A bizonytalanság dramaturgja

Száz éve született Michelangelo Antonioni (1912-2007)

Sosem volt a szavak embere: ő a képek, színek, beállítások, hosszú, néha titokzatos kameramozgások híve, általuk újraértelmezte az idő fogalmát.

1912. szeptember 29-én született Ferrarában, polgári családban, amely meghatározta neveltetését, szemléletét. Az építészet és a festészet foglalkoztatta a leginkább, de szülői elvárásnak eleget téve közgazdaság-tudományi egyetemet végzett. Ezután újra kedvenc területe felé fordult, filmkritikákat írt, forgatókönyvek írásában vett részt, különösen a neorealizmus kiteljesedésének időszakában, de önálló játékfilmet csak az irányzat hanyatlása után, 38 évesen, 1950-ben készített, az Egy szerelem krónikáját. Erről a rendező egy beszélgetésben ezt mondta: „A játékfilmhez kicsit később kapcsolódtam: 1950 körül. Akkor a neorealista film – noha érdekes volt – szerintem már kezdett kifáradni. Tehát gondolkozni kezdtem: mi az ebben a pillanatban, amit vizsgálnom kell, amit argumentumként ki kell ragadnom. És arra a következtetésre jutottam, hogy már nem a környezet és az egyén kapcsolatának vizsgálata a legfontosabb, hanem hogy megmaradjak az egyénnel, az egyénen belül. Azt kívántam kutatni, hogy mindaz, ami a háború alatt, és a háború utáni annyira fontos időszakban lezajlott, milyen nyomot hagyott az egyénekben. Hogy melyek voltak a szimptómái annak a fejlődésnek és irányzatnak, amelyben a változások bizonyos eltérést mutattak, és amelyek később az egyének érzelmi és lelkivilágában, talán moráljukban is jelentkeztek. Így kezdtem el az Egy szerelem krónikája című filmet, amelyben a milánói nagypolgárság néhány személyiségének morális ridegségét és szellemi sivárságát analizáltam.”

Iskolát teremtett. A Foglalkozása riportert 2010-ben digitálisan felújított kópián mutatta be a Magyar Nemzeti Filmarchívum. Cikk a Filmkultúrában

A művelt alkotók körébe tartozott, így olvasmányai is hatással voltak filmstílusának kialakítására. Proust és Joyce regényei a tudat ábrázolására inspirálták, a flaubert-i impassibilité pedig filmjeinek elbeszélésmódjára, a történetbe való be nem avatkozásra, a kívülálló rendezői nézőpont megválasztására hatott. Rendezői hitvallását is az íróra hivatkozva fogalmazza meg: „Flaubert mondotta, hogy az ő mestersége nem élni, hanem írni. Számomra viszont filmet készíteni annyi, mint élni.”

Sosem volt a szavak embere, ő a képek, színek, beállítások, hosszú, néha titokzatos kameramozgások híve: általuk értelmezte újra az idő fogalmát. Szakított a lineáris, oksági elven alapuló elbeszéléssel. Filmjeiben a történetek a szereplők tudatállapotát kifejező epizódokból, esetleg más összefüggésben jelentéktelennek tűnő részletekből épülnek fel: a rendező inkább sejtet, mint demonstrál, szimbolizál, kihagyásokkal operál.

Lénye alapvetően harmóniára törekedett, a harmónia utáni vágy az, ami a közgazdászi hivatás szülői elvárásától az egyetem elvégzése után végleg a művészet felé fordította életét. A harmónia megtalálására próbálta késztetni nézőit is. Filmjeiben az emberi kapcsolatok problémáival, bizonytalanságával szembesít: azzal, hogy a kapcsolati és társadalmi válsághelyzetek hazugságon és tudatlanságon alapulnak, és hogy az embernek szükséges szembenéznie önmagával, kapcsolataival, életterével, ha tisztábban akar látni, ha változni akar. Nem kész megoldásokkal, hanem együttgondolkodással, szimpátiával, a szenvedés, a problémák közös átélésével próbál és tud akár ma is segíteni, és ettől válik művészete időtállóvá. Mindezt úgy akarta elérni, hogy lehetőleg senkit nem akart megsérteni vagy igazságtalanul kezelni. Ehhez azonban sokkal több időre, egyfajta nyugodt végiggondolásra volt szüksége egy-egy forgatókönyv írása során. Minden filmje komplex, aprólékosan felépített és kiegyensúlyozott gondolati építmény. Nem feltétlenül a szavak erejével akarta tudatni a mondanivalóját, hanem megmutatni, éreztetni, elgondolkodtatni, belehelyezni a nézőt a szereplőbe és annak helyzetébe.

