Az első magyar független filmes

100 éve született Szőts István, a modern magyar film elindítója

Torzóban maradt életműve minden darabja gondot okozott a cenzúrának, mert meg nem alkuvó szellemiséget, korszakalkotó, új tartalmat és formát hozott a korabeli magyar filmmel szemben.

Száz évvel ezelőtt, 1912. június 30-án a dél-erdélyi Szentgyörgyválján született Szőts István Kossuth-díjas filmrendező, az első magyar szerzői filmes. Torzóban maradt életműve minden darabja gondot okozott a cenzúrának, mert meg nem alkuvó szellemiséget, korszakalkotó, új tartalmat és formát hozott a korabeli magyar filmmel szemben. Miközben az Emberek a havason 1942-ben Velencében művészeti fődíjat nyert, erőteljes vizuális stílusa, természetessége az olasz neorealizmusra is hatott, itthon, az 1945-ös cezúrát követően csak búvópatakként érvényesülhetett, s csak a hatvanas évek újhullámos filmjeiben sugárzott szét vállaltan és látványosan.

Műveinek történelemszemléletét, stílusát mélyen meghatározta az erdélyi miliő: a Retyezát havas csúcsai, a kanyargó Sztrigy ezüstje, a gyerekkorban hallott boszorkánymesék, a környékbeli szántó-vető pásztorok és parasztok életbölcsessége. A gyerek Szőts a földből előkerült római kőoroszlánon lovagolt, miközben személyes élményként, a nagymama és mások meséiből élte a környéken zajlott történelmet: Avram Jancu lázadásait, Bem útját, a piski csatát. De már gyerekként megtapasztalta, hogy az országhatárok nem pusztán térképvonalak, hanem sorsformáló tényezők. „Menekültünk a szerb határszélről, apám garnizonjából az első világháború kitörésekor. Menekültünk 1916-ban a románok betörésekor, mikor Dél-Erdélyt kiürítették. Menekültünk a háború végén, a forradalomkor, 1918-ban Váljáról – később Erdélyből Magyarországra, én aztán még onnan is tovább.” A háború szétszakította a családot. Szőts apjával az anyaországban próbált boldogulni, édesanyja Erdélyben maradt. A kőszegi kadétiskolás évek alatt, – ahol osztálytársai Gandhinak csúfolták, annyira nem tudott megbarátkozni a katonai pályával – eldöntötte, hogy a művészeteknek szenteli az életét. Aba-Novák Vilmos és Iványi Grünwald Béla esti iskoláiban folytatott rajz- és festészeti tanulmányait követően elhatározza, hogy filmes lesz. 1939-ben Zilahy Lajos író producer szerződteti a Hunnia Filmstúdióba, a Halálos tavasz scripterének. Újságjába bújó statisztaként is felvillan a filmben, Balogh Béla Karosszék című munkájában pedig bútort cipel a Pacsirta későbbi rendezőjével, Ranódy Lászlóval.

Már gyakornokként készített első kultúrfilmjében – Látogatás Kisfaludy Stróbl Zsigmond műtermében (1941) – beleütközött a cenzúrába. A korszakos magyar művészeket bemutató kisfilmes sorozat terve, amely Bartók Béla, Kodály Zoltán, Aba-Novák, Szőnyi István és mások bemutatására törekedett, meghiúsult azon, hogy ha „magyar értékekről van szó, miért nem a Kormányzó úrral kezdett forgatni?”.  A népszerű magyar szobrászról forgatott 15 perces dokumentumfilm elsősorban a művész Madách-emlékművére, ezen keresztül Az ember tragédiája szellemiségére koncentrál. A film G. B. Shaw-t bemutató, igen szellemes részlete – akit Kisfaludy Stróbl szintén megmintázott – is csak úgy menekülhetett meg az Angliának már hadat üzent ország cenzúrájának ollójától, hogy Stróbl kijelentette, hogy „Shaw nem angol, hanem ír!”.

