A város, ahol nem szeretik az emléktáblákat

A város története egy Sebenitz nevezetű pásztorral kezdődött, aki ügyes lehetett, hiszen két szalamandrát is megfogott egyszerre, amint azok előbújtak egy lyukból. Mégpedig egy aranyszínűt és egy ezüstöset, mert hát eme kétéltűek a föld alatt arany és ezüst teléreken haladtak keresztül a mese szerint. A telér pedig a nemesfémbányászok álmainak netovábbja, olyan kőzethasadék, amit egy-egy ásványi anyag tölt ki.

No, ilyen ezüsttel és arannyal kitöltött telérekből pedig szép számmal volt Selmecbányán, ami sokáig csak Schemnitzként szerepelt az oklevelekben. Már csak azért is, mert a tatárjárás után szász és bajor bányászok kezdtek itt el bányászni a király, tehát Magyarország számára. A jeles bányászokhoz (fénykorában 30 ezren lakták a várost, és a hozzá tartozó településeket: Szélaknát, Bélabányát, Vihnyét és Hodrusbányát) később a csehországi Kutna Hora hasonló foglalkozású férfiúi is csatlakoztak vagy ötezren, mert az ottani bányákban már nem volt mit keresni, elapadtak a telérek. Így került az 1800-as évekre többségbe a bányákban és a városban is a szláv elem. A réges régi bányászok amúgy univerzális szakemberek révén, három mesterséghez is értettek egyszerre. Egyrészt meg tudták keresni és fel is hozták az érceket. Azután birtokukban volt az olvasztáshoz és a fém megmunkálásához szükséges tudás. És erdészek is voltak egyben, hiszen ők foglalkoztak a bányafát adó Selmec környéki erdők telepítésével és gondozásával is. 

A régi város

Idővel aztán ezek a tudományok továbbfejlődve szétváltak és önállósodtak. Az biztos, hogy a világon először itt használtak puskaport a tárnák mélyítéséhez, de alkalmaztak a különféle, a víz erejével hajtott szerkezeteket is fáradságos munkájukhoz segítségnek. 1732-ben III. Károly császár és király bányatisztképző iskolát alapított itt, amiből 1770-re Mária Terézia révén kinőtt a világ első bányászati akadémiája, ahol persze oktatták a kohászati tudományokat is. 1838-ban pedig az Akadémiához került az 1808-ban létrehozott Erdészeti Tanintézet. A bányász-kohász képzés négy, az erdész képzés három éves volt, jutott hát idő a tanulmányok mellett a 3-400 fős, magyar, német és szlovák anyanyelvű diákság egyik legnépszerűbb szabadidős tevékenységre, a mulatozásra is. A múlt homályába vesző alapítású Graubenlicht és más városi kocsmák mellett az ifjú emberek Kisiblyére kocsikáztak ki arra alkalmas időkben, és fergeteges táncmulatságokat csaptak. (Nem mellékesen Selmecen találták fel magát a ballagást is a szalagavatóval egyetemben.)

Bányák a város alatt

No de ezen ifjak nem csak a tudományok elsajátításában és a mulatozásban jeleskedtek, hanem, ha úgy hozta a sors, a haza megvédésében is. Az 1919-ben az előrenyomuló cseh csapatok miatt Sopronba telepített Akadémia magyar hallgatói fegyvert ragadtak a várost fenyegető osztrákok ellen, de mint tudjuk, Béccsel már korábban is meggyűlt a magyarok baja. Mégpedig az 1848-49-es forradalom és szabadságharc alatt, a selmecieknek 1849 hideg telén, amikor is Görgei Artúr a Feldunai Hadtesttel, hogy elterelje a figyelmet a Tisza vonalán gyülekező főerőkről, a Felvidéken kezdett izgalmas manőverezésbe.

A visszavonulás

A Szélaknánál kétszer is vereséget szenvedő, rettenetesen fáradt VIII. dandár Guyon Richárd vezetésével 1849. január 21-én vonult vissza Selmecre, ahol – bár a csehek révén erőteljesen jelen volt a pánszláv gondolat – városi bált szerveztek volna a tiszteletükre. Csakhogy az üldöző osztrák katonák is szerettek fűtött szobában aludni és jókat enni, inni, így hát kemény utcai harcokban ki is szorították az erőgyűjtést éppen csak hogy megkezdő honvédeinket a bányavárosból. (Selmec elvesztésének híre Besztercebányára egy honvédek tiszteletére adott bál közepette érkezett meg.) A menekülésbe torkolló visszavonulás a patakvölgyeken keresztül történt, ahol már lesben állt az ellenség. Így halt meg az a 19 honvéd is, akiket Kopasz József tanító úr temetett el az összecsapás után, és akinek emléktáblát állítottak a hegyoldalba, a Hodrusbányára tartó út mellé a régi selmeciek. Ezt tüntették el az uralomváltás után az új hatalom hívei. Most, hogy uniós tagállamok vagyunk, kétnyelvű felirattal újabb gránittáblát készíttettek ide a magyar hagyományőrzők, de ismeretlen kezek ezt is összetörték. Ekkor jött az ötlet, hogy a póttábla olcsó műanyagból is készülhetne, de valami oknál fogva ez sem maradt a helyén sokáig.

Az emléktábla hűlt helye

Selmecbányán 10 ezer szlovák és 35 magyar lakott 2011-ben.

Pálffy Lajos

• Publikálva: 2014.06.12. 13:21 • Címke: város, történelem