Ösvények a múzeumi digitalizációban 2.

Interjú Ruttkay Zsófia matematikussal, a Moholy Nagy Művészeti Egyetem oktatójával, a 2010-ben elindított Digitális múzeum kurzus egyik vezetőjével. Második rész.

A Digitális múzeum kurzus 2010-ben kezdődött.

2010-ben a media design MA képzés keretében vetettük fel a témát, Aztán önálló vált. Az Elméleti Intézet és az általam vezetett TechLab közös, minden hallgató számára nyitott kurzusaként immár hagyománnyá vált. Általában az őszi félévre hirdetjük meg a kurzust, de ha van kifutása egy-egy projektnek, akkor tovább is dolgoznak rajta a hallgatók. Az első két óra elméleti, részben a technológiával ismerkednek, például, hogy mi az a QR-kód, RFID, vagy kiterjesztett valóság, vagy hogy mit tudnak ezek az eszközök. Nem az elméleten van a hangsúly, hanem azon, hogy mire használhatók ezek a technológiák, és milyen körülmények között. A látványból, tapasztalatból kiinduló „visszafele tervezés”, azaz ún. reverse engineering-módszerével próbáljuk meg a hallgatókkal együtt elemezni az alkalmazásokat. Mindig szem előtt tartjuk, hogy mi a „haszna” a múzeum, a látogató számára a technológia alkalmazásának. Például QR-kód divatba jöttével olyan helyen is találkozni velük múzeumokban is, ahol nincs igazán létjogosultságok .

A hallgatói csapatok a félév végén prototípus vagy mock-up formájában az élményt is érzékeltető módon mutatják be projektjeiket. A múzeumoknak sokszor annyira megtetszenek a felvetett javaslatok, hogy éles megvalósításukra is vállalkoznak a kurzus után. Ehhez persze forrásokat kell teremteni, mert a helybeli profi megvalósításhoz eszközök mellett további munka is kell. A kurzus lebonyolítása nem egyszerű, mivel a BME-n és a MOME-n el vannak csúszva időben a félévek, a teljesítési határidők – nem kis bravúr összehangolni az egészet. A bevezető órák tájékozódást és inspirációszerzést valamint a játékszabályok lefektetését jelentik. A múzeumi partnereink, akik általában nem támasztanak nagyon specifikus igényeket vagy pedig éppenséggel nagyon sok ötletük van már a tanév megkezdése előtt csatlakoznak hozzánk. Tulajdonképpen az általuk körvonalazott projektleírások versenyeznek a hallgatókért, hiszen rendszerint kevesebb csapat tud alakulni, mint ahány projektötlet felmerül (három múzeummal szoktunk együtt dolgozni). Októberre kialakul, hogy melyik csapat milyen projekten dolgozik, a múzeummal még pontosítják az elképzeléseiket. Majd egy 6-8 hetes időszak marad a tervezésre és megvalósításra. Ez jó esetben arra elég, hogy egy demo változat készüljön . Ez nem csak a programozási feladatot jelenti, hanem a kutatást, az alkalmazás „kitalálását”, ahhoz tartalomkészítést esetleg új video és hangfelvételek, fotók elkészítését és a a vizuális megjelenés.

A múzeumok mindig felhasználják az itt készült alkalmazásokat?

A kurzus „végeredményei” nem azzal a céllal készülnek, hogy azokat a múzeum rögvest használhassa. egyrészt az idő és a hallgatók kapacitása sem elegendő ahhoz, hogy pl. a sokféle telefon mindegyikén jól működjön az eltervezett alkalmazás. Egy oktatási kereteben a hallgatók is tanulnak még a projektjük apropóján. De a múzeumokkal való együttműködésnek nem is az a célja, hogy mintegy ingyen kész termékek szülessenek. . .