Filmes karrierje átmenetileg megszakadt a háború miatt. Behívták katonának. A székelyföldi bevonulás idején fogalmazódott meg benne, hogy Nyírő József Havasok könyvének egy novellájából, a gyilkos Gergő történetéből eredeti helyszínen, balladaízű rövidfilmet rendez. A Hunnia vezérigazgatója, Bingert János biztatására már egészestés film forgatókönyve alakulhatott ki. Ennek koncepciója a korabeli festett díszletekkel, műszempillás, műtermi filmekkel szemben a természettel való, gyerekkorból hozott kapcsolaton alapult. „A felhők, a fák, az állatok, az ember a maga természetes környezetében, a csillagok járásába, az év, a napszakok váltakozásába belekomponált nagy indulatok és nagy érzelmek”, a sötét babonák és a hiteles emberi arcok „kozmikus” filmjét tartalmazta a forgatókönyv. A cél az volt, hogy a tízezer pengős sztárok helyett ezer pengős színészekkel (a baltakeménységű Görbe Jánossal és a törékeny Szellay Alice-szal) a látványra koncentrálhasson, kézben tartott kamerájával kapásból rögzíthesse a gyorsan oszló ködöt, a vonuló vándormadarat, a sminkeletlen arcon megjelenő fájdalmat vagy mosolyt.

Szellay Alice

Amikor az állami támogatással készült filmben a filmirányítás a hivatalos soviniszta, irredenta ideológiát akarta érvényesíteni (legyen a gonosz fakitermelő zsidó, és a Gergőt lelövő csendőr román), és Szőts erre nem volt hajlandó, a Bingerttel való jó kapcsolat ellehetetlenült, a gyárban megindult az intrika, „fantaszták filmjéről” beszéltek. Szőts a filmet Ranódy Lászlóék anyagi segítsége mellett saját vállalkozásban folytatta. 1941 Pünkösdjén felvették a csíksomlyói búcsút, majd a színészek ingyenes közreműködésével, kora ősszel a többi tavaszi felvételt. A film egyik legemlékezetesebb jelenetsorát, amit Nyírő úgy jellemzett, hogy „a magasságok tisztaságában jártak”, csak úgy tudták megvalósítani, hogy a néhány fős stáb és a színészek konok kitartással, napokon át lesték azt a pillanatot, amikor a napsugaraktól fölülről beragyogott felhőtakaró teljesen betöltötte a völgyet, csak a csúcsok sapkái nyúlnak ki belőle. Ekkor indulhatott meg a búcsúra igyekvő, éneklő pár „a felhők felett”.

Emberek a havason – éneklés a felhők felett

A szép felvételek hírére nemcsak a pénz került vissza a filmbe, hanem a Velencei fesztiválmeghívás is, noha az olló még az utolsó pillanatokban is működött. Mint „nemkívánatos agrárproblémát” kivágatták Üdő Marci Gergőt sirató búcsúját, vagy mint a „Magyarországról rossz szociális képet festő” keresztelési jelenetet. Ezeket Szőts nem hagyva magát, Velencében visszaragasztotta a filmbe. Az olasz neorealizmus későbbi nagyjai, Carlo Lizzani, Luchino Visconti, Vittorio de Sica és mások lelkesen üdvözölték merész szociális témáját, természetességét, balladai stílusát, és szicíliai forgatást ajánlottak neki. Ez a terv a szövetségesek partraszállása miatt nem valósulhatott meg. Itthon vegyes volt a kritikai visszhang: a halottszállítási jelenetet, amely nagyban hozzájárult ahhoz, hogy többek között Makk Károly és Bereményi Géza filmes legyen, egyesek „gusztustalannak”, mások „harmattiszta költészetnek” minősítettek. A jobboldali kritika a velencei sikerre való tekintettel igyekezett kisajátítani a filmet, a baloldali „álnépiesnek, civilizáció-ellenesnek” tartotta, az Actio Catholica „újpogánynak, panteistának” bélyegezte, a románok „irredentának”, mert színmagyar Erdélyt mutatott, a goebbelsi kultúrpolitika pedig „túl katolikusnak”. 1945 után itthon betiltották és az időközben németbaráttá vált Nyírő József miatt még le is fasisztázták.

