​Zsebkendő-történeti adalékok

Vajon mióta fújjuk az orrunkat zsebkendőbe? Egyáltalán: mióta van zsebünk?

A kérdésre pontos válasz nehezen adható, de az biztos, hogy nyelvünkbe az arab-perzsa eredetű ’zseb’ szó török közvetítéssel került, s ennek megfelelően első előfordulása XVI. századi. Az eredeti szóban meglévő ’dzs’ hang így szelídült nálunk ’zs’-vé – ugyanis az akkori nyelvállapot még nem ismerte az előbbi hangot. A ’zsebkendő’ szó sokkal későbbi, mint a ’zseb’, viszont a ’kendő’ legalább száz évvel korábban megjelent: a Guary-kódex az asszonyállatokat orcájok kendőzése miatt kárhoztatja. A kendőzés azonban valószínűleg nem orrfúvást jelentett, a megfázás vagy allergia kellemetlen következménye ugyanis nem eredményezett kárhozatot a korabeli erkölcsteológia szerint, viszont az orcakendőzés, legalább is ha kendővel, és nem festékekkel történt, előzménye lehetett a kendőbe történő orrfúvásnak.

Egyszóval a mai zsebkendőnek sokféle előzménye lehetett, ráadásul ezek az előzmények lényegesen régebbiek, mint ami a magyar kultúrtörténetből kideríthető. A rómaiak például többféle kendőt is ismertek, de az orrukat inkább csak a tógájuk sarkába fújták. Kendőik másféle szerepet töltöttek be. Az egyik kendőféleség a sudarium volt, és a verejték törlésére használták (sudo=izzad). A keresztény hagyomány szerint ilyen sudariumot nyújtott Veronika Jézus Krisztusnak Golgotára vezető útján. A kendőn azután megjelent a Megváltó képe. A Biblia szövege pedig olyan sudariumokról emlékezik meg, amelyeket gyógyító célzattal a betegekre tettek Szent Pál tanítványai Efezusban (ApCsel 19:12).

Az orarium ezzel szemben a díszes, hímzett keszkenők előzménye, amellyel sohasem töröltek semmit sem, viszont cirkuszi versenyek alkalmával integettek vele a nézők, ezzel lelkesítve a kocsiversenyek résztvevőit. Ezek a kendők különböző nagyságúak lehettek, és többnyire színesek voltak, hogy könnyen észrevegyék.

A gótika korában az orarium szerepe élhetett tovább, a lovagi tornák elengedhetetlen kellékeként. Részint a hölgyek lobogtatták lovagjuknak, részint pedig a lovagok viselték a sisakon vagy a lándzsán, mint szerelmi zálogot. Persze ezek is kultikus kellékek voltak. Kendő tehát volt, csak épp nem orrfújásra használták.

A kisebb-nagyobb kendők nemcsak kultikus tárgyak voltak, hanem az öltözködés kellékei is. Amikor Könyves Kálmán királyunk törvényben tiltja meg klerikusok számára a díszes öltözék viselését, és külön megemlékezik a kor divatos selyem mellkendőjéről is, inkább sálszerűen használt kendőfélére kell gondolnunk, amely bőven lógott alá.

Az első mai értelemben vett zsebkendőhasználatra utaló jel Európában a reneszánsz idejéből származik. Ekkor már nem volt teljesen ismeretlen az orr külön e célra készített kendőbe való fújása, hiszen Rotterdami Erasmus nem mint újdonságot mutatja be, hanem külön javasolja a zsebkendő használatát. Tehát az orrfújásra használt zsebkendő a társadalom felső rétegére volt még csak jellemző a XV. században, s itt sem volt általánosan elterjedt. A XV. században vélhetőleg nagyobbrészt még a kezükbe fújták az orrukat. Az Itáliából elterjedő kisebb kendők, a fazzolettók divata Magyarországon is meghonosodott, viszont az orr törlésére csak jóval később kezdték használni, és eleinte csak a tubákosok.

Nálunk egyébként már 1334-ből van adat a fazzoletto meglétére. De Kolozsvári Tamás 1427-ben készült kálváriáján a Jézus mögött álló Szűz Mária még fejkendőjének alsó részében készül megtörölni könnyeit. Ne gondoljunk azonban magyar provincializmusra, elmaradottságra: ebben a korban hasonlóan ábrázolták jelenetet az egész nyugati világban. Példa erre a szintén XV. században működött Pedro Sánchez festménye, a Krisztus sírbatétele, mely a Szépművészeti Múzeumban látható.