A cél az, hogy olyan stádiumig jusson el a projekt, amelyből a múzeum számára kiderül, hogy ez miért lenne neki jó, mibe kellene még pénzt és munkát befektetnie, hogy érdemben megvalósulhasson. Persze az az ideális eset, ha meg is tudják szerezni a forrásokat, mint ahogy például a Hajnali háztetők–séta esetében történt. Többször a Múzeumok Éjszakája idején „működik” az alkalmazás. A most is látható Weöres100–kiállítás ugyan teljesen a kurzus keretein kívül valósult meg, de hasznosítva a kurzusok során szerzett tapasztalatokat. Ezen a projekten is együtt dolgozott jelenlegi és volt tervezőgrafikus, animátor, média design sőt textiltervező hallgató, oktatók, a TechLab valamint a BME programozója.

Hajnali háztetők, sétaalkalmazás (forrás: create.mome.hu)

Az Ottlik-séta alkalmazás is a kurzus keretében jött létre?

A „regénybeli városi séta” alap ötlete a kurzuson született, és a módosult végső verzió megvalósításában is az ötletgazdáké az oroszlán rész. A PIM folyamatos szakértőis támogatást, az ELTE eLearning csapata pedig a profi programozást nyújtotta. A MOME-s csapatból azóta ki–ki más területen dolgozik. Jó lenne a start-upok alakítását támogatni egy-egy sikeres alkalmazás után. Az egyetem egyik közeljövőbeni célja, hogy segítse a fiatalokat ebben inkubálással. Erre már tucatnyi Nyugat–Európai egyetemen van példa. A kreatív ipar, illetve az informatikai eszközök és szolgáltatók is érdekelt a start-upok támogatásában, ugyanakkor a kulturális szféra is jobb helyzetben van, így például kifejezetten múzeumi alkalmazásokra szakosodó start-upok is alakulnak Bécsben vagy Reykjavíkban.

Az inkubálás ebben az esetben mentorálást és infrastruktúra biztosítását jelenti?

Igen, menedzsmentbeli és jogi segítség, esetleg egy határozott időre valamilyen esernyőszerű védelemmel párosítva, amely minimális anyagi biztonságot és infrastruktúrát nyújt, de főképp professzionális, projektmenedzsmentbeli, jogi segítséget jelent.

Hogy jött létre a MOME keretein belül Kreatív Technológia Laborja, röviden a TechLab?

Már 2009-ben, amikor ia MOME-ra kerültem, fontosnak tartottam, hogy legyen egy így artikulált egység, hogy kifele érzékelhető legyen a hagyományos kifejezési formák és eszköztár bővülése, és érthető legyen hogy miért pályáznak a MOME-ról például kincetre, tabletekre. Itt olyan projekteken dolgozunk, amik megvalósításához nem (vagy nemcsak) fa, agyag és festék kell, hanem programozható szenzorok és olyan, hónapról hónapra „többre képes” eszközök mint a tabletek vagy okostelefonok. Az egyetemen belül pedig a digitális technológiákat akarjuk közelebb hozni az itteni hallgatókhoz és kollégákhoz, elsősorban horizontális,, interdiszciplináris programokkal, hazai és külföldi partnerekkel is együttműködve . Ma már összesen négy horzomtális labor működik a MOME-n. Az egyetem nagyon tudatosan szeretné az interdiszciplinaritást, a szigorúan tantervi kereteken túli tevékenységi formákat és tematikákat is képviselni, a korábbi értékek megtartása mellett.

Hogyan változik a múzeumok élményszerűsége ön szerint a következő tíz évben a digitális eszközök használatával?

