A bőség nyugalma

11. Jameson Cinefest, Miskolc, 2014. szeptember 12-21.

A Művészetek Háza nagyterme két (verseny)film esetében bizonyult kicsinek a nagy érdeklődés miatt. Meglepetésre az egyik egy dokumentumfilm, A megfelelő ember, a másik Reisz Gábor VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan című vizsgafilmje volt. Pedig a kitűnően összeállított Kitekintő blokkban voltak a (nagyon) nagy nevek, s a Sráckor is elnyerte addigra a FIPRESCI díját.

Megvallom, én legnagyobb várakozással Mike Leigh Mr. Turner című legújabb alkotása elé tekintettem. A méltóságteljesen csörgedező jelenetek két és fél órán át lenyűgözően gyönyörűek és stílusosak, az elképesztő Timothy Spall minimál-kommunikációját is kitanultuk ezalatt, minden perce megérte annak dacára, hogy a vetítés 23.30-kor kezdődött. A britek nemzeti kincsként ápolt, fegyelmezett keretek között viruló önironikus excentrikusságáról szóló monstre tanulmányok sora egy festőzseni portréjával gazdagodott. A kortársakkal Turner vitriolos stílusához híven bán a film is, közülük alighanem a mecénás művészettörténész, John Ruskin járt a leginkább pórul.


Turner úr és a szépség

A másik várt alkotás, a szintén Kitekintő-szekciós Red Army, Gabriel Polsky egészestés dokumentumfilmje ugyancsak bővelkedik humoros részletekben, ám inkább a „kibírták, megerősödtek, realisták lettek” sorba illeszkedik. A Vörös Hadsereg jégkorongszakosztályának, a CSZKA-nak történetét Vjacseszlav, Szláva Fetyiszov és játékostársai elbeszéléséből ismerjük meg. A szovjet jéghoki legendás atyja, Anatolij Taraszov elegáns csapatjátékra nevelte őket. Elvárása a Bolsoj balettelőadásaihoz (!) hasonlóan cizellált, sakkjátszma-kombinatorikájú összjáték volt. A hadsereg a sportág számára minden szükségest biztosított, cserébe azt várta, hogy a haza hű katonáiként szuperemberekként teljesítsenek, habozás nélkül hajtsanak végre minden utasítást. Taraszov idejében a fantasztikus ötös is, a többiek is a lelküket kitették, hogy jól teljesítsenek. Pedig ő sem kímélte a sportolókat: amikor panaszkodtak, hogy sérüléseik visszavetik a teljesítményüket, így válaszolt: „Ez itt nem kórház, hanem sportegyesület. Nálam az emberek játszanak, nem pedig a sebeiket nyalogatják.” (A sors szomorú iróniája, hogy Taraszov ígéretes tehetségű műkorcsolyázó lánya, Tatjana 19 évesen olyan súlyosan megsérült, hogy abba kellett hagynia a versenyzést, edzőként azonban így is világhírű lett.) Aki meg akart maradni a keretben, annak a játékot minden elé kellett helyeznie. Amikor 1977-ben Viktor Tyihonov lett az edzőjük, a feltételek tovább szigorodtak, 11 hónapot kötelező volt edzőtáborban tölteniük. (Nem mellesleg ő volt az egyetlen, aki nem vállalta, hogy megszólal a filmben.) Az addig négy olimpiát sorban nyerő, 1963 óta verhetetetlen csapat 1980-ban a drill dacára, vagy éppen azért elvesztette a világbajnokságot. Az archívok és a játékosok visszaemlékezései nemcsak a felkészülést, az edzésmódszereket mutatják be, hanem a mindent átható politikai játszmákat is. Annyi tudás és munka van a filmben, hogy többszöri megnézése javasolt, hidegháború- és rendszerváltáskutatóknak pedig kihagyhatatlan forrás. A hoki azon kirakatsportok közé tartozott, amelyben a csapat legyőzhetetlensége a szovjet rendszer felsőbbrendűségét volt hivatott bizonyítani, melynek érdekében karriereket törtek ketté, embereket kínoztak meg, küldtek Szibériába.

