Földfélgömb Muhi mellett

Aligha van Magyarországon olyan ember, aki ne tudná azt, hogy milyen történelmi esemény fűződik Muhi község nevéhez. 1241. április 12-én az Európát elözönlő tatár seregek megsemmisítették a magyar csapatokat.

Ma monumentális műalkotás hirdeti ennek emlékét. 1991-ben a neves építész, Vadász György, munkatársa Váncza László és Kiss Sándor szobrász tervezte, majd építette meg a távolról és közelről is megrázó, fájdalmasan szép emlékhelyet. Ha a szintén jelentős történelmi szerepet viselő Ónodra tartunk – 1707-ben II. Rákóczi Ferencék itt mondták ki a Habsburg-ház trónfosztását – az országút mellett már messziről látható a nagy, szabályos földfélgömb. Ha nem tudnánk, hogy hol járunk, a sokkal korábbi korokra jellemző halomsírnak gondolhatnánk.

Közelebb érve látjuk, ide-oda dőlő keresztek vannak ebbe a dombba beleszúrva, a domb tetejére csigavonalban vastag gerendákból épített út vezet. Ezen végiglépegetve a keresztek közelsége, nagysága és rendezett rendezetlensége, különös érzéseket kelt a látogatóban. Lentről nézvést úgy tűnik, a domb tetején dupla keresztet formázó harangállvány áll. Fent azonban kiderül, hogy a halomnak nincs teteje, akár egy vulkáni kráter, üres. A szélharangot tartó faszerkezetet egy vékony betonoszlopra szerelték. Ha nagy szél jön, megszólal a harang. Hangja összeköti a fenti világot a lenti világgal, a halom magasát a kráter mélyével, a jelent a múlttal. A kráter belső fala hatalmas terméskövekből van kirakva, föléje a földet a Habsburgok által leromboltatott ónodi várról hozták. A kráter üressége üzen arról a hiányról, ami a Muhinál elpusztított magyarok után maradt. A látogatót megérinti a történelem szele; amikor lefelé indul, már tudja azt, amit felfelé nem, milyen a csend, a hiány, amikor kiabál. Lent már észreveszi az első feszületen a Krisztus-torzót, fölötte egy másik keresztbe belenőtt faangyalt, csak áll és emlékezik.

De mi is történt ezen a helyen? 1237 végén Julianus barát riasztó hírekkel jött vissza Szuzdalból: Magna Hungariát, a Keleten maradt magyarok hazáját elpusztították a tatárok. A domonkos rendi szerzetes levelet hozott a Kelet-Európára törő tatárok vezérétől, Batu kántól, amelyben az megadásra szólította fel a magyar királyt, IV. Bélát. A királyi udvar Julianus híreit nem vette komolyan. 1241 tavaszára a tatárok három szárnyra bontakozva támadtak Európára. Északon Orda és Bajdar vezetésével Lengyelország ellen indultak, délen Kadan irányításával Erdélybe törtek be. A fősereget Batu kán vezette a Vereckei-hágó felé. Itt a Tomaj nembéli Dénes nádor csapatait elsöpörték a tatár támadók. A nádor három nap múlva sebesülten ért Budára, nyomában szorosan ott voltak tatár üldözői. A királyi udvart teljesen készületlenül érte a vész. Ezután kezdték a sereget megszervezni, a hadak gyülekezése igen lassú volt. A magyar főurak ellenséges viszonyban voltak a királlyal, talán még örültek is volna, ha az ellenség megleckézteti az uralkodót. A király is alábecsülte a veszélyt, azt gondolta, hogy egy olyan szokványos betörésről van szó, amilyeneket a besenyők és a kunok már többször megtettek az elmúlt évszázadokban. A királyi sereg elindult kelet felé, a tatár előőrsök visszahúzódtak.

1241. április 9-én értek a Sajó és a Hernád összefolyásához. Eddigi zavartalan előrehaladásukat az ellenség gyengeségeként értelmezték, ettől elbizakodottá váltak. Táborhelyük a nyílt mezőn volt, összezsúfolt sátrak és szekerek akadályozták a mozgást. Az ellenséget az ártéri erdők takarták, a magyarok így sem létszámukról, sem hadmozdulataikról nem szerezhettek tudomást. A tatárok viszont szemben megszálltak egy dombot, onnan jól láthatták a magyarok mozgását. Kezükön maradt a Sajó hídja is. Az erős magyar sereg tehát önmagát hozta nehéz helyzetbe. A tatárok az április 10-ről 11-re virradó éjszaka kezdték meg a támadást a Sajó-hídon át. Erről azonban a magyarok egy hozzájuk átszökött orosz fogolytól értesültek, így a király öccse, Kálmán herceg és Ugrin kalocsai érsek sikerrel vették fel ellenük a harcot. A magyarok azt hitték, győztek, és lefeküdtek aludni. Nemsokára azonban megindult a tatár főerők támadása, részben a Sajó gázlóin át, részben pedig a gyenge magyar őrséget elkergetve a Sajó-hídon keresztül. Nem tudták megállítani őket ott, mind egy szálig elvesztek. Reggelre a tatárok körülzárták a magyar szekértábort, és felgyújtották azt. A magyar sereg felbomlott, mielőtt valódi csatába mehetett volna. A tatárok időnként kiengedtek egy-egy menekülő csapatot a gyűrűből, hogy aztán utánuk eredve lemészárolják őket. A súlyosan sebesült Kálmán herceg déli irányba tört ki, IV. Bélát észak felé menekítették hívei. A magyar sereg elpusztult. A királyt a tatárok az Adriai-tengerig üldözték, Trau szigetén talált menedéket.

Az elkövetkező egy évben az országot kirabolták, pusztították, felégették, legyilkolták a hódítók. Az óriási veszteséget soha nem lehetett igazán pótolni. A magyar népesség a honfoglalástól 1241-ig a Kárpát-medence egyre nagyobb térségét foglalta el. A tatárjárás okozta vérveszteség megfordította ezt a folyamatot.

Dippold Pál

• Publikálva: 2012.04.11. 12:48 • Címke: műtárgy, történelem

Kapcsolódó képgyűjtemény

_{5 3 4 2 1}  

Ugrás a galéria oldalára