„A Zsiga ment volna, de a Széchenyi nem mehetett”

115 éve született gróf Széchenyi Zsigmond

Az anekdota szerint Széchenyi Zsigmond ezt a választ adta arra a baráti kérdésre, hogy a Rákosi érában miért nem távozott külföldre a deportálás és kitelepítés elől.

Hiába volt a nemzetközi hírű vadász és népszerű író, mellesleg a Nemzeti Múzeumot alapító Széchényi Ferenc ükunokája, dédapja pedig a legnagyobb magyar, Széchenyi István édestestvére – akkortájt ez semmit, vagy nem sokat számított.

Mindezt persze csak jóval később hallottam, illetve tudtam meg gyermekkorom egyik kedvenc írójáról és hőséről, Bwana Kelele-ről. Hiszen így hívták első afrikai szafarijának bennszülött teherhordói: „Csend-legyen-úr”. Kamaszként faltam a könyveit, hiszen azokból lehetett megismerni a nagyvilágot. Afrika egzotikus tájait, embereit, állatait a Csuiból, amelyben még szavak hangzása is varázslatos volt: tembó, csui, szimba, nyoka, mpisi. Egzotikus embereket, mint Ndolo, a fegyverhordozó és nyomkereső; az angolokat utáló, egy szál lándzsával oroszlánt ölő maszáj harcost. Innen ismertem meg az ott élő állatvilág nagy részét – vagy legalább a nevüket – az oryxtól a kis és nagy kudun keresztül, a Grant-gazelláig, a gnúig vagy a kafferbivalyig. Itt olvastam először oroszlánról, hiénáról, leopárdról, rinocéroszról és elefántról, meg a kongónikról, zebráról, zsiráfról is, akik szinte személyes ismerőseim lettek. A maharadzsákat, Dzsaipur, a rózsaszín város mérhetetlen gazdagságát és a keselyűk és tigrisek országát a Naharból, az örök tél világát és állatait az Alaszkában vadásztamból lehetett megismerni és megszeretni. Persze mindezek a múlt század első felének világát varázsolták elém, de így maradnak meg bennem még akkor is, ha netán sikerül az említett helyek közül valahová eljutnom. Bevallom, néha manapság is örömmel újra olvasom, amelyik a kezembe kerül és most már az életrajzi könyvek (Ahogy elkezdődött, Ünnepnapok) is bekerültek a sorba. Ő még olyan körülmények között vadászhatott, amelyek többé nem térnek vissza.


Csend-legyen-úr

Széchenyi Zsigmond született vadász volt az igazi, a nemes fajtából. Elsősorban ez adja élete és könyvei különös varázsát. Nem állatokat halomra gyilkoló puskás, gazdag kocavadász, hanem képzett zoológus, biztos, fegyelmezett céllövő, az állatokat tisztelő, klasszikus vadászetikát szem előtt tartó sportember volt. Természetesen származása révén mindezekhez az anyagiak is rendelkezésére álltak.

1898. január 23-án született Nagyváradon. Bár visszaemlékezései szerint a vadászat szenvedélyét inkább édesanyja felmenőitől örökölhette, azért dédapja is írt egy vadászatról szóló könyvet, nagyapja pedig a lótartásról és kocsizásról jelentetett meg írásokat, sőt édesapjától sem volt idegen sem a vadászat, sem az írás. Első puskáját ötévesen kapta, hatéves korától pedig – komoly felügyelettel és irányítással – már rendszeresen vadászott. Elsősorban a családi birtokokon, Sárpentelén, vagy a rokonoknál Gutensteinben, Mileschauban és Nîmes környékén is. Korán megismerkedhetett a magyar és az európai állatvilággal, és az akkoriban élő vadászszokásokkal. Mindig is elsősorban ez érdekelte. Persze volt francia nevelőnője, házitanítója is, de a középiskolát már Székesfehérváron bejáróként végezte el, és természetesen kitűnő lovas és teniszjátékos is volt. Az első világháborús katonai szolgálatot nem kerülte el. Azért ide is vitt magával vadászpuskát is, hátha… 1919–23 között mezőgazdasági tanulmányokat folytatott Münchenben és Stuttgartban, de volt cambridge-i diák is. Itthon a húszas évektől már profi vadász volt, a körvadászatok és vadlesek állandó meghívottja. De Afrikába készült, hogy ott kezdje meg gyermekkori vágyálmának igazi megvalósítását: „a föld valamennyi állatának zsákmányul ejtését”.


