​Az emberarcú katonai megszállás

1968 végén egy csehszlovákiai lakos levelet írt a magyar honvédelmi miniszternek kártérítési ügyben. Beadványában azt panaszolta, hogy a bevonuló magyar csapatok egyik tankjának támasztotta biciklijét, míg tüntetni ment a katonai megszállás ellen, de később a tank elindult és széttörte a kerékpárját.

Kiss Lajos nyugdíjas vezérőrnagy, az akkori magyar egységek egyik vezetője szerint küldtek is neki kb. 100 forintot, hogy vegyen magának új biciklit. Ez a Bohumil Hrabal regényeibe illő epizód kiválóan jellemzi az 1968-as csehszlovákiai bevonulás abszurd történetét, melynek évfordulója augusztus 20-21. éjszakájára esik. De mit is kerestünk a szomszéd baráti állam területén komoly katonai erővel 12 évvel saját szabadságharcunk leverése után?

A II. világháború után Kelet-Európa a szovjet érdekszférába került. Mindegyik érintett államban rövid átmeneti polgári demokrácia után a kommunista párt került hatalomra, és tűzzel-vassal építeni kezdték a szocializmust, tekintet nélkül korábbi történelmükre, fejlettségükre, illetve a lakosság nemtetszésére. Csehszlovákiában is ugyanúgy lezajlottak a kirakatperek, mint nálunk a Rajk-per, megvolt az ötvenes évekre jellemző személyi kultusz, majd – még mindig a keményvonalas Antonín Novotny pártfőtitkár idejében – a hatvanas években enyhülés következett.

Összehasonlíthatatlanul szabadabb légkör jellemezte az 1968-as bevonulást megelőző öt-hat évet Csehszlovákiában, mint a szocialista tábor többi tagjában, a Szovjetunióról nem is beszélve. Ha már Hrabal nevét említettük, ennek az időszaknak a hangulatát megismerhetjük a megszállást követően emigrált Milan Kundera és Josef Skvorecky regényeiből. Dzsessz szólt a klubokban, lengyel, magyar és cseh újhullámos filmeket lehetett nézni a mozikban, eldugott pincehelyiségekben modern színházi előadások születtek, s az irodalmi élet is „mozgolódott”. A Szovjetunió pár évig el volt foglalva Hruscsov leváltásával és saját belső hatalmi harcaival, így a csatlós országok egy kis levegőhöz juthattak a hatvanas évek közepén.

Prágai jelentés, 1968 október.

A cseheknél 1968 januárjától pörögtek föl az események. Ekkor váltják le Novotnyt, és választják meg az addig alig ismert szlovák származású Alexander Dubceket. Az ő vezetésével eltörlik a cenzúrát, és olyan sajtószabadság valósul meg rövid időre, amilyen sehol máshol a szocialista táborban. Sorra váltják le a moszkvabarát vezetőket, majd megjelentetik a Kétezer szó című programot, ami a szocialista rendszer megreformálása ürügyén gyakorlatilag polgári demokratikus elképzeléseket tartalmazott. Dubcek rendszerét nevezték el később emberarcú szocializmusnak, amit Moszkva már nem tolerálhatott. Mindkét fél számára azonban ott volt elrettentő példaként az 1956-os magyar forradalom, egy nem elhanyagolható különbséggel, Csehszlovákia területén nem állomásoztak ekkor szovjet katonák.

Brezsnyev viszonylag gyorsan döntött arról, hogy véget kell vetni a prágai tavasznak, vissza kell terelni az eltévedt bárányt az akolba, de ennek módján sokat gondolkodott. A várható nemzetközi bonyodalmak miatt az ’56-os forgatókönyvet nem akarta alkalmazni, kemény diplomáciai tárgyalásokba bocsátkozott Dubcekékkel – bár ezek inkább ultimátumszerű utasítások átadását jelentették - közben pedig a többi baráti országot igyekezett bevonni az akcióba, hogy megossza a felelősséget. Kádár ekkor kutyaszorítóba került. Hatalmát a szovjet tankoknak köszönhette, de ’68-ra már itthon is elég nagy volt az elfogadottsága, pozícióit addigra már megerősítette. Nemet nem mondhatott a „nagy testvérnek”, ugyanakkor pont az év januárjától indította el itthon az új gazdasági mechanizmusnak nevezett reformjait, ami sok tekintetben rokon volt a csehszlovák gazdaságpolitikusok elképzeléseivel. Hálával tartozott Moszkvának, ráadásul nálunk jól láthatóan jelen volt a Vörös Hadsereg. Másrészt félhetett attól, hogy a cseh reformok eltiprása általános visszarendeződéshez vezethet, ami a mi reformjainkat is veszélyezteti. A még mindig nem teljes mértékben hozzáférhető diplomáciai iratokból az körvonalazódik, hogy Kádár az időhúzás taktikáját választotta, és újabb és újabb négyszemközti találkozókon győzködte Dubceket, hogy teljesítse a szovjetek minden kérését, különben baj lesz. Közben pedig nem a cseheket, hanem saját magát féltette, nem az inváziót, hanem az abban való részvételt akarta elkerülni.

