Instant filozófia sztárszereposztással

Filmajánló: Éjféli gyors Lisszabonba

Egy nemzetközi bestseller, remek színészek kara, plusz Lisszabon. Mi kell még a sikerhez? Bille August pontosan húsz évvel ezelőtt készítette híres filmjét, a chilei katonai puccs idején játszódó Kísértetházat, szintén egy sikerkönyvből, amerikai sztárokkal. Az Éjféli gyors Lisszabonba közel azonos időben, egy másik diktatúrában játszódik. Bár ezúttal is Jeremy Irons a főszereplő, ez alkalommal elmarad a varázslat.

Raimund Gregorius, egy berni latin-görög tanár a megbízhatóság mintaképe, órát lehet igazítani hozzá. Álmatlan éjszakáin magában sakkozik, majd reggel elindul az iskolába színtelen ruháiban, előnytelen szemüvegében, mindenkit felülmúló tudásával felvértezve (mind a sakknak, mind a szemüvegnek jelentősége, mi több, Szimbolikus Jelentősége lesz a történetben). Ezen a napon azonban minden megváltozik: útközben megment egy nőt, aki a folyóba akar ugrani. Nála marad a nő kabátja, benne egy könyvvel, amelynek címe A szavak aranyművese. A melankolikus, az élet elszalasztott lehetőségeiről szóló szöveg és annak szerzője, Amadeu Prado portugál orvos-filozófus olyan nagy hatást gyakorol Gregoriusra, hogy otthagy mindent, felszáll egy vonatra és meg sem áll Lisszabonig. Megkeresi mindazokat, akik ismerték a könyv szerzőjét. A találkozásokból kirajzolódik egy tragikus történelmi szituáció és egy végzetes szerelmi háromszög. Gregorius számára pedig talán egy új élet lehetősége.

A könyv szerzője Pascal Mercier – ami egy írói álnév. Peter Bieri maga is svájci filozófiaprofesszor, aki nemcsak könyve hősének választott artisztikus csengésű nevet, hanem saját magának is. 2004-ben megjelent regénye, amint a magyar kiadás címlapján is olvasható, több mint kétmillió példányban kelt el. A film a cselekményét veszi át a regénynek, leegyszerűsített formában. Az egyszerűsítés egy terjedelmesebb mű adaptálása esetén szükségszerű, hiszen a film nem térhet ki minden cselekményszálra, szereplőre, történetre. Nagyobb baj, hogy a sok leegyszerűsítés, összevonás ez esetben valahogy összeadódik. A mélységet, gondolatiságot a filmben mindössze a talált könyvből vett, sűrűn felhangzó idézetek hivatottak biztosítani. A bonyolult szöveg azonban ebben a formában nem követhető igazán. Pedig a flashbackekből kirajzolódó történelmi szál érdekes, a számunkra kevéssé ismert Salazar-diktatúra ismerős kérdéseket vet fel az együttműködés és ellenállás kényszerpályáiról, a múlt feldolgozatlanságáról egy országban, ahol időről időre elássák a múltat és átlépnek rajta. Mint ahogy a forradalmi díszletek között kibontakozó szerelmi dráma is feszültséggel tölthetné meg a képsorokat. Az idősebbeket pedig megérintheti a vége felől nézett élet perspektívája.


A befejezés perspektívájából látja az életet

Várakozásunkkal ellentétben azonban a film mindkét idősíkja (a jelenben önmagát kereső tanár és az ellenállók története) erőtlen, kevés hatást gyakorol a nézőre. Nem képes az atmoszférateremtésre, még a színek is haloványak, a fehér városban is, amely ragyogásával annyi filmest megihletett már. Pedig szinte minden szerepben kitűnő, ismert színészek szerepelnek (Martina Gedeck, August Diehl, Lena Olin, Bruno Ganz, Charlotte Rampling, Christopher Lee). A hatástalanságban szerepe lehet annak is, hogy a nemzetközi szereposztás oltárán az alkotók feláldozták a könyv egyik alapmotívumát: a nyelvet. A nyelvtudós Gregoriust ugyanis nem a piros kabátos nő, hanem annak édes-dallamos (és számára ismeretlen) portugál nyelve bűvöli el és vonzza ellenállhatatlanul. Egy héttel ezelőtt, mint elszánt felirat-párti azon keseregtem, hogy mennyit el tud venni egy filmből, ha nem a saját hangján szólal meg. Most pedig arra láthatunk egy példát, amikor a szinkron nem ártott volna, sőt. Mert van abban valami furcsa, az egész film hitelét, életszerűségét aláásó, hogy egy svájci-német tanár angolul társalog nemcsak a hídról lerángatott öngyilkosjelölt nővel, de a felkeresett idős portugálokkal is, akik hogy, hogy nem, mind tudnak angolul. A dialógusok sterilitása hozzájárul ahhoz, hogy az egész oly kevéssé meggyőző. Mindezt jótékonyan fedte volna el egy magyar szinkron.

De talán még nem késő

A felolvasott idézetek mellett marad az artisztikus, sablonos szimbolika: a főhős, mint sakkfigurákat keresi meg a történet szereplőit; összetöri a régi szemüvegét és az újjal másként látja a világot; Bernben mindig esik az eső, Lisszabonban süt a nap; a színtelen Gregoriussal szemben a változást beindító nőnek piros a kabátja stb. Ezek a szájbarágós elemek mind benne vannak a könyvben is, de ott a konzum-filozófiára vevő olvasót kárpótolja a nyelv kidolgozottsága, lebegős-finom hangulata.

Azzal viszont nagyon jól eltelik az idő, hogy az egyes szereplők fiatal és időskori változatának hasonlóságát latolgatjuk: vajon Bruno Ganz tényleg úgy nézett ki fiatalon, mint August Diehl? Akkor August Diehl úgy fog majd kinézni harminc év múlva, mint Bruno Ganz? Lena Olin viszont teljesen biztosan nem úgy nézett ki fiatalon, mint az ifjúkori énjét alakító Mélanie Laurent; Charlotte Rampling pedig a márquezi szűz-vénlány szerepében is remek.



Ajánljuk azoknak, akik:
• szeretik a melankolikus, filozofikus hangulatú (vagy annak mondott) európai filmeket (és könyveket)
• akiknél Lisszabon mindent visz

Éjféli gyors Lisszabonba
(Night Train to Lisbon)
színes, feliratos, német–svájci–portugál romantikus filmdráma, 111 perc, 2013
rendező: Bille August, író: Pascal Mercier, forgatókönyvíró: Greg Latter, Ulrich Herrmann, operatőr: Filip Zumbrunn, szereplők: Jeremy Irons (Raimund Gregorius), Mélanie Laurent (Estefânia), Jack Huston (Amadeu), Martina Gedeck (Mariana), Tom Courtenay (Joao Eça), August Diehl (Jorge O'Kelly), Lena Olin (Estefânia)

Bemutató: 2013.10.24.
Forgalmazó: Vertigo Média

Löwensohn Enikő

• Publikálva: 2013.10.26. 10:10 • Címke: film, moziajánló