​A független közönségfilmes rendező: Révész György

Van olyan rendező, aki a munkáját szakmai jellegűnek tekinti, és célja nem valamiféle valóságtól elrugaszkodott művészi önmegvalósítás, hanem a közönség jó értelemben vett szolgálata. Révész György (1927–2003) igazi filmes szakember volt.

Egyidőben járt a Pázmány Péter Tudományegyetem bölcsészkarára és a Színház- és Filmművészeti Főiskolára, majd miután 1950-ben végzett, a filmezést a gyakorlatban is kitanulta. Olyan rendezők mellett dolgozott dramaturgként, rendezőasszisztensként, mint Fábri Zoltán, Bán Frigyes, Máriássy Félix és Keleti Márton. E közönségfilmes irányultság ellenére Révész nem maradt meg a felszínes szórakozatás szintjén. Vígjátékai igényesek és egyben sikeresek, némelyik kemény szatíra az akkori kortárs közéletről. Nem készített a pártállami rendszert nyíltan kiszolgáló filmeket. Egyetlen téeszfilmet forgatott, a Fagyosszenteket (1963), de az adott keretek között az is alaposabban járja körül egyén és közösség viszonyát, mint hasonló műfajú társai.

25 játékfilmet rendezett, de készített dokumentumfilmeket és tévéfilmeket is. Első munkáját beugróként vállalta el. A 2x2 néha öt (1954) kissé érzelgős, fehér telefonos, zenés vígjáték, de megfelelt a kor ábrándozó, nosztalgiázó ízlésének. A film nagy közönségsikert aratott, ebben része volt a két főszerepet alakító színésznek, Zenthe Ferencnek és Ferrari Violettának is.

1957-ben, harmincévesen rendezte az Éjfélkort, amely ma is nézhető. A film ugyan nem részletezi az 1956-os forradalom okait és körülményeit, de a két főszereplő életén, dilemmáin keresztül (menni vagy maradni) érzékelteti azt a társadalmi–politikai törésvonalat, amely a népfelkeléshez vezetett, még ha ezt a szót nem is volt szabad akkor kimondani. Révész az Éjfélkor forgatókönyvének írásában is részt vett. Később filmjeinek mintegy felét jegyzi forgatókönyvíróként is. Ez némileg ellentmond annak, hogy távol állt volna a szerzői filmes magatartás. Filmjeit a közönségnek készítette, de majd mindegyikben markáns véleményt mond emberi, társadalmi, sőt politikai kérdésekről is. Munkáin rajtahagyta kézjegyét, és ez még akkor is igaz, ha sem stílusban, sem műfajilag nem maradt meg pályája során a megkezdett vonalon. Filmjei művészi értékét az alapanyag is segítette: legtöbbjük irodalmi adaptáció. Több esetben együtt dolgozott Hubay Miklóssal, a drámaíróval és forgatókönyvíróval.

Nem lehetett könnyű akár apolitikus vígjátékot forgatni 1956–1962 között, amikor még folytak a forradalmárokkal leszámoló koncepciós perek. Révész 1959-ben rendezte A megfelelő embert, amely olyan társadalmi–politikai szatírára sikeredett, hogy be is tiltották. A megfelelő ember A nagyrozsdási eset (1957, rendezte: Kalmár László) és A tanú (1969, rendezte: Bacsó Péter) mellett az egyik legjobb vitriolos kritika a létező szocializmus urambátyámos korrupciós világáról. A főszerepet a zseniális komikus színész, Feleki Kamill játssza. Érdemes lenne a filmet újra bemutatni televízióban, és kiadni DVD-n.

A Ki kicsodának arra a kérdésére, hogy mi a hobbija, azt írta: a függetlenség. (A megfelelő ember, 1960)

Nagyon különös, még a többihez képest is nehezen besorolható filmje a Négyen az árban (1961). Az 1956 márciusi tiszai árvízről szól. Négy gyerek egy szigeten, majd egy hídroncson reked, és másnap, nagy nehézségek árán kiszabadítják őket. Látszólag természeti katasztrófafilm, illetve ifjúsági film, ahogyan az is, de egyben az 1956-os forradalom parabolisztikus allegóriája, még akkor is, ha esetleg nem ezzel a célzattal írta a forgatókönyvet Örsi Ferenc. A jégzajlás egyértelműen megfeleltethető a tömegek megindulásának. Az egész valamiféle közvetett kivetítése lehet a hatalom bűntudatának – vagy annak kritikai reflexiója – amely 1956-ban fegyvert fordított a nép ellen. A film végén repülőkről lövik a jeget, hogy ne torlódjon fel mögötte jobban a víz. Ez elkerülhetetlen. Ugyanakkor a gyerekek is ott vannak a jégtábla közepén, egy hídroncson. Nem sebesül meg egyikük sem, de ehhez véletlen, szerencse is kellett. Mintha azt mondaná az allegória, hogy 1956-ban csak a tömeget lőtték, épp a tömegek érdekében, az ártatlanokat nem.

