A világ népei között az olaszok vannak érzelmileg a legközelebb hozzánk

Adalékok az olasz és a magyar filmművészet közötti kölcsönhatások történetéhez

A címbeli megállapítás Márai Sándornak a magyar tragédiától harsogó Nápolyban, 1956. december 26-án írt naplójegyzetéből való, de hasonló érzelmi közelség hatja át a magyar–olasz film között a harmincas évek elejétől máig tartó kapcsolatokat is.

A két filmművészet – és filmgyártás – történetének szinte valamennyi korszakát érintő hatássorozatban a tartalmi és formai-stilisztikai párhuzamok és kölcsönhatások mellett mindig meghatározó szerepet játszottak a társadalomtörténeti, kulturális – és kultúrpolitikai – körülmények, nem szólva a nyolc évtizedes együttműködéshez adott személyes és intézményi hozzájárulások sokaságáról. A hihetetlen gazdagságú témáról vaskos könyvet lehetne írni, most azonban mindössze vázlatos összefoglalására szorítkozhatom.

Napjainkban a legismertebb magyar író Itáliában. Márai Sándor

Márai napjainkban talán a legismertebb magyar író Itáliában. Érdekes módon a filmes kölcsönhatások 1932-től 1943-ig tartó első felvirágzását is néhány irodalmi mű, mindenekelőtt Körmendi Ferenc A budapesti kaland című regényének olasz sikere indította el, amely valóságos Budapest-mítosz nyitánya lett a korabeli olasz filmgyártásban. Több tucat magyar vonatkozású film készült magyar írók (pl. Békeffy István, Hunyadi Sándor, Herczeg Ferenc, Török Rudolf) művei alapján, magyar származású főhősről (Carl Boese: Paprika), budapesti helyszínen (Max Neufeld: Havi ezer líra). Számos magyar rendező (Ráthonyi Ákos, Vajda László, Bolváry Géza), forgatókönyvíró (Tolnay Ákos), operatőr (Kemeneffy Tamás, Vidor Zoltán), színész (Jávor Pál, Simor Erzsi, Tasnády Fekete Mária, Kovács Károly, Szeleczky Zita) és zeneszerző (Ábrahám Pál) dolgozott olasz produkciókban. Külön csoportot alkottak a magyar és olasz változatban egyaránt elkészült filmek. Vajda László Péntek Rézi és Magdát kicsapják című filmjeinek olasz változatát például Vittorio De Sica rendezte. Ennek a korszaknak elsősorban Francesco Bolzoni szentelt több kimerítő tanulmányt.

A két ország közötti együttműködést – a hagyományos rokonszenven és a szoros politikai kapcsolaton kívül – a háború kitörése után az is erősítette, hogy az olaszok nem láthatták az ellenséges országok filmjeit, a német propagandafilmek helyett pedig szívesebben néztek magyar vígjátékokat. (Itt emlékezzünk a Meseautó főszereplőjére, Perczel Zitára, aki élete utolsó évtizedeit Rómában töltötte.) Ám az olasz neorealizmus előkészítésén ugyanebben az időszakban fáradozó elméletírók és a későbbi nagy rendezők nem örültek a valóságot – az olasz „fehértelefonos filmekhez” hasonlóan – rózsaszínre festő magyar komédiák sikerének. A háborút követő legjelentősebb irányzat születésénél is voltak azonban magyar „bábák”, akik közül négyet mindenképpen ki kell emelni.