Bereményi Géza: A tanítványok – Hommage à Emberek a havason

Szőts 1943-ban, érdekes kísérletként forgatja a Kádár Kata című filmballadáját, amelynek ötletadó motívuma a Gyilkos-tó vizébe süllyedt, bizarr látványt nyújtó erdő, s a Kodály által megzenésített ballada. Emellett számos forgatókönyvet írt (Magdaléna két élete, Beszterce ostroma, Hegyen égő tűz). Ez utóbbiból muszterek is készültek Jávor Pál és Szellay Alice közreműködésével a balatoni tájon. Ez volt az utolsó film, amely még forgott a megszállt országban, de forgatásnak a nyilas hatalomátvétel véget vetett.  

A nyilasterror idején, szirénazúgás és aknarobbanások között; egy demokratikus alapokra épülő ország eszméjében, a magyar film reneszánszában bizakodó Szőts olyan teljes, a magyar filmstílustól a filmakadémián át a filmtékáig és a forgalmazásig terjedő reformját fogalmazza meg a magyar filmgyártásnak, oktatásnak, amelyet azóta senki sem. Ezekből a sorokból egyszerre szól a rendszeralkotó tudós, a szakmáját szenvedéllyel féltő művész. Röpiratát szimbolikus pillanatban, 1945 áprilisában, saját költségén jelenteti meg 1500 példányban, s eljuttatja az akkori politikai és kulturális élet vezetőihez, ők el sem olvasták, a szakma pedig fanyalgással fogadta.

Miközben Szőts a román–magyar barátság elmélyítésére alkalmas Bartók-film terve érdekében még Petru Groza román elnökkel egyeztetett, itthon a nyilasbarátság vádja alól kell tisztáznia magát.

1947-ben ugyan nehezen, de elkészülhet az Ének a búzamezőkről, amelynek hányattatásai az Emberek a havasonnál erősebben jelzik a korszak politikai és ideológiai változásait. A megfilmesítés terve 1943-ra nyúlik vissza, amikor Szőts az Emberek a havasonhoz hasonló vizuális elképzeléseihez alkalmas kiindulópontnak vélte Móra Ferenc regényét. 1943-ban a kultúrkormányzat az orosz hadifogoly és a magyar paraszt kézfogása és a film pacifizmusa miatt nem engedélyezi a forgatást. 1947-ben pedig Ortutay Gyula közbenjárása ellenére sem lehet ezt a motívumot benne hagyni a forgatókönyvben: az orosz és magyar kézfogás korában azért nem engedélyezték ezt a motívumot, mert az orosz katonát „túl gyengéd szálak fűzték a magyar hadimenyecskéhez”. A filmet Szőts leforgathatja, a művészeti tanács első osztályúnak minősíti, Ortutay gratulál, de a mozgásba kerülő suttogó propaganda „mindszentystának, klerikálisnak, narodnyiknak” bélyegezte, Rákosi a film első képsoránál, a búzaszentelő körmenetnél elhagyja vetítőt, megpecsételve a film sorsát: harminc évre dobozba kerül.

Ének a búzamezőkről: a búzaszentelési jelenetsor miatt tiltották be

Szőts hatása mégis érvényesül: elsősorban maga a módszer, ahogy a természet mint szerkezeti, szintaktikai elem, expresszív erővel találkozik össze színészi alakítással, a lelkiállapottal; valamint a tradicionális irodalmi alapanyag összekapcsolása az újító, vizuális formatörekvésekkel. Az egész természet, „mint egy hatalmas orchester”, működik közre a képek komponálásában. Jancsó Miklós utal erre az Ének a búzamezőkről szólva: „amikor a jegenyefákat rázza a vihar, és az árnyékuk a földön látszik. Ilyet akkoriban el sem lehetett képzelni, másféleképpen csináltak filmet. Úgy, ahogy manapság a tévésorozatokat szokás. Megcsinálták az úgynevezett mastert, megrendezték a beszélgetést, aztán fölsnittelték: most te beszélsz, most én beszélek. Szőts kezdte használni azokat a képeket, amelyek nem tartoznak szorosan magához a jelenethez. Minden filmjében az volt az érdekes, hogy különös képeket talált.” A természetnek ez a drámai bevonása a film szüzséjébe figyelhető meg a Makk Károly Ház a sziklák alatt (1958) kopár balatoni milliőjén, Sára Sándor gyönyörű geometrikus kompozícióin (Feldobott kő). Gaál István Sodrásban című filmjében a széltépte jegenyefasor képe egyfajta tisztelgés a mester előtt (1963). Huszárik Zoltán Szindbádjának (1970) búcsú-körmenete is Szőts Mária-körmenetét idézi. A sort hosszan lehetne folytatni...

