Egy tündéri gyerekkor emlékei

Interjú Szőnyi Zsuzsával

Januárban ünnepeltük Szőnyi István születésének 120. évfordulóját. Ennek kapcsán beszélgettünk a festő lányával, Szőnyi Zsuzsával a Zebegényben eltöltött gyerekkorról és következményeiről.

Zsuzsa néni 1924-ben született, úgy tudom, azokban az évben költözött ki a család Zebegénybe, ami édesapja életének és művészetének legfontosabb helyszíne volt.
1920-ban költözött ki a család Zebegénybe, nagyapám és Koós Károly megcsinálta a régi parasztházat úgy, hogy az lakható legyen, ez lett aztán a zebegényi otthonunk, amely ma emlékmúzeum. Mivel Koós Károly építette akkor a zebegényi templomot, és jóban volt a nagyapával, ezt a házat is rendbehozatta. Amikor kiköltöztünk, apám még nem volt híres festő, nem keresett sokat. Tehát nekünk nagyon jól jött ez a falusi otthon, mivel ott könnyebben meg tudtunk élni.

Részlet az Aventinusi tündér című portréfilmből (r: Muszatics Péter, 2007)

Tehát ez fordulópont volt a család életében, és később édesapja művészetének a formálódására is nagy hatással volt a zebegényi táj, a környezet.
Apám annyira megszerette Zebegényt, a tájat és az embereket, hogy tulajdonképpen egész életében ott élt, ott is halt meg 1960-ban. Az első világháborúban tüdőgyulladást kapott, amiből soha igazán nem gyógyult fel, mivel akkor még nem volt penicillin. Ezért egész életében nehezen lélegzett, mindig is szenvedett az akkori betegségétől. De nem törődött vele, festett, a barátokat ott Zebegényben mindig összegyűjtötték nyáron, Aba-Novák, Molnár C. Pál, a régi barátok mind ott voltak nyáron pár napra, vagy akár ott nyaraltak.

Varázslatos gyerekkor

Édesapja festményein igen gyakran szerepel Zsuzsa néni, mint kisgyermek.
Egyrészt nagyon szerette a tájat, Zebegényt, a Dunát, a Duna-kanyart, viszont nagyon szerette a családtagokat is festeni. Tehát anyámat, a kisöcsémet, aki két év múlva megszületett, engem, mindenkit, aki ott ismerős volt, nagyanyámat, mindenkit nagyon szeretett lefesteni. És ezek a képek mind megmaradtak. Itt van az egyik a falon, négy éves koromban.

Szőnyi Zsuzsa gyermekkori arcképe

Amikor elkezdett tanítani a Képzőművészeti Főiskolán, akkor tulajdonképpen Zebegényből járt be?
Részben igen, de aztán később a Baross utcában vettek egy lakást, ahol apámnak egyfajta magániskolája is nyílt, ahol tanított festeni. És az egy része volt a lakásnak, ahol bakokra ültek a tanítványok, és ott festettek vagy rajzoltak, elválasztva a lakástól, ahol mi laktunk. Úgyhogy egy másik bejárat is volt, szintén a Baross utca 21-ben, ahol ma van egy emléktábla a házon, ott volt ez a bizonyos lakás és a műterem.

Zsuzsa néni férje, Triznya Mátyás festőművész is Szőnyi tanítvány volt. Mesélne esetleg erről is, megismerkedésükről?
Nem mint édesapám tanítványát ismertem meg a férjemet, hanem az operában, ahova egy bankár barátjával mentem el, aki akkor udvarolt nekem. Utána persze egy-két év eltelt, míg összeházasodtunk, mert a szüleim szerint túl fiatalok voltunk, ő huszonkét éves volt, akkor fejezte be az egyetemet, én meg éppen hogy leérettségiztem. De addig-addig erősködtünk, hogy úgyis jön a háború és mind meghalunk, hogy végül beleegyeztek. 44-ben volt a nagy esküvő a piarista kápolnában, pontosan azon a napon, március 19-én, amikor bejöttek a németek. A Duna felső folyásától telefonált egy rokon, hogy gyerekek, ti meg vagytok őrülve, itt vannak a németek! Hogy nászútra menjünk, arra persze nem volt semmi más lehetőség, ott volt a Vörös Csillag Hotel, a mai Golf szálló a Sváb-hegyen, és akkor éjjel az igazgató jött, hogy azonnal menjünk innen, mert német főhadiszállás lesz a hotelből. Erre kirohantunk Zebegénybe, és így kezdődött meg a házas életünk. 48-ban vészjósló hangulatban elkezdődtek a Rajk és Mindszenthy perek, erre már a szüleink is azt mondták, mi még fiatalok vagyunk, így elengedtek minket. Erre megpróbálkoztunk a disszidálással, ami először nem sikerült, elfogtak Sopronban, egy hónapig voltunk börtönben. Apám barátja, Kisfaludy Stróbl Zsigmond szobrász éppen akkor mintázta Vorosilov szobrát, aki Budapest főparancsnoka lett. Vorosilov szólt az ávósoknak, hogy engedjenek ki minket. Átszállítottak Szombathelyre, majd az ottani Ávóról kiengedtek, így megszabadultunk. Ott akkor újból megpróbáltunk disszidálni, ami nagy nehezen sikerült, átjutottunk Ausztriába a szögesdrótokon át. Onnan kerültünk később Rómába.