Az öltözködés kiegészítéseként használt kis keszkenők divatja nemcsak a gazdag itáliai dámáknak, hanem a németalföldi polgárságnak is köszönhető volt. Az ezerhatszázas években megerősödő és meggazdagodó flamandok ruházatának kedvelt kelléke lett a csipkével díszített kis kendő, amely ugyan már nem a „sportesemények” jelzőeszköze volt, de nagy valószínűséggel nem is orrfújásra használták. Inkább a kacérkodásnak és a különféle metakommunikatív jelzéseknek volt eszköze. Valószínűleg Erasmus tanácsait három-négyszáz évig nem fogadta meg senki.

Ha orrfújásra talán egyáltalán nem, de legalábbis nem általánosan használták a XVI. század kendőit, a könnyek letörlésére viszont valószínűleg igen. Az Esztergomi Keresztény Múzeumban őrzik egy ismeretlen német festő 1546-ban készült kálváriáját, melyen a kereszt tövében síró asszonyok könnyeiket nagy vászonkendőkkel, valószínűleg a mi zsebkendőink elődjével törlik le. De Cranach 1505 körül készült Fájdalmas Krisztus képén látható angyal, amint az orra elé tartja kendőjét, mintha egyáltalán nem könnyeket készülne törölni…

A mai értelemben vett zsebkendő elerjedését segítő tubák vagy burnót török közvetítéssel jutott el hozzánk. Mivel azonban terjedését eleinte törvény tiltotta, ezért mint minden rossz dolgot, értelmet divatot, a németek nyakába varrták. Fénykorát a XVII-XVIII. században élte. A XVIII-XIX. századra viszont már nem általában a dohány élvezetét, hanem csak a tubákolást tulajdonították német szokásnak. Nem véletlen, hogy Berzsenyi A német és magyar izlés című versében a németek rovására írja, s azt is, hogy a németnek a felesége „tobákol”. Nők körében is igen elterjedt volt, és a gyakori tüsszögés következményeit orvosolni kellett. Márpedig a barnás dohányszemcsék ingujjba vagy kabátszárba való beleprüszkölése nem jelent épületes látványt, ráadásul a dohány eltávolíthatatlan foltot is hagy a ruhán.

A XIX. században ismét illemtankönyveknek vált kedvelt témájává az orr kifújása. Általános nézet lett, hogy kabáttal vagy kalappal orrot törölni parasztos viselkedésre vall. Pedig a különféle kendők használata a paraszti életben is nagyon elterjedt volt, csakhogy a keszkenők funkcionálisan inkább az ókori kendőkre hasonlítottak. Magyarországon például szinte az egész országban elterjedt volt a jegykendő ajándékozása. A kézfogó után a mennyasszony hímzett kendővel lepte meg a vőlegényt, amelyet többnyire jól látható helyen, mellényzsebben vagy övbe tűzve hordtak a büszke kérők. A menyecskék a jegyesség alatt sokszor hetente új meg új kendőket ajándékoztak. Ezeket kötözték rá a házasság napján vagy előestéjén vőfélybotra, ami az egybekelés szimbóluma volt. A zsebkendő fontosságát mutatja a háromszéki uzoni ismert népdal is, amely nagyon hasonló formában a borsodi Szíhalmon is ismert: „Elvesztettem zsebkendőmet / megver anyám érte. / Aki kapta, adja visza! / Csókot adok érte…”

A XIX. század végére a városi életben már nálunk is széles körben használták a kis vászonkendőket könnytörlésre és orrfújásra egyaránt. Sok száz évvel Erasmus tanácsa után lett csak általános higiéniai kellék a zsebkendő. Ott találhatjuk a városi polgárok zsebében e hasznos kelléket, amelyet azonban még fél évszázadon keresztül általánosan használtak különleges jelzésekre is. A századforduló dámája, ha fel kívánta hívni választottja figyelmét magára, ügyesen elejtette hímzett keszkenőjét, búcsúzáskor, elutazáskor pedig sokáig lobogtatták egymásnak az elválók zsebkendőiket. E szokásnak a fogyasztói világ vetett véget, az eldobható papírzsebkendők korában talán örökre eltűnt, kiveszett a kendők sok ezer éves szimbolikája.

Fáy Zoltán

• Publikálva: 2012.05.02. 13:20 • Címke: művelődéstörténet