Hazatérő katonák, 1968 október.

Végül nem sikerült. Július végén ő is beadta a derekát, és igent mondott Brezsnyevnek. Érdemes megemlíteni, hogy Románia (és Albánia) nem vett részt a megszállásban – ahogy később az 1984-es olimpia bojkottjában sem -, és nem történt semmi bajuk belőle. Pedig komolyan tartottak tőle. Szőcs Géza, a nemrég lemondott kulturális államtitkár úgy emlékszik vissza a 14 évesen, Kolozsvárott megélt napokra, hogy a boltokból elfogyott az olaj meg a cukor, mindenki háborúra készült. Azt gondolták Romániában, hogy Ceausescu lesz Dubcek után a következő áldozat, és az ottani magyarok ennek még örültek is.

Visszatérve a magyar részvételre, augusztus 20-án éjfélkor a 8. gépesített lövészhadosztály 10 ezer katonával, 155 tankkal és 99 harci repülővel lépte át a csehszlovák határt, lefegyverezte a határőröket és a csendőröket, s megindult a kijelölt megszállási zóna elfoglalására. Ez a terület 10 ezer négyzetkilométerre rúgott, ahol 10 helyőrséget kellett létrehoznunk, többek között Nyitrán és Érsekújváron. Bár az általunk megszállt terület nagy részét magyarok lakták, a bevonuló hadsereget egyáltalán nem fogadták lelkesen. Sokan említették később, hogy az egymással általában vitában álló magyar és szlovák lakosság egy emberként vonult ki tüntetni a megszállók ellen, cigányoknak, fasisztáknak titulálva a katonákat. A csehszlovák elnök, Ludvík Svoboda, aki maga is katonatiszt volt, bölcs döntéssel megtiltotta a katonai ellenállást honfitársainak, így a tüntetéseken, sztrájkokon kívül komolyabb harci cselekményekre nem került sor. A magyar bevonulásnak egyetlen csehszlovák állampolgárságú sebesültje volt, egy magyar származású csendőr, aki felszólításra nem adta át fegyverét, hanem elfutott, ezért egy katona rálőtt. A Magyar Néphadsereg nagyobb veszteséget volt kénytelen elkönyvelni, összesen négy halottról tudunk. Egyikük szerelmi bánatában öngyilkos lett, egy tiszt szívinfarktust kapott, egy felderítő valószínűleg fegyvertisztítás közben lőtte le magát. Konkrét harci eseményekhez egyedül Bogáth József alhadnagy halála köthető, akit az Ipolyon átkelve megcsúszó tankja nyomott agyon.

Végül a magyar katonák teljesítették vállalásukat, és két hónappal a bevonulás után – ez idő alatt a szovjeteknek sikerült megállapodni a csehekkel, hogy a Vörös Hadsereg hadd maradjon az országukban, ha már egyszer olyan jól érzik magukat ott – hazatértek. A filmhíradónak nehéz feladatot kellett megoldania, hogy lelkes riportban számoljon be a visszatérő alakulatokról, végül ezt a fából vaskarikának tűnő mondatot sikerült összehozniuk: Csapatainkat „internacionalista kötelességteljesítés vezette a baráti ország földjére”.
Rövid távon a szovjetek megerősítették pozícióikat, így Kádár reformjai annak ellenére sem folytatódhattak, hogy rábólintott az invázióban való részvételre. A vállalhatatlan akció ugyanakkor meglepő módon nem vert nagyobb hullámokat itthon, így hazai pozíciói egyáltalán nem gyengültek. Magyar részről hivatalos bocsánatkérésre 2008-ban, a negyven éves évfordulón került sor Sólyom László köztársasági elnök részéről.

Moszkva győzelme pedig ugyancsak rövid távúnak bizonyult. Hiába intézték sokkal inkább kesztyűs kézzel a dolgokat, mint korábban nálunk – Dubceket nem végezték ki, előbb házelnök lett, később törökországi nagykövet, majd egy erdészeti vállalatnál dolgozhatott technikusként –, ha volt még illúzió a nyugati baloldali értelmiségben velük kapcsolatban, az végképp eloszlott. Mihail Gorbacsov 1991-ben úgy értékelte az eseményeket, hogy a szovjetek azt hitték, elfojtották a prágai tavaszt, pedig önmagukat fojtották meg.

Peregi Tamás

• Publikálva: 2012.08.18. 07:00 • Címke: filmhíradók