Balázs Béla írásai fontos szerepet játszottak a neorealizmus elméleti megalapozásában. Az 1937-től Rómában élő Pogány Gábor operatőr az olasz filmművészet egyik büszkesége lett. Radványi Géza Európa nem válaszol című filmjének humanista és művészi értékei már az 1941-es Velencei Filmfesztiválon nagy feltűnést keltettek (Márai Sándor öccse 1943-ban, majd 1948-as emigrálása után is rendezett Olaszországban). Szőts István Emberek a havason című, Velencében 1942-ben a legjobb művészfilm díjával kitüntetett alkotását pedig az olasz kritika egyenesen saját újító törekvéseik megvalósítójaként üdvözölte. Az ifjú rendezőt filmajánlatokkal halmozták el, ám az olasz és a magyar neorealizmus közös diadalútjának lehetőségét elsöpörte a háború. A Szőts és Olaszország közötti kapocs azonban a rendező meglehetősen hányatott életében mindvégig erős maradt. Szinte valamennyi elkészült filmjét meghívták Velencébe, ahonnan 1957-ben nem tért vissza Magyarországra. „Ünnepélyes halotti torát” is Olaszországban celebrálták 1990-ben, a Bruno De Marchi filmtörténész által évtizedekig szervezett (és sok magyar filmest is vendégül látó) egy hónapos nyári egyetemen. De Marchi professzor jelentette meg olaszul Szőts Röpirat a magyar filmművészet ügyében című írását – de ő volt a szerzője az első olasz Szabó István-monográfiának is.


Fiatalon filmajánlatokkal halmozták el. Szőts István

Az életerős magyar–olasz filmes kapcsolatok az 1948-as kommunista hatalomátvételtől a hatvanas évek elejéig tartó kemény diktatúra alatt szinte teljesen elsorvadtak, csak az emigrációba kényszerült rendezők közül forgattak többen is (Radványi, Bolváry, Hamza D. Ákos, Vajda László, Székely István, Tóth Endre) Olaszországban.

Az 1949-ben disszidált Szőnyi Zsuzsa és Triznya Mátyás római otthona, a legendás „Triznya kocsma” nem csupán a magyar kulturális élet olyan kiemelkedő száműzöttjei számára jelentett élő és éltető kapcsolatot a hazával, mint Márai Sándor vagy Cs. Szabó László, Kerényi Károly vagy Peskó Zoltán, hanem sok filmes előtt is mindig nyitva állt (a szintén emigráns Szőts Istvántól az itthoniakig, Huszárik Zoltánig, Gaál Istvánig vagy Gyöngyössy Imréig). A festő Triznya a hetvenes évek végéig maga is a filmszakmában dolgozott (leghíresebb munkája De Sica Csoda Milánóban című neorealista remekművének látványterve és trükkfelvételei).


A legendás „Triznya kocsma” házigazdái: Szőnyi Zsuzsa és Triznya Mátyás

Noha – baloldali indíttatása miatt – az olasz neorealizmus legtöbb alkotását még a legdurvább Rákosi korszakban is bemutatták Magyarországon, valódi hatása csak a politikai olvadást, a szocialista realizmus halálos szorításának lazulását követően mutatható ki a magyar filmművészetben (többek között a dél-tiroli faluban nevelkedett Máriássy Félix néhány filmjében).

Külön téma lehetne 1956 hatása az olasz értelmiségre, így a filmesekre is. Csak egyetlen példát emelek ki: a neves író-újságíró, Indro Montanelli Hajnalban meghalnak az álmok című művében saját emlékeit írta meg, majd 1961-ben társrendezőként a filmvászonra is átültette (a kilencvenes években András Ferenc készített belőle magyar tévéfilmet). Az 1954 óta Rómában élő Bruck Edit ugyan elsősorban költő és író, de filmrendező férje, Nelo Risi révén a római filmvilághoz is közel került, sőt két filmet rendezett is.

