A magyar abszurd krónikása

Gazdag Gyula 65 éves

Különös rekord fűződik a nevéhez: kilenc filmjét tiltották be.

Ezt a rekordot csak A határozatot Gazdaggal közösen jegyző Ember Judit döntötte meg. Gazdag alkotói módszerének jellegzetessége, hogy mint kedvenc cseh rendezői is, műfajra való tekintet nélkül próbálta meg a szocialista rendszerben tapasztalható abszurditást komédiába fordítani, szarkasztikus humorral ábrázolni. A cenzúra az ellenállásnál is kevésbé tolerálta azt, ha nem veszik komolyan vagy kiröhögik. Újsághírekből, rádióhírekből merítette filmötleteit, melyekben a Kádár-rendszernek azt a tulajdonságát próbálta megragadni, ahogy a hatalom paternalista módon, szülőként viselkedik a gyereknek tekintett állampolgárral. Minden műfajban – legyen az valóságfeltáró szituatív dokumentumfilm vagy operett,  „mesefilm”  vagy túszdráma – a kisrealizmus valósághű hitelességével ragadta meg a hétköznapi történést, amely a jól kitalált stílus, külső látásmód nyomán új fénytörésbe került: a magyar Abszurdisztán modelljévé vált.

Első filmje, a Hosszú futásodra mindig számíthatunk (1968) például egy Esti Hírlap-hírből indult ki: a jeges Dunát akkoriban már átúszó Schirilla György elfut Kenderesre, ahol elneveznek róla egy bisztrót. (Gazdag a kenderesi beszélgetésekből tudta meg ennek okát: hogy egy évvel korábban, Lenin születésnapját ünnepelve, Moszkváig futott). A tanácselnök egy maga által fabrikált verssel fogadja a „hőst” az út közepén, aki helyben futva hallgatja...

Az utolsó éves főiskolás hétfőről keddre hozta össze a filmet: költségvetés nélkül, háromfős stábbal, 16 mm-es filmre, kézikamerával. Ez volt az első szituatív, nyomon követő film, melyből kiáltvány, módszer lett a Balázs Béla Stúdióban. Lényege az volt, hogy ne pusztán gondolkozzanak a valóságról, hanem láttassák is azt. A filmet nagy derűvel fogadták a miskolci filmfesztivál nézői, szentesítve a módszert, amely a meghamisítatlan, „tetten ért” valóságot abszurd modellé változtatja.

Következő filmjeire azonban már ki volt hegyezve a ’68 utáni, „visszarendeződő” kultúrpolitika: a betiltások sora a szintén újsághíren alapuló A válogatással (1970) kezdődött, amely azt figurázta ki, hogyan verbuvál a KISZ magának beat-zenekart. Ezt a filmet 1982-ig zárták dobozba, az ezt követő, A határozat című dokumentumfilmet (1972) pedig 1984-ig. A minden idők 100 legjobb dokumentumfilmje közé Los Angelesben, 1996-ban beválasztott munka azt a folyamatot rögzíti, hogy hogyan távolítanak el egy felcsúti téeszelnököt antidemokratikus eszközökkel, a járási pártbizottság közreműködésével.

A kettő között készült A sípoló macskakő (1971) cenzúrájának története önmagában is Gazdag-filmbe illő. A nyári tábor életét bemutató játékfilm forgatókönyvét elfogadta a 2.Stúdió, a Filmfőigazgatóság, a film leforgott. Átvette az „elfogadó-bizottság”, elkészült az első kópia, s csak ekkor jelentkezett az „igény”, hogy vágják ki a filmnek mintegy harmadát, azokat a részeket, melyek az antidemokratikus táborvezetői módszerek ellen lázadó három fiúról és kirúgásukról szólnak.

Ezeket a változtatásokat Gazdag akkor sem fogadta el, mikor az apparátusból valaki hirtelen azt találta ki, szedjék elő a filmet, mint a fiatalsággal foglalkozó egyetlen munkát, és mutassák be az 1971 decemberében ülésező KISZ kongresszus tiszteletére. Az ily módon „kitüntetett” film még a filmkritikusok legjobb elsőfilmnek járó díját is elnyerte 1972 elején; külföldi forgalmazását azonban egészen 1979-ig mégis letiltották, letagadták a külföldi, nemzetközi fesztiválszervezők előtt, mintha még nem készült volna el. A nyári tábor diákjai között számos későbbi filmrendező, értelmiségi szerepelt – még gimnazistaként: Xantus János, Mész András és mások)

E viharos kezdetek után Gazdag mégis tovább rendezhetett, de eltanácsolják a történelmi, parabolagyanús témákról. Ezért arra az ötletre jut, hogy a szürreális operettmese műfajában mondja el véleményét a létező szocializmus valóságáról, a lakáskiutalásokról, paternalizmusról, korrupcióról. A Bástyasétány hetvennégy-ben Honthy Hanna, az örökifjú Primadonna szerepében szocialista-realista altatódalt énekelt, így búcsúzott a filmezéstől.

