A csupaszív szomszéd – Jack Lemmon 90

Ma lenne 90 éves, még alakíthatna egy egészen agg, melegszívű kisembert egy kedves hollywoodi családi moziban, ha nem hal meg az ezredfordulón, egy évvel legjobb barátja és színésztársa után. Kései filmjeiben szerettem meg őket, az érzelmes és csupaszív Jack Lemmont és a morcos, tenyeres-talpas Walter Matthaut.

Az 1993-ban forgatott Grumpy Old Men – szörnyűséges magyar címe: A szomszéd nője mindig zöldebb – egy üdítő vígjáték, amely még éppen megtalálja az arányt, hogy az egymás életét megkeserítő, zsörtölődő főszereplői szerethetőek legyenek, hogy az idős, bogaras szomszédokra ne idegesítő, hanem ismerősen kedves figurákként gondolhassunk. Jack Lemmon és Walter Matthau összeszokott párosának igazi jutalomjáték volt ez a film. Két szomszéd innen, a televízió és a mozi által oly közel hozott Amerikából, akiknek a boldogságért és a büszkeségükért egy kicsit meg kell küzdeni – de hát aligha meglepő, hogy ez egy egész életen át tartó feladat.


Jack Lemmon, 1968 (fotó: Wikimedia Commons)

Bájosan mindennapos élet-halál harcuk 1995-ben folytatódott a Még zöldebb a szomszéd nője (Grumpier Old Men) című produkcióban, amelyben a zseniális Sophia Loren kegyeiért lángolt fel újra a küzdelem. Öregek viaskodása volt ez – bár a stábból az 1920-ban született Walter Matthau és az 1925-ben világra jött Jack Lemmon igazából csak a középnemzedékhez tartozott: a John Gustafson (Jack Lemmon) apját alakító Burgess Meredith 1907-ben született, s már a harmincas évek krimijeiben is bizonyította tehetségét. Hóbortos, élveteg, az életmód tanácsokra és az öregekkel kapcsolatos előítéletekre fittyet hányó figurája remekül kiegészíti Lemmonét, aki kevésbé harsány és vaskos, sokkal inkább tiszteletet és együttérzést vált ki a nézőből.

Ez volt Jack Lemmon – a fergeteges komédiás, aki minden szerepében megnyerte magának a nézők szívét, egyszerűen csak azért, mert minden rezdülésén érződött, hogy megbízható és jó ember. Ha kihasználják, ha lehetetlen szituációkba kerül, ha hibás vagy kétes döntéseket hoz, akkor sincs okunk csalódni benne. A kisember figuráját talán a kicsik legnagyobbikától, Chaplintől leshette el, az ő recepjéhez adta hozzá saját intellektusát, szolid, kellemes modorát.

Charlie Chaplin átveszi az Oscar-díjat Jack Lemmontól (1972, fotó: Wikimedia Commons)

Később megnéztem néhány korábbi moziját is: számtalan alakítása közül néhányat. A saját anekdotája szerint egy kórházi liftben született Jack Lemmon a Harvard Egyetemen diplomázott, majd a negyvenes évek végétől kapott filmszerepeket. Az ötvenes évek közepén már Oscar-díjat nyert a Mister Roberts című filmben alakított mellékszerepéért (második Oscarját pedig 1974-ben kapta meg a Mentsük meg a tigrist! főszerepéért). Életét végig kísérik a komikus szerepek, melyeket többek között Billy Wilder oszt rá, aki nagyon szívesen dolgozott vele. Ő rendezte az 1959-ben bemutatott Van, aki forrón szereti című vígjátékot is, amelyben Tony Curtis és a korszak szexszimbóluma, Marilyn Monroe mellett látjuk viszont. Az Amerikai Film Intézet ajánlása szerint minden idők száz legjobb filmje közé tartozik, a vígjátékok mezőnyében pedig első ez a film. A remek zenével és kiváló karaktereivel valóban a maga nemében tökéletes lett ez az alkotás. A maga nemében – és az ellenkező nemében is, gondoljunk csak a férfi főhősök különös „öltözékére”:



A Van, aki forrón szeretit olyan nagyszerű vígjátékok követték, mint Blake Edwards Verseny a javából című remekműve (1965), Tony Curtisszel és Natalie Wooddal, no meg Henry Mancini zenéjével. Majd 1966-tól a Walter Matthauval közös filmek sora, kezdve a Sógorom a zugügyvéddel, s olyan közönségsikerekkel, mint a Furcsa pár (1968). Barátságuk, közös szerepeik felejthetetlen részei a filmtörténetnek.



1985-ben, Ettore Scola filmjében, a Makaróniban viszont Marcello Mastroianni méltó színésztársa. Azonban alakításai nemcsak vígjátékokban emlékezetesek. Elég talán a Kína-szindrómát (1979), vagy az Eltűntnek nyilvánítva (1982) című Costa-Gavras mozit említenünk.

És sorolhatnánk tovább a huszadik század filmjeit, a nyolcvanas-kilencvenes években a televízió műsorán vagy a moziban várva-várt filmeket, amelyeknél az átlagos néző számára már az az önfeledt szórakozás garanciája volt, hogy a film „amerikai”. S a tisztességes, remek amerikai, Jack Lemmon otthon volt megannyi magyar családnál, hiszen Zenthe Ferenc, Bodrogi Gyula vagy Makay Sándor hangján szólalt meg. (S bár manapság nem divat szeretni a magyar szinkront, Lemmon kapcsán egy kalapemelés ezeknek a kiváló szinkronszínészeknek is jár.)

Talán jelképes, hogy Jack Lemmon épp 2001-ben halt meg. A huszonegyedik századból nélkülöznünk kell őt, ahogy legtöbb kortársa is kevés közvetlen nyomot hagy már az új századon. Ők, a húszas években született színészek és zenészek a huszadik századhoz, s annak is a második feléhez tették hozzá értékeiket.

Képes Gábor

• Publikálva: 2015.02.08. 08:00 • Címke: évforduló