A háború utáni magyar–olasz kulturális kapcsolatok újjáélesztéséért kevesen tettek többet az író, fordító, irodalom- és filmtörténész, továbbá stúdióvezető Nemeskürty Istvánnál. Az ő Budapest Stúdiójában rendezte B. Révész László A látogatás című dokumentumfilmet Bruck Editről, de ott indult a hatvanas években ismét mind intenzívebbé váló olasz–magyar kapcsolatok három jelentős képviselője, Jancsó Miklós, Gaál István és Gábor Pál pályája is. Gaál István két évet a római filmfőiskolán tanult (ahová később többször visszajárt tanítani), Jancsó 1971–1976 között olasz filmeket rendezett. Az olasz kultúra iránti elkötelezettségük, a hatvanas évek filmművészetével – mindenekelőtt Michelangelo Antonionival – való rokonságuk, illetve a tőle való alapvető eltérésük, továbbá az egyéb olasz hatások és kölcsönhatások elemzése, de akár a róluk szóló olasz szakirodalom szerzőinek névsora is szétfeszítené ennek az írásnak a kereteit. Mindkettejük – és a magyar filmművészet – egyik leghűségesebb barátja, legalaposabb ismerője és itáliai népszerűsítője, több római magyar filmhét szervezője, Giacomo Gambetti nevét azonban feltétlenül meg kell említeni. A RAI munkatársaként az ő érdeme (Flórián Endre hatékony együttműködésével) több, a Magyar Televízióval közös program megvalósítása, ahogy neki köszönhető Gyöngyössy Imre verseinek olasz kiadása, vagy a Balázs Béla Stúdió egyik legteljesebb olaszországi bemutatkozása is az 1976-os Velencei Filmfesztiválon. Ugyancsak nagyon sokat tett a magyar film olaszországi megismertetéséért Sergio Micheli, a sienai egyetem professzora, az egyetlen, 1982-ben megjelent átfogó magyar filmtörténet szerzője. A magyar filmkritikusok közül mindenekelőtt Hegedűs Zoltánnak, Zsugán Istvánnak és Csala Károlynak volt évtizedeken keresztül oroszlánrésze a két ország filmes kapcsolatainak ápolásában.


Két évet a római filmfőiskolán tanult. Gaál István

Gábor Pál élete nagy álma valósult meg, amikor 1986-ban rajongásig szeretett Itáliájában forgathatta a hosszú idő óta első olasz–magyar koprodukciós filmet (amelynek magyar producere a szintén „olaszos” Marx József volt) Enzo Lauretta A menyasszony gyönyörű volt című regényéből. Senki nem gondolta, hogy néhány hónappal a film római bemutatója után, 1987. október 21-én az „örök város” lesz halála helyszíne is.

A hatvanas évek végén, hetvenes évek elején indult nemzedék – Szomjas György, Grunwalsky Ferenc, Dárday István, Szalai Györgyi, Tarr Béla és a többiek – a korabeli magyar valóság szociológiai megközelítését célul kitűző műveinek nemzetközi hírnevét többek között ugyancsak az olasz filmkritikusok öregbítették: a legenda szerint ők nevezték el az irányzatot „Budapesti iskolának”. A Cineforum nevű olasz filmklubszövetség bergamói fesztiválja, illetve annak igazgatója, Sandro Zambetti különösen Szomjas György és Tarr Béla munkái iránt tanúsított kezdettől fogva kiemelt figyelmet. Filmjeik egy részét meg is vásárolták filmklub-forgalmazásra – s ez nagyon ritka dolog volt, ahogy az ma is. A fiatalabb kritikusnemzedékből Paolo Vecchi több magyar retrospektív vetítéssorozatot szervezett, s ezekhez tanulmánykötetet is szerkesztett a bergamói (Tarr Béla, 2002), a torinói (Oldások és kötések. A magyar film a hatvanas években, 1996) és a trieszti filmfesztiválon (Útlevél a történelemhez. Gothár Péter filmjei, 2002; Gyökerek. Gaál István filmművészete, 2008).

A jövőre 25 éve működő trieszti fesztivál művészeti igazgatója, Annamaria Percavassi kezdettől fogva arra törekedett, hogy a legújabb rendezőnemzedékek (Janisch Attila, Mundruczó Kornél, Pálfi György, Fliegauf Benedek, Kocsis Ágnes) alkotásait megismerhesse a fesztivál közönsége. Továbbá a fesztivál programjában szinte minden évben szerepelt magyar filmtörténeti – tematikus vagy alkotói – összeállítás, de olyan műhelyek munkáját is figyelemmel kísérték, mint az Inforg Stúdió vagy a Duna Műhely.


