​Kopernikusz epitáfiuma

A tridenti zsinat utáni katekizmusok legérdekesebb része a négy „utolsó”, vagy „végső” dolog: a halál, az ítélet, a pokol és a feltámadás. Kedvelt témája volt ez a XVII. századi egyházi irodalomnak világszerte, így nálunk is.

Nem véletlen, hogy Nyéki Vörös Mátyás négy utolsó dologról szóló hosszú barokk versezetének, a Tintinnabulum tripudiantium, az az a földi részeg szerencsének és dicsőségnek álhatatlan lakodalmában tombolók jóra-intő csengettyűjének van néhány kifejezetten protestáns másolatban fennmaradt része is, ugyanis ezek a kérdések felekezeti különbségek nélkül mindenkit foglalkoztattak.

Ám a „négy utolsó dolog” nem a kora barokk kor leleménye, például Gerardus de Vliederhoven már a XIV. században szép történeteket írt a kérdésről, amelyek a késő középkori aszketikus irodalom fontos és több évszázadra ható művei lettek. Számos másolata maradt fenn a Quattuor novissima cum multis exemplis pulcherrimis-nek, majd a középkor végi közönség ősnyomtatványok és antikvák formájában is hozzájuthatott a munkához. Kiadta Henricus Quentell is, a híres kölni nyomdászdinasztia második generációjának tagja, 1506-ban. Quentell édesapja még ősnyomdászként kezdte pályáját, és a biztos üzlet érdekében szinte csupa olyan munka került ki műhelyéből, amely csekély kockázatot jelentett. Tankönyvek, liturgikus munkák, szentbeszédek. Ugyanakkor sokat tett a művészi megjelenésért, külön típusát teremtette meg a XV. századi címlap-fametszeteknek. Két fia folytatta az üzletet, és ők is továbbadták a következő generációnak.

Nos, a Quentell-féle 1506-os négy utolsó dologról szóló mű kiadásának egy, a Gyöngyösi Ferences Könyvtárban őrzött példányát még a XVI–XVII. században egybekötötték a konkurens-pályatárs nyomdász, a hagenaui Henrik Gran egy kötetével, Antonius de Vercellis keresztény hitről mondott szentbeszédeinek 1513-as kiadásával. Az ekképpen eggyé vált kötet tulajdonosa egy közelebbről sajnos nem ismert Mátyás testvér volt, aki nevét a kolligátum elejére írta. A XVII. században azonban öt ferences is ezt a nevet viselte, ezért nehéz lenne eldönteni, ki használta a könyvet: Nyéki Mátyás, Alfalusi Mátyás, Horhi Mátyás, Ebreszi Mátyás vagy Szatmári Mátyás.

Pedig érdekes lenne tudni, kié volt a könyv, ugyanis a hátsó szennylapon nagyon figyelemre méltó feljegyzések maradtak meg. Egyikük egy szép időmértékes – szapphói - vers:

Non parem Paulo veniam requiro
gratiam Petri neque posco sed quam
in crucis ligno dederas latroni
sedulus oro.

Nem kivánok Pálnak adott kegyelmet,
Megbocsátást, Péter amit kapott, sem;
Jobb latornak tett fogadalmadat már
áhitom én csak.

Mit kapott a kereszten függő lator? Ígéretet Jézustól, hogy még ma vele lesz a Paradicsomban. Ilyesmit élő ember nemigen szokott kérni, hiszen többnyire elodáznánk a négy utolsó dologból a halál és az ítélet pillanatát, az örök kárhozatot viszont egyenesen elkerülnénk. Tehát Gerardus de Vliederhoven kötetének végére valaki egy sírfeliratot másolt be, amelyet a halott nevében fogalmaztak meg, ahogyan a katolikus temetési énekek sokszor ma is a halott nevében hangzanak el: „Szörnyű magányomban nyújtsad felém kezed, kereszted trónjáról ítélj, bánatomban ismerj meg engem!”

A sírfelirat amint egy könyvbejegyzésben található

De kié lehet a sírfelirat? Talán a gyöngyösi temetőben látta Mátyás testvér, s onnan másolta be a könyv végére? A világháló nélkül ez a kérdés valószínűleg sohasem kapott volna választ. Szerencsére azonban a nevezetes szöveget több forrásban is megörökítették, leírta például Szepsi Csombor Márton is az Europica Varietasban. A magyar utazó valószínűleg 1618-ban járt a fromborki (Frauenburg) Szent János templomban, ahol 1543-as halála óta Kopernikusz nyugszik. Sírja 2005-ig mégis bizonytalan volt. Ezért végzett a fromborki püspök felkérésére kutatásokat Jerzy Gassowsky antropológus professzor, aki megtalálta a csontokat, majd bejelentette, hogy DNS-vizsgálattal sikerült azonosítani a világhírű csillagász földi maradványait; sőt különleges képalkotó módszerrel a koponya alapján elkészítették hiteles képmását is. (Ezt egyébként többek között a neves polihisztor-csillagász maga is megtette önarckép formájában.)


Kopernikusz arca mai technikával rekonstruálva

A fromborki kanonok, orvos, matematikus, és persze főként csillagász egyébként nagyon visszahúzódó ember volt, és egyáltalán nem akarta nyomtatásban megjelentetni elméletét, hiába biztatta barátja, Tiedemann Giese püspök, hogy az emberiség iránti erkölcsi kötelessége nyilvánosságra hozni felfedezését, hiába noszogatta Nikolaus von Schönberg bíboros is. Végül azonban a wittenbergi matematikus, Rheticus (Joachim von Lauchen) némi trükkel szinte kikényszerítette Az égi pályák körforgásáról – De revolutionibus orbium coelestium – című művének a kinyomtatását, és Kopernikusz néhány nappal a halála előtt kézhez is vette a III. Pál pápának ajánlott munkát.

Hosszú ideig csak tudományos körökben keltett visszhangot, ám 1616-ban Galilei perével kapcsolatosan Kopernikuszt is indexre tették, és Róma csak 1620-ban engedélyezte ismét a mű akadálytalan terjesztését. Valószínűleg ez az intermezzo okozta, hogy az egyébként mélyen vallásos polihisztor sírjának pontos helye feledésbe merült, habár Szepsi Csombor Márton leírása bizonyítja, hogy Kopernikusz művének indexre tétele alatt még megvolt a sír, sőt bizonyára nevezetességnek is számított, ha a magyar utazó felkereste. De hogy miért látogatta meg fráter Mátyás és miért másolta le a szép szöveget, azt talán sohasem fogjuk megtudni.

Fáy Zoltán

• Publikálva: 2013.01.01. 07:00 • Címke: művelődéstörténet