Lángok, világégés előtt

Ma 80 éve, 1933. február 27-én Marinus van der Lubbe, egy fiatal holland anarchoszindikalista felgyújtotta a Reichstagot, a német törvényhozás épületét. Le kell szögeznünk, jelképes esemény volt.

Szerepe volt benne a véletlennek is, hiszen a gyújtogató eredetileg a Szovjetunióba indult, de Lengyelországban elfogyott a pénze és visszafordult Németországba. Ott, a hatalmas munkanélküliséget, reménytelenséget látva határozta el, hogy valami látványos tettel hívja fel figyelmet és serkenti cselekvésre a munkásosztályt. A nácikat is váratlanul érte az esemény, de rögtön meglátták benne a lehetőséget, hogy leszámoljanak a kommunistákkal, és mindenkivel, aki ellenezte a hatalmukat. A teatralitás sohasem állt távol tőlük, ehhez most kiváló díszletet nyújtott az égő épület. Még a gyújtogatás éjszakáján több ezer kommunistát, szociáldemokratát és baloldali értelmiségit tartóztattak le. A következő napokban „a német nép és állam védelmében” hatályon kívül helyezték az alkotmányt, és szükségrendeletek útján folytatták a kormányzást.

Látványos díszlet

Elvetették a félelem magjait, amely a hatalomátvétel után fog jól jönni nekik. Egyrészről a politikai ellenfeleket üldözték, másrészről politikai szónoklataikban azt hangoztatták, hogy ők majd „rendet tesznek”. Az átlagpolgár ingerküszöbét az állandóan jelenlévő erőszak úgy megemelte, hogy amikor a Reichstag felgyújtását ürügyül használva rövid idő alatt tízezreket tartóztattak le és csuktak koncentrációs táborba – vagy csak egyszerűen agyonvertek, már senki sem tett semmit. 1933 végére 130 000 kommunista párttagot tartóztattak le és 2500 főt gyilkoltak meg. Nagyon ügyesen alkalmazták a propagandát. Folyamatosan konstruálták a valóságot, vették át a hatalmat a szimbolikus térben. Nyilvánvaló hazugságokat állítottak be igazságként és használtak fel céljaikra – lásd a Reichstag felgyújtása –, kihasználva a válság miatt amúgy is szétzilált társadalom hisztériáját. A meglévő előítéletekre, sztereotípiákra építettek, ezeket erősítették. Menetelő egységeik pozitív képet, a rend, az erő és cselekvőképesség érzetét sugallták. (Miközben Angliában a fasiszta pártot úgy gyengítették meg, hogy betiltották az egyenruhában való masírozást.) Közben pedig elaltatták a társadalmat, hiszen törvényes úton akartak hatalomra kerülni. Részt vettek a választásokon és fokozatosan növelték támogatottságukat. Abszolút többséget azonban sohasem tudtak szerezni, még a terror légkörében lezajlott 1933. március 5-i választásokon sem. A német választók 56%-a ellenük szavazott még ekkor is! Ennek ellenére vagy mellette 1,6 millióan léptek be NSDAP-be (Német Nemzetiszocialista Munkáspárt) 1933. január 30. és május 1. között.


A korabeli Magyar Filmhíradó tudósítása

A felhatalmazási törvényt úgy tudták megszavaztatni 1933. március 23-án, hogy a levezető elnök, Göring javaslatára a megválasztott kommunista képviselőkkel nem számoltak. A katolikus Centrumpártot pedig megfélemlítették és átverték, hogy támogatásukat megszerezzék. És, biztos, ami biztos, a szavazáskor az SA és SS tagjai álltak a kijáratnál és félkörben a képviselők mögött. Ezután rendeletekkel kormányoztak, amelyet Hindenburg elnök csak aláírhatott. Nem erre számított, amikor Hitlert kinevezte. Nem erre számított a gazdasági, politikai elit sem, amikor támogatta a nácikat. Ezen a ponton kell feltenni a kérdést: hogyan tudott ilyen rövid idő alatt egy sokáig jelentéktelen szélsőjobboldali párt hatalomra kerülni Európa legnagyobb, legfejlettebb, kultúrájára büszke országában?

A következmények nem voltak előre láthatóak. Egyrészről becsapták a német társadalmat, taktikáztak, sohasem mondták el valódi szándékaikat. Ámbár Hitler a Mein Kampfban mindent kifejtett, a benne foglaltakat a hatalomátvételt követően elkezdték megvalósítani, akkor is, ha ép ésszel megvalósíthatatlan volt. Hozzáigazították a valóságot a leírtakhoz. De mégis, ki olvasta el ezt a művet 1933 előtt és ki vette komolyan? (Persze a híveken kívül.) Erről írta 1935-ben Bibó István: „Joggal tarthatunk tehát attól, hogy a hitlerizmus Európa eszmetörténetének egyik nagy zsákutcája lesz, s azokhoz az eszmeáramlatokhoz tartozik majd, amelyek esedékesek voltak, de nem így. S mint ilyen, Marx Károly és Wilson történelmi műve mellé kerül.” (Bibó István: Előadás a német nemzetiszocializmusról, 1935). Elég annyit hozzátenni, hogy 50 millió ember halálába került a felismerés és még  manapság is kiadják és olvassák Hitler műveit. Milyen is az emberi természet?

„…Ha meghirdetnek egy állást, száz ember áll sorba érte. Látom az arcukat. Kétségbeesettek. Nem tudják, hogyan adjanak enni a gyerekeiknek. A nácik reményt ígérnek nekik, ők pedig azt kérdezik maguktól: Mit veszíthetek?” Fiatal nő munkát keres (forrás: www.annefrankguide.net)

A rossz történeti hagyományok, a vesztes háború és a rossz béke okozta hisztéria, társadalomlélektani tényezők, a politikai széttagoltság, a legitimáció hiánya és a gazdasági válság okozta sokk pusztító egyvelege jött létre egy adott történelmi szituációban. Megjelent egy gátlástalan, karizmatikus vezető, aki ezt ki tudta használni. A német elit rosszul mérte fel a politikai helyzetet, és félreismerte Hitlert. Különösen annak fényében, hogy Hindenburg elnök kinevezhetett volna mást is kancellárrá. A nácik kiutat mutattak a reménytelenségből.

Nincs német specifikuma a történéseknek. Bárhol megtörténhetett volna, de csak Németországban voltak adottak a feltételek ilyen halmozottan. Ez a pusztító egyveleg máskor és máshol is létrejöhet. 

Ötvös Géza

• Publikálva: 2013.02.27. 08:16 • Címke: épület, évforduló, történelem