Nem fogunk hallgatni!

70 éve, 1943. február 22-én végezték ki Münchenben a legismertebb Hitler-ellenes ellenállócsoport, a Fehér Rózsa tagjait. Nagyon régi történetnek tűnik, de nem az.

A szereplők ma is élhetnének – ha diákok lennének, blogolnának és flashmobot szerveznének. Vagy, kis szerencsével és több megalkuvással, még mindig lehetnének elegáns, jó karban lévő német nyugdíjasok, jó eséllyel arra, hogy megéljék a századik születésnapjukat. De nem lehetnek, mert 22, illetve 25 évesen kivégezték őket. Így példaképek, szimbólumok lettek. Leginkább – a többiek szempontjából talán kicsit igazságtalanul is – a lány, Sophia Magdalena Scholl: a másik, a jó Németország szimbóluma, modern Jeanne d’Arc. Közelebbről megismerve azonban nem szobor, hanem fiatal lány, hétköznapi vágyakkal és ellentmondásokkal.

A Scholl-testvérek

Amikor Hitler 1933-ban átvette a hatalmat, Sophie mindössze 12 éves volt, gyakorlatilag a náci rezsimben eszmélt. Annál figyelemreméltóbb, hogy esetében nem volt sikeres az agymosás, saját tapasztalatai vezettek el a lázadáshoz. Gyerekként, liberális-humanista beállítottságú szüleinek riadalmára még lelkesen lépett be a náci ifjúsági leányszövetségbe (1933-tól egyetlen, mindenki számára kötelező ifjúsági szervezet létezett, fiúknak a Hitlerjugend, a lányoknak a Német Lányszövetség), és sokáig aktív tag, csoportvezető volt. Miként az akkor 14 éves bátyja, Hans is Hitler-rézkarcot akasztott az ágya fölé (apja naponta leakasztotta, míg meg nem unta). Viszont mindketten imádtak olvasni, falták a német klasszikusokat, köztük a betiltott, máglyára vetett „elfajzott” írókat, Thomas Mann, Heinrich Heine, Rainer Maria Rilke műveit. A szabadságeszményt dicsőítő klasszikus irodalom tanulmányozása nem maradt hatástalan. Még mondja valaki, hogy irodalommal foglalkozni felesleges és a gyakorlati élet szempontjából haszontalan foglalatosság!

Az irodalom megváltoztatja az életet. Sophie Scholl (1921–1943)

De Sophie nem csak az eszmékkel foglalkozott. Emancipált, öntudatos fiatal nő volt, aki nagyon szerette az életet. 16 évesen vagány rövid frizurát csináltatott, cigarettázott, egy nálánál négy évvel idősebb leendő hivatásos tiszt, Fritz Hartnagel személyében állandó barátja volt (aki a háború után Sophie egyik nővérét vette feleségül). És főleg táncolni szeretett: nem a tánciskolák merev stílusában, hanem vadul és gátlástalanul, hogy összesúgtak a háta mögött az emberek. Szívesen töltötte a barátjával az éjszakát az augsburgi kaszárnyában, odavolt a csinos ruhákért, szeretett kirándulni és előszeretettel parádézott Fritz papájának elegáns kocsijában. Ugyanakkor kétségek gyötörték. Mélyen hívő protestánsként lelkesedett az aszkézisért, a kolostori életért, igyekezett megszabadulni az érzékiségtől.

„A Fehér Rózsa nem hagy nyugodni titeket.” Hans Scholl (1918–1943)

Hogy pontosan mikor számolt le a nemzetiszocializmussal, nem tudni. Amikor 1942-ben megkezdi tanulmányait a Müncheni Egyetem biológia–filozófia szakán, már megtörtént a fordulat. Fronton szolgáló vőlegényének írott leveleiben nyíltan hangot ad a rezsim iránti megvetésének. Ami önmagában még nem ritkaság. Sok művelt egyetemi hallgató vetette meg a primitívnek tartott barnaingeseket. Az azonban már sokkal ritkább és nagy bátorságra vall, hogy Sophie és társai úgy határoztak: tenniük kell valamit… és tettek is.

A háromgyerekes családapa, Christoph Probst (1918–43)

Testvérével, annak csoporttársával, Alexander Schmorell-lel és barátjukkal, Christoph Probsttal röpiratokat fogalmaztak és terjesztettek. Támogatójuk filozófiaprofesszoruk, Kurt Huber. Összességében egy maroknyi, 20 év körüli fiatalról van szó, 10–15 emberről, egy laza informális baráti társaságról. Minden röplapjuk végén azt kérik: terjesszétek, osszátok meg. Ez nem kis bátorságot követelt a besúgóként is precíz német közegben, ahol a másképp gondolkodók nem voltak sokan (a történészek szerint mintegy 7000 név ismert, akik nyíltan vállalták szembenállásukat), és minden gesztusukkal a halált vagy a koncentrációs tábort kockáztatták.