1962-ben egy Kassák-regényből készített adaptációt, Angyalok földje címmel. A film az 1900-as évek elején játszódik az angyalföldi bérlakások nyomorúságában. Különös, lírai film, túlzóan osztályharcos és vallásellenes. Ez a történet és korrajz azonban Kassáktól nem meglepő. A szakmabeliek többségének tetszett, a film legalábbis. Számos díjat elhozott külföldről is. Idehaza a filmkritikusok az operatőrt és az egyik főszereplőt, a kintornás koldust alakító Makláry Zoltánt tüntették ki; de a film elismerést vívott ki Bostonban, Locarnóban, Cannes-ban és Monzában; Mar del Platában nagydíjjal jutalmazták.

Révész az enyhülés időszakában is megfogalmazta az akkori jelen társadalmi–politikai kritikáját. Somogyi Tóth Sándor regénye alapján és a szerző forgatókönyvírói közreműködésével rendezte a Hogy állunk, fiatalember (1963) című filmjét. Nem dráma, nem vígjáték, nem szatíra; de ahogyan műfajilag megjelölték, „életkép”-ként nagyon pontos, árnyalt és kíméletlen. A történet egy 13 év körüli, a kamaszkorhoz közelítő fiú nézőpontján keresztül tárgyalja a becsületesség és a korrupció kérdését. A film nagyon friss, nagyon eleven. A korabeli kritika kissé fanyalogva fogadta, de mai szemmel nézve nem poros. Remekül kidolgozott a történet, a jellemek is. A főszerepekben Kállai Ferencet, Tolnay Klárit és a fiatal Kosztolányi Balázst láthatjuk.

Révész nem volt megrögzött szerzőifilm-ellenes, mint azt az úgynevezett tézisfilmjei is bizonyítják. Ilyen címekkel rendezett két filmet a modernista művészfilmes irányzatok megerősödésének idején, mint: Igen (1964), Nem (1965). Ezek látszólag egyszerűen elbeszélő filmek, de erős bennük az absztrakciós törekvés, már a címük alapján is. Valamiféle általános tézist akarnak felállítani az igazság és a döntés kereséséről. A Nem ráadásul erősen szatirikus élű. Önreflexív, önkritikus is, és nem csak azáltal, hogy az Író és a Rendező is szereplője a filmnek. Ők kommentálják, irányítják a történetet, helyenként átírják, amíg a szereplők fel nem lázadnak ellenük.

1966-ban kabaréjellegű epizódokból álló bohózatot rendezett az 1945 óta eltelt két évtizedről Minden kezdet nehéz címmel. Nyomban utána ismét közelített a művészek világához. Hubay Miklós saját színműve alapján írta meg számára az Egy szerelem három éjszakája forgatókönyvét. A film kissé furcsa konglomerátum: dráma, musical, lírai tablók sorozata egyszerre. A színművel és a filmmel a munkatárborba elhurcolt Radnóti Miklósnak akartak emléket állítani a nevének említése nélkül. A film szaggatott elbeszélői szerkezete, az irodalmi és dalos idézetek, a lassú, festői képek, a költői emelkedettség kissé modoros szövetet hozott létre, de mindenképp érdekes színfoltja a magyar filmtörténetnek.

Révész egészen pályája végéig megmaradt a vígjátékok–szatírák és az irodalmi alapanyagok mellett: váltogatta, vagy ötvözte azokat. 1969-ben sikeres krimiparódiát rendezett Az oroszlán ugrani készül címmel. 1970-ben pedig Karinthy Frigyes regényét dolgozta fel, az Utazás a koponyám körült. Ez a film merészen, magától értetődő természetességgel jelenít meg szabad asszociációs víziókat. Se előtte, se utána nem készült Karinthy műveihez és filmes képzeteihez ennyire közel álló adaptáció.

Az irodalmi művek, színdarabok megfilmesítésének mestere volt. (Utazás a koponyám körül, 1970)

A Volt egyszer egy család (1972) a kor szellemének megfelelően láttatja az 1919-es évek idejét, a vörös- és fehérterrort. 1974-ben filmre vitte Szerb Antal regényét, A Pendragon legendát. A főszerepet Latinovits Zoltánra bízta, ahogy Az Öregben (1975) is. Az utóbbi is eszményíti 1919-et, de remek szakmai lehetőséget nyújt a két főszereplő színésznek. A fiatal fiút Harsányi Gábor alakítja. A Ki látott engem? (1977) Ady Endre születésének századik évfordulójára készült Hubay Miklós forgatókönyvírói közreműködésével. A film nem váltott ki különösebb visszhangot, és nem is volt igazán átütő, de legalább megemlékeztek valamivel a nagyhatású költőről, ráadásul egy szabad szövésű, szerzői jellegű filmmel.

Az 1980-as években Révész már csak néhány filmet rendezett, dokumentum- és tévéfilmeket. 1987-ben még összehozott egy Mikszáth-adaptációt, az Akli Miklóst, aztán letette a kamerát, és 2003-ban bekövetkezett haláláig nem beszélt már a mozgókép nyelvén. Biztosan lett volna mit mondania a közönségnek 1990 után is, de az életműve így is rendkívül gazdag, sokszínű, érdekes, értékes és teljes.

Deák-Sárosi László

• Publikálva: 2012.10.16. 13:10 • Címke: videó, kritika, évforduló