Antonioni filmjeinek is van cselekménye, ami feszültséget hordoz, csak nem a megszokott módon. Nem a külső történésekről akar filmet csinálni, így nem is tartja fontosnak folyamatosan követni az eseményeket, ahogy A kaland (1960) című filmjében is teszi. A szigetre kiránduló társaság egyik tagja, Anna eltűnik, és sem a film szereplői, sem a nézők nem fogják megtudni, hogy mi lett a sorsa. A rendezőt az a megváltozott helyzet érdekelte, amelybe a szereplők, Claudia és Sandro, Anna eltűnésével kerülnek.

Szinte nincs olyan filmje, amelyben ne lennének tanítandó jelenetek, képsorok, ötletek. Egy híres jelenetében láthatjuk a következő képfolyamot: sivár szállodai szoba lassú végigpásztázása, majd a kép kiúszik az ablakrácson (a mai napig megfejthetetlen, miképp mászik ki a kamera a rácsos ablakon túlra), lassan, vészjóslón visszatér a bejáraton, majd újra ki az ablakon a spanyol kisváros üres terére, ahol nyári napsütésben egy nő magába roskadva éli át a tragédia utolsó pillanatait. Egyetlen, kilenc perces bravúros beállítás, hang nélkül, ahol a kép, a lassan mozgó felvevő mond el mindent. A Foglalkozása riporter (1975) utolsó jelenete ez, amely iskolát teremtett, és amely talán a legjobban sűríti, tükrözi Michelangelo Antonioni művészetét, filmkészítési technikáját.

A hatvanas évek második felében új témát és másfajta megjelenítési módot keresett. Ennek eredménye az 1966-ban elkészült Nagyítás, amely Cannes-ban elnyerte a fesztivál fődíját, az Arany Pálmát. Ezzel a filmjével Antonioni nemcsak az olasz polgársághoz kötődő gondolatkörből lépett ki, hanem a cselekménynélküliséget felváltotta a fordulatokon alapuló, izgalmas történettel is. A Nagyításban a fényképezőgép lencséje titokzatos bűntény felfedezője, s a film végéig megőrzi rejtélyességét, és intellektuális izgalomban tartja a nézőt. A rendező így nyilatkozott rendezői szándékáról a filmmel kapcsolatban: „Elbeszélő vagyok, aki történetet mond el, vagy helyesebben mutat meg. Aki nem a problémák megoldását keresi, hanem egy történet elbeszélésének módját.”

Az igazságot kutatja, amit nem fog megtalálni. (Nagyítás)

73 évesen, 1985-ben súlyos agyvérzés érte. Szelleme friss maradt, de jobb oldala és beszédközpontja lebénult. Volt egy kész forgatókönyve, amelyet a Szovjetunióban akart megvalósítani, de nem sikerült. 1994-ben felröppent a hír, Antonioni ismét rendez. Wim Wenders gondolt egy nagyot, és mindent megmozgatott, pénzügyi támogatást szerzett, hogy mestere új filmet rendezhessen. Közben Antonioni állapota is javult, már csak a jobb keze volt tehetetlen, igaz, beszéde az igenre és a nemre korlátozódott. A Túl a felhőkön című film elkészült. A szerzőség kérdését firtató kérdésre Wenders így válaszolt: „Egy rendezője van a filmnek, Antonioni. Ő irányított mindent. Pályája csúcsán is híres volt arról, hogy alig beszélt, szemével irányította a munkát. Most is így történt. Antonioni, aki egyben festő és író is, pontosan tudja, kifejezheti magát valaki szavak nélkül is.”

Majdnem száz évig élt, de csak tizenöt egész estés és húsz rövidfilmet forgatott. A Corriere della sera című olasz napilap szerint sokkal több ötlete, elképzelése maradt megvalósítatlan, 1945–85 között legalább húsz nagyjátékfilm és húsz dokumentumfilm forgatókönyvét vetette papírra. Ezeket néha más valósította meg helyette, mint pl. Federico Fellini A fehér sejk (1952) című filmjének forgatókönyvét Carlo Ponti vásárolta meg két líráért Antonionitól. Tervei gyakran csak vágyak maradtak, de lényéből fakadóan ezeket nem hiányként élte meg. Azok a forgatókönyvek, amelyekből film kellett, hogy szülessen, azokból megszülettek a remekművek, és visszavonhatatlanul a filmtörténet részévé váltak.

2007. július 30-án Antonioni és Bergman, a két rendezőóriás egyszerre lépett ki a bevilágított térből, de gondolataik fényből és árnyékból szőtt lenyomatait örökül hagyták mindazoknak, akik szerették őket.

Gesztelyi Júlia

• Publikálva: 2012.09.28. 15:37 • Címke: évforduló, filmtörténet