Senki nem merne megesküdni arra, hogy milyen eszközök állnak majd rendelkezésünkre tíz év múlva. Annak nagyon örülnék, ha a múzeumok közelebb kerülnének az emberek hétköznapi életéhez, tehát a múzeumba járás nem egy ünnepi, rendkívüli tevékenység lenne. Rengeteg múzeumnál megtörtént ez a váltás, például a skandináv országokban tapasztaltam, mennyire nyitnak a gyerekek felé. Itthon is a múzeumok egyre közelebb kerülnek az oktatáshoz, az iskolákhoz, az iskolán kívüli tanuláshoz. A GoogleArttól kezdve jó pár olyan kezdeményezés van már, amely elérhetővé teszi bárki számára a múzeum legnevesebb darabjait az interneten keresztül, kibővítve információkkal, és olyan megjelenítéssel is, amit a múzeum talán nem is tud élőben nyújtani. Azt gondolom, hogy ezekkel a múzeumi örökség még jobban bele fog kerülni a vérkeringésbe. Másrészt, ami nagyon érdekes, az a „közösségi tartalomfejlesztés” megjelenése a múzeumi gyűjtemények repertoárjának bővítésében. Community Created Content például a „ma” vagy a közelmúlt lenyomata: tudatosan megőrizhető, legyen szó a mindennapi életvitelről vagy éppen egy hagyományos műalkotásokat bemutató kiállítás keltette érzelmekről, véleményekről vagy parafrázisokról.

Egyes múzeumi szakemberek szerint a digitalizálás hátránya, hogy a felhasználó csak egy adott szögből, a kontextusából kiemelve látja az adott tárgyat és nem nyer teljes tájékozottságot. Míg ha bemegy egy közgyűjteménybe, akkor a muzeológus vagy a kutató, ideális esetben teljes spektrumában fel tudja vázolni neki az adott tárgy hátterét, keletkezéstörténetét és utóéletét.

Gyakori félelem, hogy ha megtekinthető egy adott tárgy online, akkor még kevésbé fognak az emberek múzeumba járni. Nemrég végeztek Angliában egy tudományos felmérést, amely szerint amióta léteznek a digitális adatbázisok, nőtt a látogatottsága az intézménynek, tehát ez a félelem nem igazolódott be. Az valóban gond, hogy online egy festményt csak egy bizonyos szögből és méretben tudunk szemúgyre venni, de valljuk be, hogy hány olyan múzeum van, ahol csak egy szögből lehet látni egy adott tárgyat, akár az elhelyezés, akár a tömeg miatt. Biztos, hogy tud olyasmit is nyújtani egy digitális másolat, amit ott a helyszínen nem tudok megnézni, felfedezni. Például egy freskót nagy felbontásban is meg lehet tekinteni, a szereplőire kattintva megtudni kilétüket, míg az eredeti helyén esetleg tíz méterről, félhomályban, félig takarva láthatjuk csak.

Önnek is van dédelgetett, tervezett álomalkalmazása, amit szívesen létrehozna?

Álomalkalmazásom az irodalomhoz kapcsolódna. A Weöres 100 mindenki számára nagyon boldogító projekt volt, de én korábban, részben saját szakállamra kezdtem el szövegvizualizációval, irodalmi szövegek számítógépes feldolgozásával és annak a kvalitatív jellegű összefoglalásával foglalkozni. Azzal kísérleteztem, hogy miképpen lehet vizuális módonmegmutatni, hogy miben különbözik egy Krúdy-szöveg a többi kortárs íróétól, mik Krúdy nyelvének zenei és ritmikai jellegzetességei. Biztos, hogy még sok mindent meg tudnék mutatni és érdekes is lenne megcsinálni, akár workshopszerűen tesztelni is lehetne. A magyar nyelv nagyon sok zenei lehetőséget rejt, érdekes kérdéseket lehetne feltenni. A másik, ami nagyon érdekelne, az a mostanában elterjedt városi sétákhoz kapcsolódik. Például a MOME közepén van a Gond-űző, amely a 19. század közepén épült. Talán nem műemlék, hanem csak egy kis csinos klasszicista nyári lak, de érdekes lenne egy olyan mobiltelefonos időutazásos séta, amiből az derülne ki, hogy milyen volt a MOME kampus vagy a környező Zugliget 30–50–100 éve, hiszen a különböző évtizedek lenyomatai – épületek, szobrok, elhagyott vilamosmegállók – még itt vannak, a történetük pedig enyészik .

Bakk Ágnes

• Publikálva: 2014.03.31. 10:01 • Címke: interjú