„Nem fogunk hallgatni, mi vagyunk a ti lelkiismeret-furdalásotok hangja.”

1942 júniusától 1943 februárjáig összesen hat röplap született. Egyoldalas írások, sűrűn telegépelve. Pár száz, később pár ezer példányban terjesztették postai úton, értelmiségieknek, tanároknak, barátoknak címezve, vagy éjjel villamosból kiszórva, pályaudvarokon, megállókban. A művelt polgársághoz szóltak, ahonnan maguk is származtak. Patetikus nyelven, klasszikus irodalomból vett idézetekkel sűrűn megtűzdelve, morális okokra hivatkozva szólítanak fel az ellenállásra. Parázs viták között fogalmazták őket, míg Sophie a hagyományos női szerephez alkalmazkodva (újabb ellentmondás) a háttérben maradt, főzte a teát. Ahhoz azonban ragaszkodott, hogy a végzetes utolsó napon ő is a bátyjával tartson az egyetemre.

A sztálingrádi fordulat, a német kapituláció (1943. február 2.) után felbátorodnak az akciók, a csoport tagjai jelszavakat festettek a müncheni házfalakra: le Hitlerrel, Hitler=tömeggyilkos, vagy csak egyszerűen: szabadság. Tevékenységük Berlinben is nyugtalanságot keltett, egész München róluk beszélt. A radikalizálódás megmutatkozott abban is, hogy azon a bizonyos február 18-án, amikor vakmerő akcióval saját egyetemükön helyezték el az utolsó röplapot, mialatt a termekben folyt a tanítás, már éppen elérték a hátsó kijáratot, amikor hirtelen ötlettől vezéreltetve Sophie visszafordult, és egy paksamétát az emeletről lelökött az aulába. Ezt vette észre a párthű házmester, és hívta a Gestapót.

A Müncheni Egyetem aulája

A kihallgatás során Sophie először tagadott, majd Hans beismerését követően bámulatos bátorsággal és szókimondással állt ki az elveik mellett. Nem kerestek kibúvót, mentséget. Csak harmadik társukat, a háromgyerekes családapát, Probstot igyekeztek menteni. A koncepciós perhez Berlinből küldték a hírhedt vérbírót, Roland Freislert, aki négy nappal később, válogatott rendszerhű hallgatóság előtt mondta ki az eleve kész ítéletet. Tanúkat nem hallgattak meg, védő sem volt. A vád többek között hazaárulás. Sophie módot talál rá, hogy ő maga tartson vádbeszédet: „A gondolatokat, amit mi mondunk vagy írunk, sokan osztják. Csak kevesen merik kimondani” – mondta. Előrevetíti azt is, hogy Freisler rövidesen maga fog a vádlottak padján állni. (Ez sajnos nem történt meg: a vérbírót, aki három év alatt 2600 embert ítélt halálra, a bombázások alatt egy oszlop csapta agyon.) Az ítélet lesújtó: halál, mégpedig azonnal.

Roland Freisler

A szülők kegyelmi kérvényt nyújtottak be, eredménytelenül. Csak egy utolsó beszélőn búcsúzhattak el a gyerekeiktől. Egy velük szimpatizáló őr titokban ad nekik egy utolsó cigarettát, együtt szívják el, majd emelt fővel állnak a guillotine alá.

Kurt Huber (1893–1943)

Egy későbbi perben, októberben a csoport további tagjait, Schmorellt, Hubert és Grafot is kivégezték. A Gestapo azt remélte, további tagok nevét tudják kihúzni belőlük, de hiába. Huber professzor ellenben az utolsó percig dolgozott Leibniz-monográfiáján.


„Milyen isteni napsütéses nap, és nekem mennem kell...” (Sophie Scholl – Aki szembeszállt Hitlerrel)

Sophie az utolsó nap reggelén álmot látott: fehér keresztelőruhába öltöztetett gyermeket visz fel a karján egy meredek hegyen. Egyszer csak megnyílik a lába előtt a föld. Ő átteszi a gyermeket a másik oldalra, míg saját maga a mélybe zuhan. A szimbolikus álom előrevetíti, ami történt: még aznap kimondják rá a halálos ítéletet és kivégzik. De az eszme, amiért harcolt, a szabadság túlélte őt. Freiheit – ezt a szót firkálta a vádirat hátuljára; miként ezt a szót kiáltotta Hans is, amikor a guillotine elé állt. „Minden egyes ember viseli a teljes felelősséget” – üzenik, és érdemes ezen elgondolkodni.

Löwensohn Enikő

• Publikálva: 2013.02.21. 22:54 • Címke: nők, film, évforduló, történelem