​Az úszó palota pusztulása

100 éve süllyesztették el a Lusitania óriásgőzöst

Száz éve, 1915. május 7-én süllyesztette el egy német tengeralattjáró az ír partok közelében a brit Lusitania óriásgőzöst. Az 1200 áldozat közül minden tizedik amerikai állampolgár volt.

Az eset hatalmas felháborodást váltott ki az első világháborúban akkor még semleges Egyesült Államokban, a tiltakozó washingtoni jegyzékek hatására a németek egy időre felhagytak korlátlan tengeralattjáró-háborújukkal, az incidensnek jelentős szerepe volt az 1917-es amerikai hadbalépésben.

A történelem addigi legnagyobb hajóját a brit Cunard Line társaság építtette meg. A csillagászati költségek miatt ehhez állami segítséget is kaptak, de bele kellett egyezniük abba, hogy az óriásgőzöst a kormány szükség esetén lefoglalhassa és katonai célokra használhassa. A 41 ezer tonnás Lusitaniát 1906-ban bocsátották vízre és hamar népszerűvé vált a vastag pénztárcájú előkelőségek körében. A minden elképzelhető luxussal felszerelt gőzösön volt mahagóniborítású és üvegtetejű társalgó, zeneszoba, villanyvilágítás, XVI. Lajos-stílusú ebédlő, felvonó, kávéház, az első osztályú lakosztályok a versailles-i palotára emlékeztettek. Még a harmadosztályú kabinok is kényelmesek voltak, legalábbis a konkurenciával összehasonlítva.

   
Az „úszó palotán” csak egyvalami nem volt: elegendő mentőcsónak, mert az ilyen gőzösöket gyakorlatilag elsüllyeszthetetlennek tartották. A Titanic katasztrófája után a mentőcsónakok számát megnövelték ugyan, de ezek összecsukható, fából és vászonból készült alkalmatosságok voltak, mint kiderült, vészhelyzetben nem sok hasznukat lehetett venni. A Lusitania 1909-ben megszerezte az Atlanti-óceánt leggyorsabban átszelő utasszállító hajónak járó kék szalagot, de rekordját még abban az évben megdöntötte a szintén brit Mauretania.

Az első világháború kitörése után az Admiralitás lefoglalta a Lusitaniát, amely azonban továbbra is civilekkel a fedélzetén tette meg havonta az utat Liverpool és New York között, de valószínű, hogy titokban lőszert is szállított. Amikor 1915. május 1-jén utolsó, 202. transzatlanti útjára indult New Yorkból, fedélzetén 1266 utas és 696 fős személyzet, összesen 1962 ember tartózkodott. A német nagykövetség közleményben figyelmeztette az utasokat, hogy a korlátlan tengeralattjáró-háború miatt a hajót az elsüllyesztés veszélye fenyegeti, de ez csak kevés utast rettentett el. A Lusitania május 7-én ért a háborús övezetnek minősülő ír partok közelébe. A hajót az előírásoknak megfelelően elsötétítették, az őrszemélyzetet megkettőzték, de még így sem vették észre a közelben ólálkodó német U-20 tengeralattjárót. Az U-20 a megfelelő pozíciót elérve egyetlen torpedót lőtt ki, amely eltalálta a hajó orr-részét. Az első és a második kazánház azonnal víz alá került, néhány másodperccel később egy második robbanás is történt. Az energiaellátás megszűnt, a hajófenék részeit elválasztó vízzáró ajtókat sem lehetett bezárni, az SOS-jelzést csak elemes rádióról tudták leadni. A fedélzeten kitört a pánik, a végzetesen megdőlt hajó 22 mentőcsónakjából csak nyolcat tudtak leengedni, a többi lánca beragadt vagy megsérült. A Lusitania rendkívül gyorsan, 18 perc alatt süllyedt el és 1201 embert vitt magával a hullámsírba. A katasztrófát csak 764-en élték túl, az áldozatok közül 128 amerikai állampolgár volt.

   
A rejtélyes második robbanás oka ma sem ismert. Egyes vélemények szerint a németek egy második torpedót is kilőttek, de az U-20 hajónaplójában ez nem szerepel és a robbanás egyébként is a hajó belsejében történt. Egy másik magyarázat szerint a szénraktárban robbant be a széngőz, egy harmadik elmélet szerint a rakományjegyzékben szereplő sajt, vaj és nemesfém helyett illegálisan szállított lőszer és ágyúlövedék robbant fel. A németek is arra hivatkoztak, hogy a Lusitania katonai célpontnak számított, mert felfegyverzett kereskedelmi hajóként hadianyagot is vitt magával. A magyarázatra még várni kell: jogi huzavona miatt a roncs sokáig nem volt kutatható, 2000 óta azonban egy amerikai üzletember finanszírozza a merüléseket, amelyekről a közelmúltban dokumentumfilm is készült.

A British Pathé gyűjteményében található film bemutatja, hogy Winsor MacCay hogy készítette el több mint 25 000 rajzból a Lusitania elsüllyesztésének történetét elbeszélő animációját

A katasztrófa tovább rontotta az amúgy is feszült német-amerikai viszonyt. Az Egyesült Államok a közhiedelemmel ellentétben nem a Lusitania elsüllyesztése miatt lépett be a háborúba, de a washingtoni diplomáciai jegyzékek hatására a németek egy időre beszüntették a „korlátlan tengeralattjáró-háborút”. Amikor aztán két év múlva a brit tengeri fölény megtörésére törekvő németek újabb amerikai hajókat süllyesztettek el, Washington megszakította a diplomáciai kapcsolatokat, majd 1917. április 6-án hadat üzent a központi hatalmaknak.

MTI

• Publikálva: 2015.05.07. 10:36 • Címke: filmhíradók, első világháború 100, évforduló, történelem