​Holokauszt – ne csak az emlékévben emlékezzünk rá!

A Páva utcai Holokauszt Emlékközpont digitalizált dokumentumainak egy részét a MaNDA adatbázisában is közzéteszi. Kedvcsinálónk, az emlékév utolsó előtti napján.

A 2010-es évek közepén élünk, 2014 végére értünk. Még nem tudjuk, erre a „tízes évekre” hogy fog emlékezni az utókor, és hogyan tekint majd vissza még korábbra, a huszadik századra. Azt is nehéz megítélni, hogy az elmúlt évtizedek mely folyamatai hatottak leginkább korunkra: ezt is az utókor látja majd tisztábban. Vannak viszont olyan, az egész országot megrendítő traumák, amelyek beleégtek az emlékezetünkbe.

Ha azt mondom, tízes évek: az első világháború jut eszünkbe. Egy évszázad telt el azóta, az egykori katonák már nem élnek, de a „nagy háború” hatását máig érezteti.

Ha azt mondom, negyvenes évek: a második világháború rettenete nemzedékeket tört meg, s az egész országot változtatta meg véglegesen. Azok, akik átélték, legidősebb honfitársaink. Az én családomban már nem él a világháborús nemzedék, de jól emlékszem nagymamámra, aki számára az ünnepi tűzijáték is az ostromot idézte fel, s mindennapos ifjúkori élménye volt az éhezés, a nélkülözés, a halál közelsége.

A Holokauszt Emlékközpont állandó kiállítása

Számomra az ő elbeszéléseiből kibontakozó kor legérthetetlenebb része az volt, amely a magyar zsidóságra és cigányságra vonatkozott. A zsidótörvények, a polgártársaink megkülönböztetése, sárga csillaggal való megbélyegzése, gettóba zárása, a teljes vidéki zsidóság elpusztítása, a budapesti zsidóság szenvedései. A náci ideológia őrültsége: a fajelmélet. Középkori ostobaság a tudomány nagy évszázadának közepén, tomboló barbárság Európa szívében. A magyar kultúrát építő-színesítő állampolgárok – és általában: ártatlan emberek elűzése, mintha sok százezer emberi lény nélkülözhető, feledhető volna. A hiányuk itt van közöttünk, minden meggyilkolt ember az ország pótolhatatlan vesztesége: Radnóti Miklós is, Richter Gedeon is, Szerb Antal is – és az ismeretlen egykori szomszédok is, akiket marhavagonokban hurcoltak el az életünkből.

A magyar kormány 2014-et a holokauszt emlékévének nyilvánította. Az év során számos eseményről számoltunk be, amely az emlékévhez kapcsolódott. Az emlékév alkalmat ad arra, hogy a közgyűjtemények és helyi közösségek bemutathassák, milyen kordokumentumokkal rendelkeznek, s elindulhasson egy párbeszéd a korszakról.

Archív kép a Páva utcai zsinagógáról (forrás: HDKE)

Egy nemzeti tragédia dokumentálása és a rá való emlékeztetés rendkívül fontos a magyar oktatás és művelődés számára. A holokausztnak is immár évtizedes múltú állandó kutatóintézménye van. A Holokauszt Emlékközpont a Ferencvárosban, a városrész példásan megújult részén, a Páva utcában található. A Mányi István vezetésével tervezett, több nívódíjat elnyert, modern épület egy 1923-ban, Baumhorn Lipót tervei szerint épült zsinagóga mellett kapott helyet, illetve összeépült azzal. A környék a második világháború végén internálótábor volt, a zsinagóga pedig lassan elnéptelenedett, mert a legtöbb hívőt, aki látogatta, meggyilkolták. Véglegesen 1982-ben zárták be.

Már 1999-ben kormányzati határozat született az emlékközpont megalapításáról. E nemzeti emlékhely a legtöbb látogató számára a múzeumokra jellemző funkciók, s különösen az állandó kiállítása miatt fontos. Mindenkinek érdemes felkeresni a kiállítást, ahol rengeteg vizuális- és hanghatás zúdul ránk a korszakról. Plexihengerekben láthatjuk néhány család kisebb eredeti tárgyait, majd megismerhetjük a családok, az egyének sorsát is: az emlékközpont erőssége, hogy a nagy történelmi folyamatokat – a náci ideológia előretörését és a német megszállást – éppúgy megismerteti, mint a mikrotörténelmet, egy-egy ember egyéni történetét. Az Emlékközpontban négy nyelven megtartott tárlatvezetések, múzeumpedagógiai programok és különböző témák köré szerveződő időszaki kiállítások is erősítik a befogadói élményt.