„Mi adtunk maguknak lehetőséget arra, hogy boldogok legyenek. Ugyanígy el is vehetjük ezt a lehetőséget.” – A Két Úr ugyanazt a mondatot mondja a filmben, amit Gazdag és BBS-es társai Aczél Györgytől hallottak.

1975. október 6-án a Filmművészeti Tanács ülésén a résztvevők többsége úgy határozott, hogy ezt a „reménytelenül egzisztencialista” filmet nem mutatják be. Tíz évvel később, tíz perccel megvágva az 1984-es Filmszemlén láthatta először a közönség – emlékezetes, ahogy a filmvégi rózsaszín fináléra együtt ringatózott a moziterem...

Ezután jóformán csak olyan témát választott, amely súlyos tabuként a sufniban landolt. A Magyarországhoz 1944-ben visszacsatolt országrészek történetét feldolgozó dokumentumfilm már azért is fennakadt a cenzúra hálóján, mert az elején megjelent a korabeli magyar filmhíradók animált logója: a Csonka-Magyarországhoz sorban visszakapcsolódnak az elcsatolt részek (Bevonulás, 1944, 1975, MTV).

1977 őszén, a Nagy Októberi Szocialista Forradalom jubileuma alkalmából ismét Schirillát kísérte végig a Balaton mentén (Hosszú futásodra még mindig számíthatunk, 1977). Rögzíteni tudta azt is, amikor a Piramis zenekart egy Zala megyei iskolában egy örsgyűlésen tiszteletbeli úttörővé avatták (Mikor megszülettem, 1979, MTV). A bankett címmel az 1944 végén kikiáltott vésztői kommunista „független köztársaságról” (1979) filmezett: ez is kiverte a biztosítékot. Majd Kedd (1980) címmel leforgatta a BBS történetének egyik epizódját, úgy, hogy a Stúdió létrejötte körül bábáskodó kultúrpolitikus neve helyett csak füttyszó hallatszott… Az „Aczél-korszakban” ugyanis az volt az ukáz, hogy Aczél neve nem hangozhat el filmekben. Hiába, a hatalomnak nem volt Gazdagra méretezett humora... Ehhez képest megdöbbentő, hogy ilyen lajstrom után 1982-ben hogyan maradhatott az Elveszett illúziókban (1982) a Csehszlovákia felé tartó magyar tank, amivel a főhős szembetalálkozik.

Arról nem is beszélve, hogy talán legszebb filmje, a dokumentáris és az abszurd határmezsgyéjén játszódó Hol volt, hol nem volt… (1987) főszereplője, az árva kisfiú géppisztollyal lövi le rémlátomásaiban megjelenő terrorisztikus úttörőtanárát. Itt már arra sem volt érzékeny a cenzúra, hogy a forgatókönyvnek itt is egy létező abszurd, prűd és paternalista családjogi törvény adta az alapját: ha egy gyerek esetében az apa személye nem deríthető ki a gyerek harmadik születésnapjáig, fiktív apát kell kreálni számára. Az anyját váratlanul elvesztő, a nevelőotthonból elszökő Fiú fiktív apja, nem létező utca és házszám keresésére indul, de csak a gyámügyi előadóig jut. Vándorlása során az anyja után maradt egyetlen emlék, egy szép lepke-bros nyomán gyönyörű fekete-fehér fényfilm pereg. A Fiú fantáziájában A varázsfuvola és a magyar népmesék mintájára elevenedik  meg szülei története, és ahogy képzelete, szorongásai játszanak vele. A Fiú és a jobb sorsra, őszinteségre hivatott emberek (a fiktív apajegyzéket tartalmazó hamis iratokat elégető gyámügyi előadó és az e világban szintén otthontalan ápolónő) a hatalmas tatai turul hátán repülhetnek ki az őket intézetbe zárással fenyegető Abszurdisztánból, amely irreálisabb a mesék igaz világánál is.

Természetesen nem itt fejeződtek be Gazdag történetei. Nem említettük minden filmjét, tervét, színházi pályáját – de ez a kiröpülés mégis szimbolikussá vált személyes sorsában is. Amikor itthon a kilencvenes évek elején nem tudta megvalósítani markáns elképzeléseit a Színház-és Filmművészeti Főiskola Filmfőtanszakának vezetőjeként, 1993-tól Amerikában, az UCLA hasonló beosztásában megtehette ugyanezt. Azóta az UCLA egyetemi tanáraként és a Sundance Fesztivál művészeti vezetőjeként tevékenykedik.

Isten éltesse!

Fazekas Eszter

Életműinterjú Gazdag Gyulával a Filmkultúrában.
A Bástyasétány hetvennégy dvd-n.

• Publikálva: 2012.07.19. 18:47 • Címke: filmtörténet, évforduló