​Saját czigánybanda húzta és fehérnép is akadt a tánchoz

Hova lett a sok sebesült a Gyáli úti Magyar Királyi Honvédségi Helyőrségi, avagy Zita Kórházból? A MaNDA egy, a kórházról 1915-ben készült összeállítást is közzétett az EFG1914 oldalán, de ezen hiába keresünk bekötött sebeket.

Pedig Ausztria-Magyarország csapatai 1914 őszén két fronton is harcban álltak a legalább annyira jól felfegyverzett ellenséggel, a szerbiai és az orosz hadszíntér összecsapásaiban rengeteg volt az olyan sebesült, csonkolt végtagú katona, akiket rehabilitációra a hátországba, a Zita Kórházba lehetett volna szállítani. A kisfilmen viszont csupa egészségesnek tűnő, fürgén mozgó, boldog bakát lehet látni. Talán bizony direkt nem kívántak foglalkozni a katonáskodás „árnyoldalaival” a film készítői?

A kérdés nyilván költői, mert kinek van kedve vértől átitatott kötésű láb- és karcsonkokat, mankóval araszoló szerencsétlen embereket nézegetni a moziban? És ami még lényegesebb, kinek lenne kedve ilyen felvételek után magát és a vasúti vagont felvirágozva, zeneszóval elindulni a húsdaráló felé? Mert az ipari, technikai fejlődés a 20. század elejére a hadiipar és a fegyverek olyan léptékű tökéletesedését is eredményezte, hogy egy-egy támadás, ütközet után valóságos vérpatakok indultak és hullahegyek borították a csatatereket. Sokáig „rekorder” volt az amerikai polgárháború addig soha nem látott, több mint 600 ezres embervesztesége, de ennél még gyilkosabbak voltak az isonzói csaták egymillió áldozatot követelő vérszivattyúi. A halottak sokszor hevenyészett eltemetése (lásd a szlovéniai gleccserből most kiolvadó magyar bakákat) mellett meg kellett szervezni a sebesültek lehetőleg még a harci cselekmények alatt történő elsődleges ellátását, majd szállítását is. A frontvonalak mögött felállított gyűjtőhelyekről, tábori kórházakból a súlyos, köztük a csonkolt sebesülteket is a hátországi katonai kórházakba küldték a teljes gyógyulás érdekében. Itt elvégezték azokat a beavatkozásokat, amikre tábori körülmények között nem volt lehetőség, és itt kaptak protézist, művégtagot az arra rászorulók.

Élet az egykori Zita telepen

De mint tudjuk, véres kötéseket, mankós rokkantakat nem vett fel a kamera a Zita királynéról elnevezett barakk-kórházban. Ami az FTC mai, Gyáli úti edzőpályájának helyén működött hetven barakkal és 3700 ággyal. Az összeállítás egy magas épületből felvett panorámaképpel kezdődik, amin a tavaszi, kora nyári fényben ott sorakoznak a barakkok. A következő snitten féltető alatt vagy előtt heverésző, pihengető katonákat látunk szemléltetve mindjárt a rehabilitáció mibenlétét. Ezután kívülről megnézhetjük az orvosi barakkot, ahol ki tudja milyen megfontolásból egy ajtó mögött volt a sebészeti kötöző és az urológia. Ugyancsak egy bejárata volt a gégészetnek és a fogászatnak, ami talán érthető, hiszen itt egymáshoz meglehetősen közel elhelyezkedő dolgokat gyógyítanak. Megismerkedhetünk a borotvált koponyájú Sebes doktorral, a telep „gondnokával” is, aki valami zubbonyszerűségben – talán azt demonstrálandó, hogy milyen szerencsés, aki idekerül – éppen egy malacot tart a kezében. Való igaz, nincs rossz dolguk a ki tudja melyik frontról érkező bakáknak, hiszen ezután kiderül, hogy a kórháznak saját cigánybandája (három hegedű, bőgő, gordonka, cimbalom és klarinét) van, no meg „fehérnép is akad a tánchoz” – vélhetően a hivatásos ápolószemélyzetből. Az arisztokrácia köreiből és nagypolgári családokból kikerülő önkéntesek nem vállalkoztak volna az ilyen megnyilvánulásra, mint ahogy a betegápoló női szerzetek tagjai sem perdültek táncra a lábadozó bakákkal.

A filmen négy pár ropja négyféle ritmusban a húszas éveinek elején járó prímás által vezetett muzsikára, később pedig feltűnik majd egy „szólótáncos” is, aki mozgásából ítélve láthatott valamikor balettelőadást talán. A közönséget közben egy egyenruhája alapján huszárként szolgáló „cirkuszművész” is szórakoztatja, egyensúlyozó és zsonglőrszámokkal. A lelki táplálékról, vélhetően az istentelen és barbár oroszok, no meg szerbek ellen szónokolva, egy többszörösen kitüntetett lelkipásztor gondoskodott. Ami ezután következik, arra csak nehezen lehet magyarázatot találni. A tábor őrsége (feltűzött szuronyú katona is van közöttük) egy mozgásából következtethetően idegbeteget, vagy valami hasonlót fékez meg éppen. Ez valahogy nem illik a képbe, rontja az összhatást. A következő, burleszkre hasonlító jelenetben a „rituális konyha” tetejére felmászó tűzoltókat látunk, akik meglehetősen ügyetlenül, mindenfelé eresztő fecskendővel spriccelnek össze-vissza. A rituális konyhán a hadseregben szolgáló zsidóknak főzhettek kóser ételeket, az ezután következő, széles gesztusokkal megvalósított tömeges kártyázás (snapszerozás?) és a feltűnő őrség miatti menekülés megrendezett volt a látottak alapján. És itt eljutottunk a négy és fél perces film végéig, a kórház viszont 1932-ig üzemelt a Gyáli út mellett, de ekkorra már vége lett a vidám napoknak, a barakkok túlnyomó többségében a trianoni döntés menekültjei laktak, szörnyű körülmények között.

Pálffy Lajos

• Publikálva: 2014.06.11. 11:21 • Címke: első világháború 100, digitalizálás, efg, efg1914, manda, történelem