Ne Vásárolj Semmit Nap

A fogyasztás paradigmaváltásának lehetőségéről

Egy nap, amikor felejtsük otthon a pénztárcánkat. Vagy dugjuk el. Hagyjuk el. Ne legyen pénztárcánk. Mottó: „Ha az emberek az állatok felett állnak, jobban kellene vigyázniuk a világra.” (Benjamin Hoff: Micimackó és a tao)

Pénzkereset és költekezés, vágyakozás és elengedés, kielégítés és újabb hiányérzet. Letelepedve erős hajlammal birtoklásra. Vándorolva kevesebb lehetőséggel nagy vagyon halmozására. Letelepedve egyre hatalmasabb területek művelés alá vonásával. Amíg a munka reggeltől estig tart, kevesebb a mód a pénzköltésre, talán a szükségletek sem ébrednek fel intenzíven.

A Ne Vásárolj Semmit Napnak semmi értelme! Fogyasztásmentes nap a kanadai Vancouverben volt először, 1992 szeptemberében. Hazánkban 2001-ben rendezték meg az első hasonló kampányt, november utolsó péntekén. Tíz év alatt nálunk is kinevelődtek az agyatlan zombi-fogyasztók, a „pénz nem számít” példányai, akik a plázák márkanév-csapdákkal aknázott folyosóin sodródnak az árban, ide-oda betérnek, majd ízlésüknek megfelelő javakkal térnek haza. Mások nem plázáznak, hanem tervezett logisztika nyomán városi csillagtúrákat szerveznek és barátaikkal, munkatársaikkal rendszeresen elmennek kedvenc-trendi helyeikre. Szemlélődnek, ismerkednek, beszélgetnek az eladókkal, a kismesterekkel. Közösségi szférák teremtődnek, a boltok élő helyekké lesznek, vásárlók és gyártók pedig barátokká. A piaci szereplők a hiányzó szemeket keresik a fogyasztói láncban. A kistermelők mellett igényesebbek a fogyasztók is: egyre nagyobb réteg vásárol egészséges élelmiszert; ha jó minőségű, egyre többen választanak magyar terméket, hazai tervezők használati és divatcikkeit, még ha drágább is, mint a külhoni. Volt ez valaha is máshogy? Baj, ha funkciók és igények, termékek és szükségletek egymásra találnak?

A Ne Vásárolj Semmit Napnak semmi értelme, hiszen lényege, hogy a krónikus túlfogyasztással foglalkozik: tudatos vásárlóvá szeretné nevelni a népet. Sajnos mára már a kiegyensúlyozott vásárló figurája is problematikus. Hibás minden birtokló gondolat, minden boltajtó-kilincs felé nyúló mozdulat? Ne fogyasszunk semmit sem? Így gyorsan elérkezünk fajunk mai létkérdéséig: a levegővétel önmagunktól való megvonása a legjobb módszer a bioszféra megmentésére! Visszafojtó önkorlátozás, tudatos önpusztítás, spirituális elkötelezettségű létmegvonás? Kárhoztassuk az orvostudományt, hogy oly sok emberi lény életben maradásáért felelős? Acsarkodjunk még többet és generáljunk újabb világháborút? Ha igényeinket minimalizáljuk is, életösztönünket, a visszatérésbe, a felépülés utáni újrakezdésbe vetett vágyunkat jóval nehezebben vagyunk képesek lenullázni. Sokkoljuk hát magunkat és környezetünket a végletekig, a végkimerülésig, a végső önmagunk ellen fordulásig? Hiába!

