​A remény és a bátorság kalandos története

Moziajánló: Fuss fiú!

1942 nyarán egy nyolcéves fiú, Srulik megszökik a varsói gettóból. Az erdőben bujkál, először más gyerekekkel, majd, miután a többieket elkapják, egyedül. Amikor beáll a tél, befogadja egy asszony, aki segít neki felépíteni egy új, keresztény identitást, amellyel bizalmat ébreszthet az emberekben. Mert tovább kell mennie. Három éven keresztül.

Jurek Staniak néven lengyel árvának adja ki magát, nagy beleéléssel. Nyáron erdőn-mezőn rejtőzik, télen a környező gazdaságokba kéredzkedik be dolgozni. Van, aki hosszabb-rövidebb időre befogadja, van, aki feladja a Gestapónak. A szörnyű fizikai szenvedés, az éhség, a hideg mellett a legrosszabb a magány és az örök fenyegetettség. Ráadásul az egyik gazdaságban baleset éri, bekapja a kezét a cséplőgép, és mivel egy rasszista orvos nem operálja meg időben, a fél karját amputálni kell. Ezt a sokkot is túléli, de fél karral még könnyebb célpontot nyújt az üldözőinek, akik tovább vadásznak rá.


„Titkold el, hogy zsidó vagy, de soha ne felejtsd el!” – ezekkel a szavakkal búcsúzik el az apja Sruliktól

Hozzáértők szerint a legnagyobb hatást a személyes történetek gyakorolják az emberre, különösen ha fiatal. A Páva utcai Holokauszt Emlékközpont egykori munkatársa szerint a legközömbösebb, legellenségesebb fiatalokat is levette a lábáról a nyolcvanéves Juli néni, aki elmesélte első szerelmének történetét, amely történetesen a gettóban esett meg. A túlélők, a szemtanúk azonban egyre fogyatkoznak, így az érzelmi hatás felkeltésében felértékelődik a művészet, benne kitüntetetten a film. A zsidóüldözésről, a holokausztról eddig is számos film született. (Lengyel vonatkozásban például Polanskitól a Zongorista vagy Wajdától a Korczak). Pepe Danquart filmje annyiban hoz újat, hogy a fiatal generációt is megszólítja. Akik esetleg  semmit sem tudnak erről a történetről. Mint ahogy annak hőse sem tudott semmit a világról, vallásokról, politikáról, amikor a forgószél elragadta.


„Fontos, hogy soha többet ne told le a gatyádat a lengyelek előtt” – a túlélés egyik törvénye

Ha akarom, nézhetem ifjúsági kalandfilmként, ahol életre-halálra megy a játék; de sok más kérdést is felvet, a kollaborációról, az ellenállásról, a hit erejéről vagy az asszimilációról. Így 12 éves kortól 102 éves korig mindenkinek ajánlható, aki úgy gondolja, hogy a múlt tragédiáit nem elfelejteni kell (úgysem lehet), hanem megismerni. Gondolkodni azon, ami történt. Egyenként, magunkban. És ez nem elsősorban az áldozatokra és leszármazottaikra vonatkozik. Ők emlékeznek minden nap, akaratuktól és évfordulóktól függetlenül, nem is tehetnek mást. Hanem éppen a többiekre, mindenki másra. Az átlagemberre, aki ebben a filmben oly sok változatban megjelenik. A kisfiú pokoljárását végigkísérve minden egyes esetben, amikor kinyílik vagy becsapódik előtte egy ajtó, magunknak tehetjük fel a kérdést: mit tettem volna én? Eladtam volna ezt a gyereket egy üveg vodkáért? Vagy félrenéztem volna? Vagy elbújtattam volna, vállalva azt is, hogy bosszúból felgyújtsák a házamat?

Aki vállalta, hogy felgyújtsák a házát (Elisabeth Duda)

A két végpont között számos átmenet létezik: apró gesztusok, a segítő szándék vagy az elutasítás megnyilvánulásai, amelyek segítik vagy a pusztulás felé lökik a menekülőt. A valóság nem fekete-fehér. Nagyon hatásosan mutatja be a film ezeket a lehetőségeket a találkozások során át. És benne a tízéves gyereket (az események kezdetén csak nyolc), aki hihetetlen bátorsággal és erővel újra és újra fel tud állni. Egy apró, adott esetben az életet jelentő segítségből (egy hozzá csatlakozó kutya, egy bakancs, egy simogatás) erőt tud meríteni, és újra felragyog az arcán a mosoly. Története nehezen hihető, százból ha egynek sikerült. De neki igen.

