akarták modellezni, csak azt nem, hogy miért. Rufus Sewell gonosz nácija persze remek, de a fiatal főszereplők és környezetük, a valódi főhősök sablonszerűek. Hogy ebben a világban találtak egy felforgató, némileg misztikus filmet a mi valóságunkról, amelyben nyert Amerika, és emiatt egy őrült kémes száguldás kezdődik – nos, ezt már nagyon sokféle verzióban láttuk, vagy K. Dick másolta a hollywoodi 1+1=2 szintű történet-egyenletet, vagy ő találta ki, csak annyiszor ismételték el, hogy nem lépi át az ingerküszöbünket, teljesen mindegy.

Ami tehát mégis a székhez szögezi a nézőt, az a továbbgondolt, mindennapi náci antiutópia: a kórházban elégetik a gyógyíthatatlan betegeket és értelmi fogyatékosokat, a zsidóságot üldözik, nincs modern művészet, mert degeneráltnak minősítik, egyhangú giccsben toporog tehát a világ (egyébként valóban a giccs ragadja meg leginkább a szélsőjobboldalban is a tömegembert: menetelés, tankok, színek, kiáltások, az új barbarizmus fegyelmezett ipari karneválja). Ezek az elvileg apró, sőt gyakorlati, de mégis a társadalmunk lelkiismeretének lényegi kérdéseit lezáró változtatások (azzal a céllal, hogy megkönnyítse a többség életét és felgyorsítsa a tempót és a haladást, ki tudja, mi felé) valódi működésben remekül láttatják, milyen lenne a hétköznapokban a náci uralom, békeidőben – szakadatlan emberi árulás.



A sorozat – és Philip K. Dick regénye is – számos felvetése történetietlen, például Amerika megszállása nehezen elképzelhető, akár atomfegyverek birtokában is, amikor egy könnyen és erőteljesen fanatizálható kétszázmilliós népről van szó, akik egy kontinensnyi országot védenének körömszakadtig. A filmben ennek ellenére bejáratott kollaboráns országot látunk, amely tökéletesen átvette a német náci életformát, némileg amerikanizálva. A kész helyzet érdekes dolgokat hoz felszínre, gyakorlatilag a demokrácia parázs vitakérdéseit tolja ki kissé, és máris megkapjuk a nácizmust. Hogy mindezt a németek érik el, mint megszállók, az lehetetlen, de az Egyesült Államokban nagyon is létező szélsőjobboldali gondolkodás eluralkodása mégis valamennyire életszerűvé teszi. Elvileg éppen ez a hangos nacionalizmus adná fel utoljára a nemzeti függetlenséget, mégis, akár a magyarországi nyilasok esetében, itt is úgy lehetséges az antiutópia, hogy hazaárulókká lesznek azok, akik máshogy nem kapnának lehetőséget, máshogy mindig kisebbségben maradnának ostoba, embertelen türelmetlenségükkel, hagymázas őrületeikkel és giccseikkel. Így a náci megszállás is elképzelhető Amerikában, és erre a sorozat világépítésében okosan és szerencsésen rá is játszik. Bármelyik állampolgárral való találkozás, azaz egy-egy mellékszereplő, epizódszereplő felléptetése, a magukat lassan vonszoló főhősök mellett különösen fontossá válik, eléri azt a benyomást, hogy senkiben nem lehet bízni, hiszen lelkét a nácizmus már átalakíthatta, a kollektív és a személyes emberi életbe beleette magát a gonosz. Ez a fajta tanulmányjelleg a sorozatot kihagyhatatlanná teszi, és ezért a kissé sablonos, paranoid sci-fi kliséket összefoltozó történetszál ellenére ajánlott mindenkinek, aki felelősen gondolkodik az emberi lélekről, és annak a társadalomhoz való, láthatóan az eddig ismertnél fontosabb kapcsolatáról.

Az ember a Fellegvárban
The Man in the High Castle
amerikai sorozat, 2015
rendező: Daniel Percival, Brad Anderson, Karyn Kusama, Nelson McCormick, Ken Olin, Michael Rymer, David Semel, Michael Slovis, Bryan Spicer, forgatókönyv: Philip K. Dick azonos című regényéből Frank Spotnitz, operatőr: Gonzalo Amat, James Atkinson, szereplők: Alexa Davalos, Rupert Evans, Luke Kleintank, DJ Qualls, Rufus Sewell, gyártó: Amazon Studios

Horváth László Imre

• Publikálva: 2015.12.16. 07:38 • Címke: sorozat, irodalom