Ösvények a múzeumi digitalizációban 1.

Interjú Ruttkay Zsófia matematikussal, a Moholy Nagy Művészeti Egyetem oktatójával, a 2010-ben elindított Digitális múzeum kurzus egyik vezetőjével. Első rész.

Mit jelent ma a digitalizálás a múzeumok számára?

A digitalizálás nagyon sok mindent jelent. Általában először az állomány digitalizálását értik alatta, azaz egy digitális katalógus, adatbázis elkészítését, amelyre különböző nemzetközi szabványok vonatkoznak. Közben olyan célok is megfogalmazódtak, hogy a különböző múzeumok adatbázisai könnyen elérhetőek és értelmezhetőek is legyenek, minden múzeum hasonló szerkezetet és kulcsszavakat használjon. De ez számomra talán kevésbé érdekes területe a digitalizációnak. Ez egy adminisztratív és nagyon hasznos munka, egy archiválási feladat. Az viszont közhely, hogy a megváltozott ismeretanyaggal és információs feldolgozási szokásokkal, habitussal rendelkező internetes generációt nem igazán vonzza a hagyományos múzeum. A múzeumok egyrészt tapasztalják, hogy a fiatalok nem mennek el kiállításokra, nem tekintik a múzeumot tudásforrásnak, hanem inkább a Wikipédiát és az internetet használják. A múzeumok rá vannak kényszerítve olyan megoldások felfedezésére, amelyek segítségével a közönségüket nem veszítik el. Ugyanakkor itt van a digitális technológiai cunami, amelynek a mobiltelefon a leglátványosabb terméke, de a többi eszköz – kinect, mini érzékelők – is nagyon fontosak.

Teljesen új prezentálási lehetőségeket tesznek lehetővé, mind a múzeumom belül, mind a múzeumon kívül. Rendkívül izgalmas lehetőség, talán a villanyvilágítás feltalálásához mérhető, emiatt teljesen más lett a múzeum, hiszen már nem gyertyafénynél néztük a régi gyűjteményeket. Ezt nagyon nagy horderejű változásnak egyben pedig lehetőségnek is gondolom, ahogyan a múzeumi digitalizálási folyamatokat is. A digitalizálásnak nagyon sok dimenziója van, például a tárgyak megjelenítése: most már bele tudunk nézni egy háromdimenziós tárgy belsejébe vagy a kép rétegeibe, ki tudunk egészíteni törött vagy sérült tárgyakat, 360 fokban körbe tudjuk forgatni, mondhatni kézbe tudjuk venni azokat. A múzeumi prezentáció technikája is kibővült, a múzeumi ismeretszerzés élménye is nagyon megváltozott. Eddig lábujjhegyen jártunk, elolvastuk a kis feliratokat vagy már nem is olvastuk el, mert elegünk volt belőle. Ezt most már jó esetben leváltja egy olyan élmény, amelyben a látogató aktív, ő kezdeményezheti a megismerést, esetleg az ő érdeklődési körének, korának vagy kulturális hátterének megfelelően kaphat információt. Tehát a múzeumok élményszerűségében kulcsszerepet játszik a testre szabott információ, a meglepetés, a játékosság és a kíváncsiság felkeltése. Azt is hangsúlyozni kell, hogy még ma is sokak félelme az, hogy a múzeum egyfajta Disneylanddé válik. Akármilyen technológiát is alkalmazunk a múzeumban, a fő kérdés, hogy, hogy mit is akarunk elérni, és látnunk kell azt is, hogy mi az az üzenet, amit be akarunk égetni és erre mely módszerek a legalkalmasabbak.


Versfoltozó (forrás: create.mome.hu)

Egy interjúban Ön azt mondta, hogy a kurzusa első óráján azt kérte a diákjaitól: mondjanak három olyan jelzőt, ami szerintük a múzeumokra jellemző. Ön számára mi lenne ez a három jelző?

Múzeuma válogatja. Most már itthon is vannak olyan múzeumok, akik nagyon szellemesen és technológia lehetőségeit is kihasználva hoznak létre kiállításokat. Ebben azt hiszem, a Petőfi Irodalmi Múzeum élen jár, de azt tapasztaltam az utóbbi néhány évben, hogy a kezdeti elutasító magatartás helyett ma már a hazai múzeumokra is a nyitás jellemző. Bár néha tapasztalatok és megfelelő szakemberek hiánya miatt, átesnek a ló oldalára, például nem mérik fel, hogy a kiállításhoz tartozó öt iPad mivel is nyújt több élményt. Amit idézett, azt még 2010-ben kérdeztem a hallgatóktól, és bár akkor még nem mondtak túl sok hízelgő jelzőt, azt hiszem, azóta már az ő véleményük is pozitívabb.