Légifelvétel az átépítés után (forrás: HDKE)

Emellett oktatási és tudományos bázisként is működnek. A Holocaust Dokumentációs Központ és Emlékgyűjtemény Közalapítvány 2002-ben jött létre, s az épület megnyitása – 2004. április 16. – óta különösen sok eredeti dokumentumot adtak át a holokauszt túlélői és leszármazottaik. Az intézmény kiállításokhoz is kölcsönöz gyűjteményi darabokat. A Magyar Műszaki és Közlekedési Múzeum december elején nyílt, hiánypótló tárlatán – Sorsok és találmányok – például eredeti sárga csillagot és aprónyomtatványokat láthat az érdeklődő az emlékközpont tételei közül.

Az egyre gyarapodó gyűjtemény anyagáról az intézmény honlapján is tájékozódhatunk. A munkaszolgálattal kapcsolatos anyagokból két virtuális kiállítás is készült, melyek közül az egyik, Lapátos hadsereg címmel, magyar nyelvű, míg a másik, a Google Culture projekt keretében, angolul olvasható.

Az Emlékközpont a MaNDA által koordinált közfoglalkoztatási program keretében digitalizálja gyűjteményeit, a MaNDA DB adatbázisban is számos értékes anyag található. Ezek között van olyan 1945. április 16-án kelt levél, amelyben egy kortárs szemtanú, Szigeti György tesz feljelentést a budapesti Főkapitányság Politikai Osztályának a kiskunhalasi mészárlás ügyében. A német és magyar katonák a vagonokból leszállított munkaszolgálatosokra tüzet nyitottak, volt, akivel sírt ásattak. E brutális – a korszakban nem egyedülálló – eseménynek csak néhány túlélője maradt.

A digitalizált – és teljes formájában elsősorban csak a kutatók számára hozzáférhető – anyagban legnagyobb részben kézzel és írógéppel írt naplók, visszaemlékezések találhatóak, köztük olyan napló részlete is, amelyet szerzője, Szűcs Szabó Sándor a munkatáborban vezetett.

Szűcs Szabó Sándor naplójának borítója

A személyiségi jogi megfontolásokból gyakran anonimizáltan és csak részletben bemutatott memoárok lapjain egyszerű, hétköznapi embertársaink sorsa bontakozik ki előttünk. Olyan embereké, akik nyugodtan élték életüket akár egészen az 1944-es sárgacsillag-rendeletig is. De utána „barátai nem köszöntek neki többé az utcán, volt ismerősei elfordultak tőle”. Az idézett visszaemlékezés szerzője, egy ortodox zsidó közösség túlélője, ahogy magáról írja, egy „büszke zsidólány” azzal magyarázza, hogy idős emberként, 2004-ben megírta az emlékiratait: „A válaszom rendkívül egyszerű, hiszen nem kellett másra gondolnom, mint arra, hogy az utóbbi években a világ számos országában szárnyra kapott a hír, miszerint valójában nem is volt Vészkorszak, gettózás, gázkamra, mindez csak zsidó, illetve cionista propaganda, merő kitaláció. A túlélőkkel együtt úgy érzem, hogy személyes ‘élményeim’ nyilvánosságra hozatalával hozzá kell járuljak a hazug, ocsmány rágalmak megcáfolásához.”

A holokausztot tagadni őrültség – és ma már bűncselekmény is. Attól még, hogy nem veszünk tudomásul valamit, az megtörtént, és hatását érezteti. Nemcsak a professzionális történészek kutatóhelyeként, de az egykori elszenvedők, az egykori szemtanúk és az egykori tettesek leszármazottai számára is a múltat feldolgozó helyként segíthet a Holokauszt Emlékközpont. Állandó kiállítása pedig feledhetetlen élmény.

Képes Gábor

• Publikálva: 2014.12.30. 13:31 • Címke: történelem, digitalizálás, manda adatbázis, holokauszt70