A Ne Vásárolj Semmit Napnak csak kell legyen valami értelme?! Lényege persze nem az, hogy pont ezen a napon ne vásároljunk semmit, hanem a szemléletváltás propagálása. Ha már gondolkodunk és cselekszünk, élnünk kell lehetőségeinkkel, gazdálkodnunk kell talentumainkkal is. Kölcsönkérünk, ingyen adunk, cserélünk. Alternatív pénzt használunk. Újrahasználunk, tárgyainkat átalakítva új funkciókkal telítünk. Rendezzük zilált családi és munkahelyi viszonyainkat. Rendezzük kapcsolatunkat önmagunkkal és isteneinkkel. Közben leragasztjuk a pénztárcánkat. Otthon felejtjük a pénztárcánkat. Eldugjuk. Elhagyjuk. Nincs pénztárcánk. Nem vesszük magunkhoz a fizetésünket. Ami vagyonunk van, azt elajándékozzuk. Magunkat is felajánljuk: nem dolgozunk, csak áldozathozatalként. Elhagyjuk anyagi igényeinket, nem hatnak ránk intellektuális ingerek sem. Zsákfaluba, ökofaluba, kommunába költözünk. Lemondunk önmagunk folytonosságáról: önmegtartóztatók leszünk az utódnemzés tekintetében is. Gyűjtögetünk, vadászunk, gazdálkodunk, önellátunk: ellátjuk feladatainkat elvárások nélkül. Testi-lelki sterilitással, tudatunkban a vadonnak kiszolgáltatott véglénység és a megtisztult barlanglakó misztikus figurájának dichotómiájában végül elfelejtjük, hogy nemrég még a fogyasztástól függött boldogságunk. Hogy nemrég még kultúraalkotó, de legalábbis kultúrafenntartó emberek voltunk. Kényszereink és szokásaink útvesztőjéből kikeveredve, ha magyarázatot nem is, de lelünk-e békét? Hiszen világunk miértje választalan marad. Öngyilkos, történelemhívő civilizációnk labirintusának kijárata a paradicsomba vezet. A reklámok, világképek és ökológiai lábnyomok nélküli meztelenségbe.

Mindez szélsőségesen élhetetlennek tűnik, hiszen a letelepedett ember társadalmi önszerveződése során olyan munkamegosztási rendszert alakított ki, melyben az önellátás lehetőségei fokozatosan háttérbe szorultak, és a tevékenységek, funkciók specializálódása következett be. Kereslet és kínálat, fel- és leértékelődő anyagi és szellemi javak folyamatosan változó mozgásában kultúrák születtek, szokásrendszerek hagyományozódtak. Nyelvek zsivaja, békés és agresszív kommunikációs kísérletek a kíváncsiság, a birtoklási vágy és a szerelem bűvöletében, rácsodálkozva közben önnön törékenységünkre és elmúlásunkra. Példaként: az édesipar megannyi vágyott termékének dömpingje előtt főleg aszaltunk és mézeztünk. Édes volt a tej, a savanyú alma, a szilvalekvár is cukor nélkül. Ízérzékelésünk naturálisabb foka ekkor még társult egy ünnepibb, a mindennapjainkat szertartásosabban megélő világtapasztalással, amelyben korlátozottabban érvényesült, lassabban legitimálódott minden, ami társadalmi környezetünk perifériáján létezett. A falusi lakosság nagy részét gyenge információcsere, mobilitási minimum és földhöz kötöttség jellemezte, de a városi ember sem utazott ok nélkül, holmi megyemegismerő turizmustól hajtva. A piacok, boltok, vásáros és búcsújáró helyek látogatása nagyjából ki is elégítette az emberek többségének információs és világlátó igényét. Mára rutinjainkat leginkább a tömegfogyasztás hálózata és a média generálja. Mára a világ lakosságának több mint a fele városlakó. Mára alapvetően az a kérdés: mihez vezet, ha mobilitásunk önkéntes vagy kényszerű csökkenésével világgazdaságunk mozgásai is lelassulnak? Milyen következményei lesznek, a globális hálózatok szétszakadásának? Mi történik, ha leállnak az olyan közszolgáltatások, mint a világítás, a fűtés vagy a vízszolgáltatás? Mi lesz velünk, városi lakossággal, ha nem találunk elégséges élelmiszert és ivóvizet a boltokban és a piacok standjain? Időben elkezdünk-e önként visszalassulni, megtaláljuk-e kultúránknak azon elemeit, amelyeket átmenthetünk egy másik, élhetőbb és éltetőbb jövőbe, hogy maradjon hagyományozandó alternatívánk?

Kispéter István

• Publikálva: 2012.11.30. 09:13 • Címke: művelődéstörténet