A legendás ötös egykorú grafikán. A játékosok sematikus ábrázolása nem a véletlen műve: személyiségük nemigen számított a szovjet politikai „sikergyárban”. (fotó forrása: Jégkorongblog)


Vörös Hadsereg. A minőségre garancia a két producer, Jerry Weintraub és Werner Herzog is.

A Kitekintő blokk nyitófilmje a Parador Húngaro volt. Patrick Alexander, a film riportere és egyik rendezője így beszélt a film elkészüléséről: „1990-ban cserediákként jöttem Amerikából Magyarországra, és hamar megszerettem az országot, a népet és a nyelvet. Tizenöt év múlva már részben magyarnak tartottam magam. A kolumbiai Bogotában találkoztam egy ‘56-os magyarral, Villás Györggyel, miután mindenkinek úgy mutatkoztam be, hogy magyar vagyok. Gyuri bácsinak volt egy kis büféje Bogotá koszos belvárosában, a neve Parador Húngaro, ahol kolbász- és hurkaszerű gyorsételeket árult. Jó haverok lettünk Gyuri bácsival. Megismertem a családját, és úgy terveztem, csinálunk egy filmet, amiben végre el tudja mesélni a saját történetét, és közben együtt visszautazunk Magyarországra. De nem így történt. Rájöttem, hogy nem mesélhetem el az ő történetét anélkül, hogy a sajátomat is elmondanám. Így lett ez egy film egy nemzedékeken és kultúrákon átívelő barátságról, amelyben a párhuzamos történetekkel arra keressük a választ, hogy miért kell útra kelni, és honnan tudod, hogy megérkeztél.” Az identitás fontosságát középpontba állító, a DocuArttal közösen fejlesztett filmnek külön érdekességet ad, hogy a két filmkészítő közül egyik sem magyar származású, mégis az „utóbbi évek legmagyarabb dokuját” készítették el. Jutalmuk nem maradt el: a fesztivál közönségdíját kapták. A feleség, Aseneth kitűnő filmje, a Nők a csúcson (Mujeres en la Cumbre, 2008) Gyuri bácsi történetének bogotái női szempontból filmezett hátterét mutatja be. A Parador Húngaro a Magyar Filmhéten is megtekinthető.

A versenyprogram annyira magas színvonalú volt, hogy a díjakat szinte bármelyik film kaphatta volna. Mint említettük, a közönség A megfelelő emberre és a VAN valami...-re szavazott jelenlétével.


A megfelelő ember. Október 16-án 18.00 órától az Örökmozgóban újra meg lehet nézni a filmet.

A megfelelő ember magyar címének jelentését a német eredeti (a. m. ’a tisztességes’) árnyalja a ‘társadalmi megfelelés’ konnotáció irányába. A Goebbels-kísérlethez (2005, Lutz Hachmeister) hasonlóan főhősének, Heinrich Himmlernek életútját követi. A két alkotás eszközeiben is rokon: látványvilága archív filmekből áll, szövege pedig Himmlerék dokumentumaiból épül föl. A család magánlevelezését, fotóit, naplóit 1945. májusában  amerikai katonák vették magukhoz a gmundi Himmler-rezidencián. Huszonöt év múltán Tel Avivban bukkant föl az anyag egy férfinál, aki ezt követően negyven évig az ágya alatt (!) tartotta azt. A rendező, Vanessa Lapa édesapja vette meg tőle a teljes dokumentációt. „Az első évben megpróbáltam kideríteni, hogy abban a bizonyos huszonöt évben mi történhetett az anyaggal, illetve miképpen került Gmundból Tel-Avivba, de aztán rájöttem, hogy nem ez a sztori. Sokkal érdekesebb maga a tartalom” – nyilatkozta Vanessa Lapa. A naplók és a levelek, amelyek 1927-től kezdődően, azaz jóval a második világháború és a holokauszt előtt keletkeztek, jól kirajzolják a fasiszta ideológia szárba szökkenését, és annak gyakorlatba ültetését. Az anyagot Katrin Himmler fordította, aki a politikus öccsének az unokája. Lapa azért őt bízta meg a munkával, mert a nácikat a mai napig segítő Gudrunnal, Heinrich Himmler lányával ellentétben Katrin másképp ítéli meg nagybátyja politikai szerepét. 2007-ben megjelent Die Brüder Himmler: Eine deutsche Familiengeschichte című könyvében vetett számot családjának ezzel a vonalával.

