Ő sem lett próféta saját hazájában

Hogy lehet az, hogy az az ember, aki 11 év börtön és kényszermunka után, a hallgatás falát először áttörve megírta a szovjet munkatáborok kegyetlen világát, akit ezért elüldöztek szeretett hazájából, a Szovjetunió összeroskadása után mégsem lesz igazán elfogadott otthon? Utcatábláját összetörik, tévéműsorára nem kíváncsi senki. Erre a kérdésre is kerestük a választ a Terror Háza Múzeum Szolzsenyicin-kiállításán.

A fél évig megtekinthető tárlat deklarált célja az, hogy Szolzsenyicin nem hétköznapi életének hátterében bemutassák a legnagyobb hatású műveket és azok környezetét. Ehhez a falakra festve, applikálva mindjárt ott van a nagy orosz pusztaságban az a nyolc oroszországi ház, épület, amelyekhez 1966-ig köze volt az írónak, a kiszlovodszki szülőháztól egészen az észtországi Vaszuláig. Érdemes megnézni jobban ezeket a hajlékokat. Jobbára szépek, impozánsak, de fából készültek. A faház állítólag nagyon jó télen, de kevésbé tud ellenállni a történelem tüzes viharainak. Szolzsenyicinnek pedig kijutott ebből rendesen. 1941 októberétől katonáskodik, a Vörös Csillag érdemrendig jut a nagy háborúban, 1945. február 9-én, a győzelem küszöbén egy üteg parancsnokaként tartóztatják le. A tüzérszázados, akinek levelezését régóta figyelte az NKVD, most azt írta gyermekkori barátjának, hogy Sztálin egy bandavezér. (Ebben lehetett is valami, hiszen a népek nagy tanítómesterét ifjú éveiben többek között postarablással is vádolták.)

Szolzsenyicin a Gulagon (kép: Mozaik web-tankönyv)

Szolzsenyicint ezért a levélért szovjetellenes szervezkedéssel és agitációval vádolva – mint ahogy a kiállítás első vitrinjéből megtudhatjuk – 8 év kényszermunkára ítélte az NKVD különleges tanácsa. Ugyan ezt az ítéletet 1957 februárjában bűncselekmény hiányában hatályon kívül helyezik, leleplező könyvei után mégis erre hivatkozva bélyegzik hazaárulónak. Külön vitrint kap aztán 1973. szeptember 5-én született, a Szovjetunió akkori vezetőinek szóló, később szamizdatban terjesztett levele, melyben arra figyelmeztet, hogy a kommunista ideológia nemzeti katasztrófába sodorja Oroszországot. A harmadik vitrin 1974 februári letartóztatásáról és a kiutasításáról rendelkező titkos párthatározatról szól. És arról, hogy a hontalanná vált írót legelőször Heinrich Böll fogadta be, házának egy részét átadva neki. És ha már Németország, akkor mindjárt ott is a falon egy idézet, ami a bevezetőben feltett kérdésre is felelet lehet. Amiben Szolzsenyicin egy egyszerű aránypárral hívja fel a figyelmet bizonyos igazságtételi hiátusokra: 1966-ig Németországban 86 ezer náci bűnöst ítéltek el, közben a Szovjetunióban csak 30 kommunistát vontak bűneiért felelőségre. Pedig arányosan legalább negyedmilliót kellett volna. Mert bűnük legalább akkora volt szerinte, és itt előjöttek az emlékei a gyógyszer nélkül hagyott flekktífuszos és vérhastól sújtott barakkokról, mikor az emeletes ágyakról csorgott le a szenny az alul alvókra. És mikor a köztörvényes szanitécek kihúzkodták a még élő betegek aranyfogait. Vagy a bomlásukig rejtegetett hullákat, akiknek fel lehetett venni és elosztani a fejadagját.

Egy nem hétköznapi életút dokumentumai

Szolzsenyicin, az örök meg nem alkuvó ezen a kiállításon is igazságtételt követel: „Alázatosan hagytuk, hogy milliószám agyonverjék társainkat, aztán gondosan ápoltuk a gyilkosokat békés öregkorukban. El kell érnünk, hogy legalább hangosan kimondják: Igen, hóhér voltam, gyilkos voltam! – fut körbe a falon a felirat. Egy másikban pedig azt vallja, hogy ez emberek megfelejtkeztek Istenről, azért történhetett mindez. Még azt is hozzáteszi, hogy a pravoszláv hit szellemi támasza nélkül, ami az orosz kultúra lényegét adja, nem lehet újjászületés Oroszországban.

Faháztól faházig

Külön falakat kapnak az ellene és mellette szóló idézetek. Az Iván Gyenyiszovics egy napja megjelenése után 10 évvel, 1972-ben Pablo Neruda arról beszél, hogy Szolzsenyicin egy unalmas alak, egy elviselhetetlen idióta, de a szovjeteknek békén kellene hagyniuk, mert ennek ők, a kommunista írók látják majd kárát. Jean-Paul Sartre 1974-ben írja róla: „Szolzsenyicin a fejlődésre veszélyes elem. Gondolatai 19. századiak. Tanúsága semmis.” A nálunk nem igazán ismert Juan Benet spanyol író pedig egyenesen arról értekezik, hogy talán egy kicsit jobban kellene őrizni ezeket a táborokat, hogy olyan emberek, mint Szolzsenyicin, ne tudjanak kijutni belőlük.

Végül a mellette szólók, őt méltatók közül csak egy idézetet: „Szolzsenyicin megírta a 20. század szent könyveit. Ez nem irodalom. Szentírás.” Sokan meglepődnének azon, hogy ezt ki nyilatkozta, de nem árulom el. Aki kíváncsi, az Egy orosz hazafi – Alexandr Szolzsenyicin (1918-2008) című tárlaton megtudhatja.

Pálffy Lajos

Egy orosz hazafi – Alexandr Szolzsenyicin (1918-2008)
Terror Háza Múzeum
2013. szeptember 21-től

• Publikálva: 2013.11.04. 10:18 • Címke: kiállítás, történelem