Én is jártam Isonzónál. Gulyás János és Gulyás Gyula

Az olasz-magyar együttműködés különleges pillanata, legmegrázóbb eredménye volt még a nyolcvanas évek elején – sok olasz és magyar magánember és intézmény összefogásaként (közülük Szabó György író, műfordítót, valamint Renato Tubarót, a goriziai Közép-Európai Kulturális Intézet igazgatóját szeretném megnevezni) – Gulyás Gyula és János Én is jártam Isonzónál című filmje. Abban a szerencsében volt részem, hogy jelen lehettem a film forgatásán, amelynek az első világháború poklát megjárt szereplői – valamennyien 80 éven felettiek – életük utolsó nagy ajándékaként végre őszintén beszélhettek hányattatásaikról, s könnyekig meghatódtak az egykori ellenség vendégszeretetétől. Az első világháború kitörésének 100 évfordulója – amelyre Goriziában szerzett információim szerint az olaszok nagy tervekkel készülnek – kiváló alkalom lehetne arra, hogy a Gulyás-testvérek kivételes dokumentumértékű munkája, valamint Gilberto Martinellinek Guido Romanelli alezredesről, az Olasz Fegyverszüneti Misszió 1919 májusában Magyarországra delegált budapesti parancsnokáról készült dokumentumfilmje segítségével – és minél több fiatal bevonásával – mind közös múltunkról, mind a magyar történelem e különösen tragikus korszakáról megemlékezzünk.


Gilberto Martinelli filmrendező a fesztivál vendége lesz

Az 1989 óta eltelt időszak legnagyobb pozitívuma, hogy már nem politikai szempontok, hanem az egyén szabad választása – illetve az anyagi feltételek és a piaci igények – határozzák meg a két ország gazdasági vagy kulturális kapcsolatait, így a magyar és az olasz filmesek együttműködését is. Immár szabadon készülhetnek koprodukciós filmek, szabadon választhat olasz színészt, operatőrt, zeneszerzőt egy magyar rendező és fordítva. Mindegyikre rengeteg példa akad az utóbbi két évtizedből (felsorolásuktól most kénytelen vagyok eltekinteni), ahogy Sipos Áron producer Focus Filmjének története is annak bizonyítéka, hogy az olasz–magyar kapcsolatok továbbra is léteznek. Csakhogy az olasz filmek már régóta szinte teljesen eltűntek a magyar mozikból (és immár a televíziókból is), a magyarok meg (nagyon kevés kivételtől eltekintve) soha nem is voltak jelen az olaszokban. A februári budapesti magyar filmszemlére rendszeresen visszajáró, a nyolcvanas évek elején (amikor magam is bekapcsolódtam a magyar–olasz filmes kapcsolatok építésébe) még külön vetítőt igénylő olasz kritikusok száma – utánpótlás hiányában – lassan néhány főre apadt, mert a fiatalok akkor sem jöttek Budapestre, amikor még volt filmszemle. A megszállott olasz–magyar kapcsolatépítő intézményvezetők (az említetteken kívül például Dósai István a Hungarofilmben, majd a Római Magyar Akadémián, Giorgio Pressburger a Budapesti Olasz Kulturális Intézetben, vagy Kézdi-Kovács Zsolt és Vezér Éva a Filmunióban) ugyancsak hiányoznak. A szabad választás lehetősége pedig mintha elhalványította volna a szellemi és művészi élménynek és felfedezésnek azt az örömét, izgalmát és szenvedélyét, amelyért a múltban oly keményen meg kellett küzdeni. Az a fajta önzetlen odaadás és energia, amelyet Gilberto Martinelli a magyar–olasz kapcsolatok különböző korszakairól és személyiségeiről készülő dokumentumfilmjeibe fektet, ritka kivétel a mai világban. Csak abban reménykedhetünk, hogy mindkét országban lesznek ifjú követői!

Pintér Judit

Tovább az Örökmozgóban április 25-én kezdődő Olasz–magyar filmnapok programjához.

• Publikálva: 2013.04.24. 12:29 • Címke: örökmozgó, fesztivál, film