Lapa játékfilmes dramaturgiát követ, valódi, feszült és érdekes mozit akart készíteni. Érdekes ellentmondás jött létre emiatt az ábrázolásmód és annak központi figurái között. A kezdetben naiv, jó szándékú, gátlásos fiatalember a nácik fokozatos térnyerésével, majd hatalomra jutásával párhuzamosan arrogáns mániákussá, ugyanakkor végtelenül unalmas, korlátolt felnőtt férfivá lett. Titkárnőjével, Hedwig Potthasttal 1939-től tartó kapcsolata – amely viszonyból két gyermek is született – betetőzi az „unalmas házaspár”-közhelyet egy unalmas, közhelyes megcsalással. Rejtély, hogyan rendezhette el magában Gudrun azt az ellentmondást, hogy imádott apja, akinek eszméiben ennyi idő után is osztozik, férfiatlanul, megalázóan bánt az édesanyjával. Az őt a háború után fölkereső Hedwiggel nem kívánt kapcsolatba kerülni, s féltestvéreire sem volt kíváncsi. Az ő személyes példája azt mutatja, hogy talán a szembenézés igényének hiánya a legerősebb adalékanyag, amitől újra és újra fölgőzölögnek az antihumánus, tömeggyilkos eszmék gusztustalan gázai. A film Himmler-család képe az Aronson és Tavris által precízen elemzett önigazolás lélektanára is kitűnő példa. Dramaturgiai remeklés Himmler egyik szónoklatának és levelének egymás mellé helyezése. Az elsőben a haza érdekeinek fontosságát hangsúlyozza, melynek megfelelően a koncentrációs táborokba hurcolt emberek javait joggal birtokolja a Vaterland. A levelekben pedig precíz listákban összegzi, mikor milyen ajándékokat küld a feleségének és a lányának. A két megnyilvánulásban említett „javak” átfedik egymást, a feleség pedig gyakorlatilag leadja a rendelést, mire volna szüksége. A lelki kettős könyvelést még hátborzongatóbbá teszi az aprólékos pontosság, a korrektség oly hatásos látszata, ami a hasonló önámító karaktereknek gyakori sajátja.

„Nem változott meg a Himmler-képem a film miatt, mert korábban egyáltalán nem tudtam róla semmit, viszont most már mindent tudok róla. Az a legfélelmetesebb, hogy olyan racionális és demagóg volt, hogy az ideái szinte elpusztíthatatlanok, és napi szinten felbukkannak mai társadalmakban is. Nagyon kell vigyázni, hogy mindezt most és a jövőben senki se tudja ismét gyakorlatba átültetni” – húzta alá Vanessa Lapa. A Himmlert hangjával alakító Tobias Moretti a berlini premiert követően találóan fogalmazott: Himmler által közvetített ideológa annyira egyszerű és demagóg, hogy nem is kellett túlságosan játszania, mert „a sorok között magától megszületett a gonosz”. A film képanyaga: fényképek, filmrészletek ötvenhét archívumból, csaknem kétszáz filmből származik. A képek digitális animálását a magyar Falvai Miklós végezte, a Forgács Péter-univerzumhoz hasonló zaj-zörej-világ megteremtéséért pedig Tomer Eliav hangmérnököt és Daniel Salomon zeneszerzőt illeti méltó dicséret.

A VAN valami...-ről és a „nagylelkű fesztivál” további filmjeiről cikkünk második részében számolunk be.

Boronyák Rita

• Publikálva: 2014.10.07. 12:24 • Címke: fesztivál