Könyveiben még szavak hangzása is varázslatos volt

1927-ben Kelet-Szudánban volt az első afrikai expedíciója, vagy ahogy akkor nevezték, szafarija, amelyet 1938-ig továbbiak követtek. Közben sikerült trófeákat gyűjtenie Alaszkában és Indiában is. Minden vadászatáról feljegyzéseket készített vagy naplót vezetett és fényképezett, sőt filmezett is kis, 8mm-es kézi kamerával. Megjelentek és azonnal népszerűek lettek első vadászkönyvei is. (Csui, Hengergő homok, Elefántország)

1938 volt a legsikeresebb vadászéve. Negyven évesen megnyerte a hazai élőgalamblövő bajnokságot, Tómegyeren felállította egyéni rekordját; hét nap alatt 2645 apróvadat (fácánt, foglyot és nyulat) ejtett el, sőt az év még egy indiai utat is hozott számára. Világhírű trófeagyűjtemény birtokosa volt, benne nyolcvan afrikai nagyvad, hatalmas elefántagyarak, vastag kafferbivalyszarvak, indiai tigrisek bőrei és koponyái. Meg természetesen hazai apró- és nagyvadak, és néhány kapitális európai vad, medve, szarvas, őz trófeái. Az 1300 darabos gyűjtemény kincsei közé tartozott első elejtett verebének szárnya is, ezüstkeretben.


Ez nem apróvad

Ezek után jött a háború, amelyet szülei budai házának (Úri utca 52.) pincéjében dekkolt végig. Svábhegyi villáját bérbe adta egy diplomatának, azzal az elgondolással, hogy a diplomata-lakó védettséget jelent a bombázások során. Nem így történt: Istenhegyi úti otthona, benne élete értelme, a trófeagyűjteménye a ház egész berendezésével együtt porrá égett. Köröshegyi házát elkobozták, szülei sárpentelei ingatlana is rommá lett. Elvesztette szeretett és tisztelt édesapját is.

Gyakorlatilag nincstelenként kellett újrakezdenie az életét. Kezdetben az Állami Erdőgazdaságoknál, majd a Mezőgazdasági Múzeumban dolgozott, s megjelent egy könyve is a Szarvas selejtezése címmel. Aztán jött a fővárosból való kitiltás, a börtön, a kitelepítés. „Hazátlanná váltam saját hazámban. Balatongyörökön a györöki özvegy tanítóné fogadott be szerény szobácskájába, onnan jártam be naponta munkahelyemre, a keszthelyi könyvtárba. Azt megelőzően persze elég, sőt határozottan kalandos expedíciót jártam be. Orosz fogságot Cinkotán, majd a Tisza Kálmán téren, Andrássy út 60-at, hortobágyi kitelepítést, internálást, másfél éves állami vendégséget, ingyen nyaralást a sopronkőhidai üdülőben, telelést a Mosonyi utcai toloncházban” – írta meg keserű humorral.


Tovább dolgozott könyvein, rendezgette jegyzeteit, reménykedett.

Az üldöztetések és kitaszítottság ellenére esténként tovább dolgozott könyvein, rendezgette jegyzeteit, reménykedett. Hiszen végül is vétlen volt, hazájának csak hasznot és dicsőséget hozott, még akkor is, ha éppen osztályidegen volt. S bár ezt akkoriban negatívan értékelte az uralkodó politika; az utazó gróf széleslátókörű, jó megfigyelő volt az emberek világában is. Afrikai, indiai utazásainak társadalmi vonatkozásait például így összegezte: „Nem volna szabad elfelejtenünk, hogy a fehér ember civilizációja nem fajközi kaptafa, amire mindenféle színű bőrt rá lehet húzni. Nem általánosan alkalmazható, egyetemes boldogítószer, hanem kényes szérum, amely helytelen adagolásban, népeket tönkretevő, évezredes megelégedettséget romba döntő, szörnyű méreggé válhat.” Afrika utóbbi félszázadának eseményei azt hiszem, igazolják éleslátását.

1959-ben ismét fordult a sorsa, újra megjelenhettek a könyvei a régebbiek és az újabbak is (Ahogy elkezdődött, Ünnepnapok) sőt, ismét eljuthatott álmai Afrikájába. 1963-ban még egy expedícióval ajándékozta meg a sors: a Nemzeti Múzeum számára kellett trófeákat gyűjtenie. Négy évvel később, 1967-ben érte a halál.

Mivel kis hazánkban általában csak haláluk után kapják meg az arra már életükben is érdemesek azt, ami jobb helyeken természetesen életükben járt volna számukra, vele is így történt. Ma Széchenyi Zsigmond nevét viseli számos középiskola és kollégium, és pl. a hatvani városi könyvtár. 1998 januárjában emlékkiállítása volt a Magyar Természettudományi Múzeumban, állandó emlékkiállítása látható Marcaliban. Könyvei újabb és újabb kiadásokat érnek meg. Négy évvel ezelőtt Dénes Gábor a Gróf kartárs (így szólították kollegái a keszthelyi könyvtárban) című kitűnő dokumentumfilmben állított emléket életének.

A hazai vadászkultúrának, természettudománynak, irodalomnak szerencséjére „a Széchenyi nem mehetett”, így mindennek ellenére itthon maradt. Születésének 115. évfordulóján emlékezzünk rá saját hitvallásával:  „A vadászat: vadűzés és erdőzúgás. De több erdőzúgás!”

L.L.

• Publikálva: 2013.01.23. 09:45 • Címke: művelődéstörténet, évforduló