Ön matematika szakot végzett. Hogyan kerül közel egy matematikus a múzeum és a digitalizálás területéhez?

Lehet, hogy ez a kettő két végletnek tűnik. A matematikusokkal szemben sok az előítélet, pedig én személy szerint nagyon sok matematikussal találkozom múzeumokban, koncerteken, kiállításon. A matematikusok nem szakbarbárok.

Amikor egy évfolyamban századmagammal végeztem matematika szakon, akkor még éppen csak elkezdődött az informatikai képzés, így már akkor is a matematikusok nagyon nagy része a számítástudomány és az informatika területén talált állást. Az MTA SZTAKI-ban dolgoztam egy nagyon innovatív csoportban, például nálunk volt először Macintosh–gép. Akkor még, a nyolcvanas évek közepén, vizualizációs grafikával foglalkoztunk, a múzeumtól nagyon távoli területen. De a számítógépes grafikának nem csak ipari vagy orvostudományi alkalmazásai vannak, hanem más területeken is nagyon jól lehet használni: húsz évig Hollandiában éltem, és a twentei egyetemen dolgoztam, és ott már akkor volt Művészet és informatika nevű tantárgy. Ennek keretében mi az Arnolfini házaspár című képen látható szobabbelső  három dimenziós rekonstrukcióját készítettük el a diákokkal. Olyan művészettörténeti és technikatörténeti kérdések merültek fel, amikről a Rijksmuseum szakértőivel, később az Oxford University kutatóival. Hozzám mindig közel álltak az ilyen alkalmazások, ezért ittlétem a MOME-n szinte egyenes folytatása az addigi munkámnak. A twentei egyetem egy műszaki egyem, ahol rájöttek arra, hogy a programozók nem tudják igazán kihasználni az új technológiai lehetőségeket egyszerűen azért, mert őket nem arra képzik, hogy felmérjék egy adott eszköz mire használható, a társadalmi jelentőségét, vonzóvá tételét, vagy a játékos lehetőségeit nem tudják megtalálni, ők „csak” leprogramozzák a nekik kiszabott feladatot. Ezért már ott kezdtünk egy olyan kurzust, amiből később képzés lett és ahol művészi/technológiai érdeklődésű hallgatók jelentkezhettek. Az oktatási forma, amelynek kidolgozásában oroszlánrészt vállaltam, azóta is nagyon sikeres, gyakran vissza is járok, így követem, hogy mivé nőtte ki magát: ott most már százfős évfolyamok vannak.

Arnolfiniék 3D-ben

Mikor hazajöttem, nagyon örültem, hogy ezt a tevékenységet itthon is folytathatom. A MOME-n bizalmat kaptam, mivel az  általam képviselt tudás és szemlélet összhangban van a rektora által szorgalmazott dinamizmussal, nevezetesen, hogy a tudomány és technológia határtetületén a tervezők számára is új kifejezési formák születnek és a szakmai tradíciók megőrzése mellett nyitni kell az új, nemzetközi folyamatok felé is. Az én személyes motivációmat az adja, hogy a digitális médiummal való munka olyan lehetőségeket teremt a fiatalok számára, amivel akár Szentendrén lakva „termelhetnek” a világba. Hiszen közben már itthon is lettek sikeres és fiatalok által alakított startupok.

Akik kitalálnak egy-egy alkalmazást, azoknak látniuk kell a programozás lehetőségeit. Ehhez sok mindenhez van szükség.

Igen, ez nem könnyű. A Digitális múzeum kurzus keretében minimum két hallgató dolgozik együtt: általában egy BME-s programozó és egy (vagy több) MOME-s hallgató működnek együtt egy múzeumi projekten. Az elején néha nehezen indul  be a közös csapatmunka, aminek van technológiai, kommunikációs és gondolkodásbeli oka. Egy ilyen kurzus folyamán az is érdekes, hogy hogyan lehet párbeszédet folytatni a múzeumi szakemberrel, aki esetleg  egy idősebb generációhoz tartozó,  a saját területén profi tudós. Hogyan tud együttműködni egy programozóval, grafikussal és mindezt egy projektmenedzser hogyan tudja összehangolni és prezentálni. Egy átlagos csapatban hárman vagy négyen dolgoznak együtt: programozó, tartalomfejlesztő, grafikus és projektmenedzser. A múzeumi szakember egy szakterületet és a múzeum igényeit képviseli és szakmai mentorként segíti a hallgatókat, sok időt, sőt időnként plusz kutatást  is fektet egy-egy ilyen projektbe.

Gondolatelfújás (forrás: create.mome.hu)

Az interjú második része itt olvasható.

Bakk Ágnes

• Publikálva: 2014.03.28. 12:37 • Címke: interjú