​Drótostótok, tekenyősök és slajferesek

Szép feladat a felejtésnek gátat vetni, a múló idő által átlépett dolgokról megemlékezni. Ha tíz embert megkérdeznénk arról, hogy pontosan mit is csináltak drótostótok, talán ha egy-kettő lenne, aki a valósághoz közelítő választ adna. Ugyanígy persze rákérdezhetnénk az üstfoltozókra, a „tekenyősökre”, vagy a rézművesekre is. 

E jellegzetes cigány mesterségeket elsodorta az idő, de most a Néprajzi Múzeum Megvetés és önbecsülés című kiállításán sok mindent megtudhatunk róluk.

Például azt, hogy a drótostót egy különös zárványmesterség, aminek sem történelmi előzményéről, sem pedig továbbfejlődéséről nem számolhatunk be. Valamikor a 18. század első felében a Felvidék északnyugati részén kezdték a morva vashámorokban előállított drótokkal megreparálni a darabokra törött cserépedényeket. A sajátos hálós technikával el tudták érni, hogy ismét jól használható edény lett a rakás cserépdarabból, de gondoljunk csak bele: maga az edény sem került egy vagyonba, mennyit lehetett akkor elkérni a „drótozásáért”? Hogy a mesterség mégis terjedt – 1852-ben már Ferenc József pátensben biztosította trencséni drótosok szabad mozgását Ausztriában is – az az északi megyék szlovákságának szaporodásából és korábbi hagyományos tevékenységeik (tejgazdaság, tutajozás, fuvarozás) háttérbe szorulásából következik. A profiljukat rágcsálócsapdákkal, szájkosarakkal, tojástartókkal, majd később bádogos termékekkel (tepsik, szaggatók, sütőformák, szűrők stb.) bővítő drótostótok – hihetetlen – de eljutottak Skandináviába és Amerikába is. Lerakataik, manufaktúráik voltak, míg az olcsó tömegcikkek el nem söpörték őket jellegzetes hátizsákként hordott fiókos fa szerszámos dobozaikkal együtt.

Drótostót

A cigányok speciális kézműves tevékenységeinek is végső soron az olcsó tömegtermelés vetett véget. A Néprajzi kiállításból ugyan kimaradt, de gondoljunk csak a cigány szegkovácsokra. Produktumaikat a 19. század végére már egy primitívebb gép is képes volt előállítani, a vaskereskedések megjelenésével ők is megélhetés nélkül maradtak. Más a helyzet a kiállításon bemutatott teknővájókkal és üstfoltozókkal, vagy üstösökkel. A teknővájók ideje akkor jött el, amikor a korábban szinte teljesen önellátó parasztgazdaságok megtehették azt, hogy a bevételből bizonyos kézműipari termékeket megvásároljanak. Így már nem a családfő faragta télen a disznóvágásnál, terményszárításnál, tárolásnál vagy mosásnál használatos teknőt, hanem vándorló oláhcigány közösségek látták el ezzel, és a fölösleges anyagból faragott fakanalakkal, evőeszközökkel, tányérokkal a falvakat.  A mesterség állítólag a román aranymosó cigányoktól ered, akik télen, amikor a folyók befagytak, nyárfából és fűzfából teknőket kezdtek faragni eladásra is. Produktumaikat kezdetben a bányákban és az építkezéseken is használták, Dobó István 1553-ban például 1000 teknőt rendelt az egri vár megerősítésére szolgáló földmunkákhoz. A tekenyős nagycsaládok, közösségek végét a falusi állattartás visszaszorulása és a műanyag edények elterjedése hozta el, bár mutatóba a mai napig dolgoznak páran közülük.

Drótozott kancsó

Mint ahogy üstös, vagy rézműves oláhcigányok is vannak, igaz, jobbára már csak Erdélyben és Románia más vidékein. Szilvafőző üstjeikkel és pálinkafőzőikkel a Feketetói és más nagyobb vásárokon találkozhatunk. Kalderásoknak is nevezik őket és a nyolcvanas évektől a Brassó környéki csodálatosan szép és elhagyott szász falvakba lettek betelepítve. Fémlemezzel, pontosabban bádoggal dolgoznak a „csatornás” gáborcigányok, termékeikkel Bánffyhunyad és Torda környékén lehet találkozni a leggyakrabban. A fémmel „melegen” dolgozó rézművesek voltak a csengőöntők, akik általában hozott anyagból készítettek a csengők mellett fokosfejeket és juhászkampókat is. Vándorló cigánykovácsok készítették a különféle kolompok, lakatok és béklyók mellett a változatos formájú cigányfúrókat is.

Köszörű

A hagyományos cigánymesterségek közül a kiállításon felsorolásszerűen találkozhatunk még a vályogvetőkkel, a medvetáncoltatókkal és a soroksári Greznár család történetén keresztül a mutatványosokkal is. A drótosok mellett szó esik az üveges tótokról – akiknek tényleg végzetes lehetett a hátukon faládában (krosnya) hordott üvegtáblák miatt a hanyatt esés. Megtudhatjuk azt is, hogy az első vándorló kéményseprők az 1500-as években jutottak el Észak-Itáliából Magyarországra, de rácsodálkozhatunk egy vándorköszörűs, vagy slajferes lábbal hajtott, a negyvenes években még használt masinájára is.

Pálffy Lajos

Megvetés és önbecsülés
Igaz történet Üstfoltozóról, Drótostótról és Teknőscigányról
Néprajzi Múzeum
2014. június 25. - 2015. január 4.

• Publikálva: 2014.12.10. 10:48 • Címke: kiállítás