Szőnyi Zsuzsa és férje, Triznya Mátyás ötven éven át működtették Rómában a Triznya kocsma nevű irodalmi szalont

Édesapja kétszer is járt Rómában, először is 1929-ben egyike volt az első római ösztöndíjasoknak, de csak pár hónapig maradt, majd később 1959-ben meglátogatta Zsuzsa nénit Rómában.
Igen, most állítottak emléktáblát a Római Magyar Akadémián, a három első ösztöndíjas emlékére, akik Molnár C. Pál, Aba-Novák és Szőnyi István voltak. Klebersberg Kuno alakította ki a külföldi magyar intézetek hálózatát, ami máig is meg van mindenütt, ez a római magyar intézet, amit úgy hívnak, hogy Római Magyar Akadémia. Apám nagyon kevés ideig volt kint az ösztöndíjjal, mert nem tetszett neki az egész ottani festészet, az akkor divatban lévő, nagyon vonalas, egyszerű stílus, az úgynevezett Római Iskola, ahogyan Molnár C. Pál is festett. Hazajött és a Főiskolán tanított, és több sikeres kiállítása volt.

És később meglátogatta Zsuzsa néniéket Rómában, és akkor több képet is festett az olasz tájról, amit aztán itthon kiállítottak.
Mivel mi emigránsok, disszidensek voltunk, a szüleim nem kaptak útlevelet, ezért csak 59-ben tudtak kijönni, hogy meglátogassanak minket. Mi meg azért nem tudtunk hazamenni, mert nem kaptunk magyar vízumot a magyaroktól. 89-ig összesen egy alkalommal tudtam hazajönni, 69-ben, édesanyám temetésére. Édesapám 66 éves volt, amikor meghalt. Előtte még sikerült Győrben, a Szent Imre templomban egy gyönyörű freskót befejeznie a magyar szentekről. Ez volt az utolsó munkája.

Kollányi Ágoston portréfilmje (részlet)

Később tehát édesanyja egyedül élt a zebegényi házban.
Igen, mivel az egyetlen öcsém, Péter 18 éves korában meghalt. Apám nagyon sok zsidót mentett, írta, hamisította a zsidóknak a menleveleket. Az öcsém vitte szét az egész városban, ahol szükség volt rá, hogy kiállíthassák az arra rászorulók nevére. Az öcsémnek volt egy kis menyasszonya, a Bíró Zsuzsa, aki szintén zsidó lány volt, azt kellett bújtatni. Amikor végül szorult a hurok, a svéd követségre mentek be, hogy menedéket találjanak. Azt már mindenki tudta, hogy Szőnyi Péter mentette a zsidókat, meg főleg az apám, aki írta ezeket a menleveleket. És akkor ott a svéd követségen olyan rettenetes tömeg volt, sok fertőző beteg, hogy agyhártyagyulaldást kapott. Akkor azzal semmit nem lehetett csinálni, nem volt penicillin. Ez 45-ben volt, így meghalt 18 évesen. Anyámnak ez rettenetes csapás volt. 1986-ban az üldözött zsidók megsegítéséért apám, és az egész családunk posztumusz Jad Vashem kitüntetést kaptunk Izrael államtól.

Zsuzsa néni édesanyja, Bartóky Melinda 1967-ben bekövetkezett halálakor az állam felajánlotta, hogy megvásárolja a zebegényi házat, hogy emlékmúzeumot rendezzen be benne. Zsuzsa néni a múzeumnak ajándékozta édesapja képeiből álló gyűjteményét, és férje, Triznya Mátyás hagyatékát.
67-ben, amikor anyám temetésére hazajöttem, akkor aláírtam egy szerződést, mely szerint a ház és a képek az állam tulajdonát képezzék. Ez egy nagyon jó dolog volt, mert megbecsülték, máig is meg van. Minden, ami még nekem van, ami a lakásomban van, azok is halálom után a Zebegényi Múzeumé lesznek.

„A ház nemcsak a hagyományos értelemben vett múzeum, hanem több annál. Az alapítók célja az volt, hogy minél hűségesebben őrizzék meg és mutassák be a Szőnyi műveket és azt a miliőt, azt a környezetet, ahol a művek születtek. Így a múzeumlátogatóknak abban a ritka élményben lehet részük, hogy beléphetnek egy már nem létező világba, megismerhetik a műhely, a műterem nézőktől egyébként elzárt relikviáit, átérezhetik a hely szellemét. Abban a térben láthatják a képeket, ahol azok a legautentikusabbak: születésük színhelyén.” (Szőnyi Múzeum)

Szörényi Dorottya

• Publikálva: 2014.02.03. 13:28 • Címke: rejtett kincsek, képzőművészet, interjú