Ének a búzemezőkről (részlet)

1948-ban ugyan még felkérik Illyés Gyula Két férfi című művének megfilmesítésére, dolgozik is az íróval, de mivel nem tudja elfogadni Kossuth („a lángoló szabadsághős”) és Görgey („sötét áruló”) korabeli ideológiába belesimuló szélsőséges, leegyszerűsített személetét, kiszáll a forgatókönyvírásból, példányát elkobozzák, talán csak Illyés közreműködése miatt ússza meg. (A film aztán Pudovkin vezénylete mellett Nádasdy Kálmán és Ranódy László rendezésében valósul meg.)

A filmgyártás államosítását követően 1948–53 között fényképezőgépeket árul, esküvői fényképeket retusál, iskolai fényképeket készít a megélhetés érdekében. 1953-tól a Néprajzi Intézetben húzza meg magát, népszokásokat örökít meg. Az olvadás idején monumentális tervéből (Bölcsőtől a koporsóig) egy kis részlet, a Hollókő egy napját a maga természetes közegében bemutató, páratlan kortörténeti dokumentum, a Kövek, várak, emberek készül el (1955).

Kövek várak, emberek (részlet)

Jókai Mór karácsonyi novellájából, a Melyiket a kilenc közülből 1956. október 23-dikán kezdett forgatni egy filmet, amelyet a forradalom (Szőts mint a filmes munkástanács egyik vezetője vett részt) félbeszakított. Az 1957-ben befejezett film velencei bemutatóját követően nem tért haza. Ausztriában készített jelentős kultúrfilmeket, művészi rehabilitációja különböző díjak, kitüntetések formájában csak a rendszerváltással kezdődött meg.

Szőts István. A magyar filmművészetnek is lehetne egy Andrzej Wajdája

A torzóban maradt életmű számtalan megvalósulatlan filmterve közül kiemelkedő a Havasok asszonya, a G.B.L. – Gróf Batthyány Lajos főbenjáró pere és vértanúsága és Az aradi 13 csak írott formában jelenhettek meg. Ezek a Duna-menti népek közös sorsát mély megfigyeléssel és pontossággal ábrázoló, történelmi kataklizmákat emberi sorsokon lélektani mélységgel ábrázoló irodalmi művek arról tanúskodnak, hogy ha Szőts nem hagyja el az országot, és meg tudja valósítani őket, a magyar filmművészetnek is lehetne egy Andrzej Wajdája.

„Nálunk a művészet mindig több volt, mint másutt. Sohasem öncél és játék. Elv, hit, magatartás, sikoltás és jaj volt legtöbbször.” – írja Szőts Röpiratának végén. Látható és láthatatlan filmjei ennek a morális szemléletnek és gyakorlati tisztaságnak a példái. Ő tényleg nem csinált filmet mindenáron. „A magyar filmművészetben nekem »egy Szőts« annyit jelent – vallotta Gaál István a mesteréről –, hogy együtt találok egy igen magas feszültségű művészi kvalitást egy fantasztikus, példaként ragyogó emberi tartással.”

Fazekas Eszter

További cikkek Szőts Istvánról:
Szőts István hagyatékából – Levél 1957-ből (Filmkultúra)
Szőts István emlékkonferencia az ELTE-n (film.hu)
Kövesdi Gábor: Veszteséglista – Szőts István Röpirata elé (Filmkultúra)
Szőts István-szám, Metropolis 1998/ Nyár II.
Pintér Judit, Szabó István: A példa képei (Filmvilág)

Interjú a rendezővel:
Bevezető egy életútinterjúhoz 1988-89 (Manda Tv)

• Publikálva: 2012.06.29. 17:35 • Címke: filmtörténet, videó, játékfilm, évforduló