Luxus minden érzékszervnek

Középiskolás koromban, az érettségi bankett előtti szülői értekezleten anyukám leszögezte, hogy márpedig az ő gyereke nem fog papírtálkákból enni és műanyagpoharakból inni élete egyik legfontosabb eseményén.

Meg is oldotta a kérdést, szerzett egy száz személyes porcelán- és evőeszközkészletet, és eljött a nagy bulira, felügyelte az egészet, és egyetlen egy tányér vagy pohár sem törött el. Ő akkor nagyon örült. Én pedig mostanában értem meg, hogy miért is volt számára fontos, hogy a terített asztal ünnepien nézzen ki.

Mivel a porcelánmánia azóta is tart a családban, elmentem az Iparművészeti Múzeum első emeletén berendezett kiállításra, amely, bár csak három termet foglal el, mégis, ha alaposan meg akarunk ismerkedni a kiállított tárgyakkal, nem elég talán másfél óra sem.

Amint belépünk, hosszúkás üvegláda alatt kis ezüsttárgyak várnak. Van közöttük hajó formájú borkiöntő, mivel a reneszánsz korban divatosak voltak a hajó formájú asztali díszek, rögtön mellette pedig egy, a használata kapcsán hosszas fejtörésre okot adó menyasszonypohár (Jungfrauenbecher).

Ilyen egy, az Iparművészeti Múzeum gyűjteményében található menyasszonypohár (forrás: Iparművészeti Múzeum)

A menyasszonypoharat a legenda szerint egy nürnbergi ötvös készítette, aki egy tehetős polgár lányát szerette volna elvenni, viszont az édesapa ezt nem akarta, ezért olyan feltételhez kötötte a frigyet, amely akkoriban megvalósíthatatlannak tűnt: egy olyan poharat kellett készítenie az ifjú szerelmesnek, amelyből egyszerre ketten is tudnak írni. A fiatal fiú azonban leleményesen megoldotta a kérdést: egy megdönthető poharat készített, amelyből egyszerre tudott inni a fiatal pár, akik ezután immár egybe is kelhettek. A pohár általában úgy működik, hogy a menyasszony szoknyája „alatt” van a nagyobbik kehely, amelyből a vőlegény iszik, a menyasszony fején pedig a kisebbik kehely, ebből értelemszerűen az igazi menyasszony kortyol. Németalföldi szokás szerint gyakorta használták ezt a serlegtípust a menyegzőkön, valószínűleg a szászok által került Magyarországra is.

A hajó formájú asztaldíszek közkedveltek voltak. Sokat adtak a különleges díszítésre is (forrás: Iparművészeti Múzeum)

Egy másik, ugyancsak szoknya-fedte tárgy a teababa: a hatalmas, porcelán felsőtestű baba (kb. 50-55 cm) textíliából készült szoknyája alá betehették a gőzölgő teáscsészéket, hogy ne hűljenek ki olyan gyorsan. Magyaroszágon főképp Zadubánszky Irén készített ilyen gyönyörű babákat, amelyek mellett megcsodálhattuk a játék teáskészletet is, amelyből a századfordulón még számos polgári család babái „teázhattak”. Ugyancsak játékos elemnek tűnnek most a nyúl, vagy kakas formájú levesestálak, amelyek nagyon népszerűek voltak a 18-19. században. Ezek a hatalmas kerámiából készült tálak praktikusak voltak, hiszen nagy űrtartalmuk volt, ugyanakkor pedig rendkívül jól szigeteltek. 

De nem csak az ételek hőszigetelése kapott nagy szerepet, hanem például a poharak lehűtése vagy a pezsgő hidegen tartása is. Alexandra Pavlovna étkészletének egy darabja a pohárhűtő tál, amely a római San Maria dell'Orazione e Morte-templomot és a Piazza di Spagnát ábrázolja, különleges és igazi luxusterméknek számíthatott akkoriban. A Romanov-családból származó magyar nádorné hagyatékából más is látható a kiállításon, így például egy gyönyörű procelán csemegéstál, amely ugyancsak a cári manufaktúrából származik és a narni híd látható rajta.

A talpas poharak szárát a fogak közé lehetet beakasztani, a duplafalú edényben pedig hideg víz volt, amely hűtötte a poharakat

Speciális evőeszközöket is láthatunk: spárgavillát, a velő (amely korábban valóban csak a nagyon gazdagok számára elérhető csemege volt) kiszedésére szolgáló kanalat, szemet gyönyörködtető a hal-, sajtvágó készletet is.

Giergl Alajos alkotásai mindegyikén ugyanaz a díszítés látható: poncolt alapon leveles-virágos minta. A késbakon, a velős kanálon, a villa és a kanál hátoldalán apró pettyes domború díszítés, a kés és húsvilla alja ovális, kiugró rovátkolt peremű (forrás: Iparművészeti Múzeum)

A kiállítás másik termében a szecessziótól a Bauhaus-stílusig megismerkedhettünk a különböző tálalási szokásokkal. Megcsodálhatjuk a Kozma Lajos által készített, a Bauhaus stílusjegyeit magán viselő krómozott zsúrkocsit, amelyet a tervező 1930 körül készített. Számos kávés- és reggelizőkészleten túl, olyan érdekességeket is láthatunk még, mint az 1870 körül Bécsben készült teatartó palack, amelynek angol társait caddynek hívták (a maláj kati szóból származik, amely mértékegységet jelöl és kb. 600 grammnyi egységet takar, ennyi fért egy ilyen teafűtartóba.)

A teafűtartók nagyon divatos eszközök voltak, manapság gyűjtői ritkaságnak számítanak (forrás: Iparművészeti Múzeum)

Akit pedig a forró csoki vonz jobban, az is megismerkedhet a trembleuse-zal, azaza a korabeli forró csokoládé ivására szolgáló készlettel: ez azért különleges, mivel akkoriban hosszúkás csészékben szolgálták fel a forrócsokit. Ezekben az alul keskeny, felül szélesebb poharakban az utal gyorsabban hűlt, de nagyobb is volt a veszély, hogy esetleg valakira ráborul a tartalom. Ezért a keramikusok nagyon hamar kitalálták, hogy nem csak tartótányért, hanem a tartótányérnak egy különleges pohárfogó részt is készítenek, amely megtartja a poharat. Így készültek el a trembleuse pohártartók, ezután már bárkinek reszkethetett a keze, nem borult ki a finomság.

forrás: Iparművészeti Múzeum

Bakk Ágnes

Pompa az asztalon
Iparművészeti Múzeum
2014. június 21. – 2014. október 12.

• Publikálva: 2014.10.10. 13:36 • Címke: kiállítás