Úton a sikeres asszimilációhoz

Hiszen itt is valós történetet látunk: a regény (Uri Orlev bestsellere, amelyet 15 nyelvre lefordítottak, magyarra sajnos nem), amelyből készült, Yoram Friedman megélt tapasztalatain alapul. Az egykori kisfiú ma nyolcvan körül jár (maga sem tudja, hogy pontosan melyik évben született), és sohasem használt karprotézist. A film végén egy rövid felvételen látható is feleségével, gyerekeivel és unokáival, Izraelben a tengerparton. (Ahová csak 1962-ben vándorolt ki, miután már egyetemistaként ismét meg kellett tapasztalnia az antiszemitizmus jeleit Varsóban, ahol egyetemre járt. Matematikatanár lett belőle).

A történet nem ér véget a felszabadulással: kitér arra a válaszútra is, amelyre Srulik/Jurek kényszerül

Ebből legalább biztosra vehetjük, hogy a gyerek túlélte, ami megkönnyíti, hogy végignézzük a felkavaró (de nem durva és – a zenétől eltekintve – nem is hatásvadász) képsorokat. A film budapesti sajtópremierén, amelyet sok diák jelenlétében tartottak, a rendező és az egyik színésznő, Elisabeth Duda is jelen volt. Pepe Danquarttól megtudhattuk, hogy a főszerepet egy lengyel ikerpár játssza, ahol a két gyerek karaktere igen eltérő. Az egyikük érzékeny és naiv: ő az, aki sír; a másik a határozott, az erős: ő az, aki minden akadályon átküzdi magát. A filmben ezt az unikális körülményt egyáltalán nem lehet észrevenni, viszont lehetővé tette a rendező számára (akinek magának is van ikertestvére, szintén filmrendező), hogy az érzelmek teljes skáláját mutassa meg hősén keresztül. A gyerekek fájdalmasan hiteles, természetes alakítást nyújtanak. Hozzátehetjük, hogy egy hagyományos eszközökkel elmesélt, bárki számára követhető, látványos filmről van szó. (Szépek a nagytotálok, amelyek a vándorutat mutatják a végtelen lengyel vidéken). A történet a flashbackekkel jól van adagolva, végig izgalmas és az utolsó pillanatig tartogat meglepetéseket, sőt helyenként még a humort sem nélkülözi. Lengyelországban a frissen megnyitott varsói Zsidó Múzeumban mutatták be, a premieren Yoram Friedman is jelen volt. Remélem, nálunk is sokan kíváncsiak lesznek rá.

Yoram Friedman ma

Végezetül egy megjegyzés, éppen magyar vonatkozásban. Van egy hasonló történet, amelyben egy nyolcéves magyar fiú bujkál és menekül, miután saját maga megszervezte, hogy Budapestre szökhessen, egy nappal azelőtt, hogy a szülővárosából, Berettyóújfaluból egy szálig elvitték a zsidókat. 1944-45-ben Budapesten bujkált, itt csapták be vagy nyitották ki előtte az ajtókat. A film hőséhez hasonlóan ő is túlélte és regényben írta meg a maga történetét. Az egykori kisfiú neve Konrád György. Az ő Elutazás és hazatérés című életrajzi regényéből is lehetne filmet forgatni… vagy addig is legalább elolvasni, akár itt.

Ajánljuk mindenkinek, de elsősorban:
• fiataloknak (12 évtől felfelé), akik nem sokat tudnak a történelemről
• felnőtteknek, akik mindent tudnak már róla
• szülőknek és tanároknak
• akik nem ragaszkodnak a posztmodern elbeszélésmódhoz
• akik szeretik a szépen fényképezett filmeket
• akik nem félnek végigsírni egy filmet

Fuss, fiú!
Lauf, Junge, lauf
színes, feliratos, német-francia-lengyel háborús filmdráma, 112 perc, 2013
rendező: Pepe Danquart, író: Uri Orlev, forgatókönyvíró: Heinrich Hadding, operatőr: Daniel Gottschalk, szereplők: Andrzej és Kamil Tkacz (Srulik/Jurek Staniak), Rainer Bock (SS-tiszt), Elisabeth Duda (Magda Janczyk), Jeanette Hain (Hermanné), Itay Tiran (Mosche), Zbigniew Zamachowski (Hersch Fridman), Grazyna Blecka-Kolska (Mania Wróbel), Grazyna Szapolowska (Ewa Staniak)

forgalmazó: A Company Hungary
bemutató: 2014. május 8.

Löwensohn Enikő

• Publikálva: 2014.05.08. 16:07 • Címke: holokauszt70, film, történelem, moziajánló