Van Gogh jó szomszédok között

Úgy tartják, Párizs a fény városa, de nem csak a remek közvilágítás, a fényreklámok miatt, hanem többek között azért is, mert itt ragyogtak fel először az impresszionisták színei.

A képek jó része persze vidéken készült, de a természetbe kivonuló festők itt, egy Nadar nevű fényképész műtermében találtak először felületet arra, hogy megmutatkozzanak ország-világ előtt. És felragyogtak a színek, a napsugár át-át tört a lombokon, majd megcsillant a tiszta vízen. Aztán ez a csoda Magyarországon is megtörtént, Párizzsal szinte egyidőben. Sőt, a Magyar Nemzeti Galéria Monet, Gauguin, Szinyei Merse, Rippl-Rónai kiállításán barangolva azt is észrevehetjük, hogy nálunk mintha még szebben sütött volna a nap, és még zöldebbek lennének a zöldek.

Van Gogh: Provence-i aratás
 
Nem minden elfogultság nélkül mondom persze ezt, de már az elején le kell szögezni, hogy a francia festőknek nem a legkvalitásosabb, legismertebb munkái érkeztek Budapestre a jeruzsálemi Izrael Múzeumból. Ez természetes is, hiszen azokat éppen Párizsban, Londonban vagy New Yorkban őrzik a nagy galériákban. A jeruzsálemi intézménybe, a képaláírásokon is jelezve, adományozásokból származó festmények kerültek, tehát nem az múzeum döntött egyes vásárlásokról, és építette fel tudatosan gyűjteményét. Így tényleg szépen ragyoghat az a hetven magyar kép a jeruzsálemi ötven mellett. És talán éppen ezért is egyedülálló ez a tárlat, a francia óriások „hétköznapi” képei nem veszik el a fényt a magyar festők igazán kvalitásos munkái elől.

Rippl-Rónai József: Geszti kastély Somogyban

Akik egyébként az 1870-es évektől szinte valamennyien hosszabb-rövidebb időre eljutottak Párizsba is. Igaz, München a magyaroknak közelebb volt, de emellett a Julian akadémián is jócskán megfordultak fiatal festőink, Berény Róbert, Czóbel Béla, Fényes Adolf, Márffy Ödön, Pór Bertalan vagy Réti István. Párizs fénye egészen a kies Nagybányáig, vagy éppen Szolnokig elért, ahol a művészet e két fellegvárát megjárt festők tanítottak, vagy egyszerűen csak találkoztak rendszeresen. Sőt, volt nekünk egy Szinyei Merse Pálunk is, aki köztudottan úgy festette meg a Majálist, hogy nem tudott Édouárd Manet Reggeli a szabadbanjáról.

Szinyei Merse Pál: Majális

Nem kis dolog, hogy mindjárt az első falon Claude Monet Virágzó szilvafák című képe mellé oda lehet tenni Szinyei Merse saját tervezésű kertjében virágzó almafáit. Érdemes elidőzni a borzongatóra hűtött terem ellenére a két kép előtt. És aztán továbblépni az öt közepes Camille Pisarro elé, és megfordulni, mert ott van a hátunk mögött Mészöly Géza néhány egészen jó balatoni és dunai képe. És Mednyánszky az elmaradhatatlan tátrai szikláival. Kicsit odébb pedig felragyog az 1873-ban festett Majális. Amelyet, higgyék el, nem homályosítanak el a Pisarro után sorakozó Monet-k. Pedig köztük van a Szépművészetiben őrzött Étretat-i bárkák (1886) vagy az 1885-ös, a tengerparti falucska híres sziklaszirtjét ábrázoló egyik vászna Jeruzsálemből.

És persze egy 1907-es Tavirózsák, néhány rendkívül élénk színekkel megfestett Renoir után. Amelyekkel szemben felvonul a szolnoki művésztelep a higgadt Pettenkofennel, Deák Ébner Lajossal, Bihari Sándorral és a szolnoki utca rekkenő hőségét pompásan elkapó Fényes Adolffal. Alfred Sisley Jeruzsálemből érkezett 1881-es, A Loing part – őszi hangulata fényeivel és kopasz fáival inkább a kora tavaszt idézi. A pointilista hatásokat mutató Bárkák a Loingonnal szemben meg ott sorakoznak a nagybányaiak, köztük Ferenczy Károly Napos délelőttjének valőrjei, vagy Koszta Józsefnek az impresszionizmuson túlmutató vihar előtti égboltja. És kicsit odébb az okkeres kartonra festett Place de l'observatorie Rippl Rónaitól. És Vaszary János álomszerű Álalrcosbálja.

Monet: Tavirózsák

Ezek vezetik be a kiállítás gerincét és apropóját adó posztimpresszionista részt, ahol egy igazi pointilista mű, Paul Signac Uszály a samois-i csatornán-ja után mindjárt ott van öt Gauguin is, köztük a Szépművészeti büszkesége, a Fekete sertések. Itt van az 1891-es Upa upa (A tűztánc), amely Gauguin szavait használva, az első kísérlet a hamu alatt kihunyt tűz lángra lobbantására. Bizony, túl vagyunk már a színek, a napfény és az árnyékok festegetésén. Csak a szemben lévő falon, a Julian akadémiáról Szolnokig jutó Perlmutter Izsáknál játszik, tombol még a fény (A teraszon, 1916). És már itt kopogtatnak a magyar Vadak, a neósok, akik többek között Gauguin hatására hozzák az erős kontúrokat, a síkszerű dekorativitást. Pór Bertalan, Iványi Grünwald és Csók István, akinek olyanok a sokácok, mint Gauguin-nek a szigetek bennszülöttjei. És az igazi vadak, a Nabik, a „rálátásba forduló” asztalú ebédlőket, az ebéd utáni kellemes perceket festő Pierre Bonnard vagy Maurice Denis, aki az anyai boldogságot igyekezett visszaadni Jeruzsálemből érkezett képén. Köztük pedig egy közvetlenül a fekete korszaka után, Franciaországban készült Rippl-Rónai, egy Malliol vendégeként festett 1899-es táj, zöld törzsű fákkal és rózsaszín tetőkkel.

Gauguin: Fekete sertések

No és külön, egy beugróban három szép Cézanne tájkép Jeruzsálemből. És három Van Gogh is ugyanonnan, köztük az 1888-as Provence-i aratás eszméletlen sárgáival és szinte szálanként megfestett tarlójával. A kép egy oszlopra került a tárlat végén, mögötte megbújnak a magyar Nyolcak: Berény Róbert, Czigány Dezső és Tihanyi Lajos mellett Hollósy Simon és Kernstock Károly egy-egy gondosan kiválasztott alkotása. Jó szomszédai a provence-i aratónak.

Pálffy Lajos

Monet, Gauguin, Szinyei Merse, Rippl-Rónai
Impresszionista és posztimpresszionista remekművek a jeruzsálemi Izrael Múzeum, a Magyar Nemzeti Galéria és a Szépművészeti Múzeum gyűjteményeiből
2013. június 28. - október 13.

• Publikálva: 2013.07.06. 07:00 • Címke: képzőművészet, kiállítás