„Aludni akkor is tudok, ha meghaltam”

Nehéz nagypapa korban elképzelni egy lázadót. A ma 70 éve született Rainer Werner Fassbinder csak 37 éves volt, amikor meghalt, és már csak úgy marad emlékezetünkben, ahogy híres fotóin látható: farmerben, bőrdzsekiben, mindig kissé elhanyagolt benyomást keltve, egyszerre dacos és flegma arckifejezéssel.

Egy bajor kisvárosban, Bad Wörishofenben született 1945. május 31-én, amikor Németország lelkileg és tényszerűen is romokban hevert. Szülei korán elváltak, apját sohasem látta, anyja nevelte fel. Lázadásának része volt, hogy 15 évesen már nyíltan felvállalta homoszexualitását, ami akkor és ott sem volt szokványos. Az iskola nem érdekelte, de napi 3-4 filmet is megnézett. Miután nem vették fel a berlini filmfőiskolára, 1967-ben egy müncheni színészmesterség-kurzusra iratkozott be, itt ismerkedett össze későbbi színésznőjével és ideáljával, Hanna Schygullával. Egy évvel később saját színházi kommunát alakított, az Antitheatert, ahol már későbbi filmjeinek teamjével dolgozott együtt. Itt tanult meg írni, rendezni, játszani. És továbbra is sokat járt moziba: a ma már szinte ismeretlen Douglas Sirk, valamint Visconti és Pasolini voltak a kedvencei.


Hanna Schygullával, az Antiteater idején

1969-től hihetetlen tempóban készíti filmjeit: 13 év alatt 42 filmet rendezett, maga írta, vágta, sokszor fényképezte is őket, játszott is bennük, néha még a látványt is ő tervezte. Állandó stábbal dolgozott, ez a társaság volt a családja: a barátai, a volt, jelenlegi és leendő szeretői, feleségei, és az anyja, aki filmjeiben is szerepelt. Szinte megbűvölte, magához láncolta a környezetét, pedig ritka ellenszenves figura volt, agresszív, önző zsarnok, aki a lelki és fizikai terror legváltozatosabb eszközeivel élt. De mindezt a munka, a film érdekében, ami a legfontosabb volt a számára. A legenda szerint a színésznőit strichelni küldte, ha nem volt pénze befejezni egy filmet, és ők mentek. Az érem másik oldala, hogy olyan teljesítményt hozott ki mindenkiből, olyan inspiráló és provokatív tudott lenni, hogy színészei (Schygulla kivételével) sohasem tudták megismételni ekkori teljesítményüket.

Négy napot dolgozott, majd 24 órát aludt (fotó: Pete Welsch, Wikimedia)

A hetvenes évek filmjeiben kiszolgáltatott, nem szokványos vágyaiktól és függőségeiktől sújtott, hazugságok hálójában vergődő hősök sorát alkotta meg, akik kétségbeesetten vágynak a szeretetre. Homoszexualitás, transzszexualitás, kábítószer, őrület – a kitaszítottság tucatnyi árnyalata és lehetősége jelenik meg a történeteiben. Egyenlőtlen szerelmi kapcsolatok, áthidalhatatlan osztály- és kulturális különbségek (Szabadság ököljoga, Petra von Kant keserű könnyei). Amikor pedig a szerelem viszonzott, a társadalom elutasításán bukik meg. Mert a Fassbinder által ábrázolt német társadalom hazug, képmutató, korlátolt és provinciális. Szándékoltan bábszerű figuráinak kamerába néző tekintete, kitartott csendjei szemrehányó felkiáltójelekként hatnak ma is. Egyik legjobb, nem öregedő filmjében (A félelem megeszi a lelket) egy ötvenes, özvegy takarítónő beleszeret egy évtizedekkel fiatalabb arab vendégmunkásba, de a család és a környezet rideg elutasításán megfeneklik a kapcsolat, kiközösítik őket. A kiszolgáltatottság legszélsőségesebb története az Amikor 13 újhold van egy évben. Ennek főhőse, Erwin egy nagy szerelem kedvéért nővé operáltatja magát, de elhagyják, prostituált lesz, kezdetben sikerrel, aztán meghízik, s már senkinek sem kell. Se nő, se férfi többé, a film az öngyilkossága előtti utolsó napokat követi végig, amint felkeresi élete legfontosabb személyeit és helyszíneit. Nyomasztó és riasztó film, nem könnyű végignézni, de félrenézni sem lehet – elfelejteni pedig semmiképp.

Minden filmje a kiszolgáltatottságról szól

A hetvenes évek végén kezdett hozzá nagyszabású tervéhez: nagy történelmi tablókban vitte filmre Németország történetét. Ezekben a filmekben bizonyította, hogy a minimalista kamaradrámák mellett az epikus, részletgazdag ábrázoláshoz is van tehetsége. A sorozat három filmjét készítette el, amelyekben női sorsokon keresztül mutatott be három korszakot. A Lili Marleen (1980) a náci időszakhoz nyúl vissza, a Maria Braun házassága (1979) az újjáépítés krónikája, a Lola (1981) a német gazdasági csoda korának erkölcsi leépülésről szól. A sorozat utolsó elkészült darabja, a Veronika Voss vágyakozása (1982) egy kiöregedett, drogfüggő filmsztár története. A német történelem még korábbi korszakaihoz két nagyszerű irodalmi adaptációval közelített: sokan a legfontosabb művények tartják a weimari köztársaság idején játszódó 15 órás tévésorozatot, a Döblin művéből készült Berlin Alexanderplatz-ot. A 19. századba visz az Effi Briest, Fontane klasszikus regénye nyomán. Utolsó filmje egy szürreális Genet-adaptáció, a Querelle.

A Querelle forgatásán

Hiperintenzív munka- és életstílusa felemésztette – nem az energiáit, hanem őt magát: 1982. június 10-én müncheni lakásában holtan találták, feltehetően kábítószer-túladagolás következtében halt meg. Magyarországra évtizedes késéssel érkeztek el művei: a rendszerváltás környékén a hetvenes években készült filmjei töltötték meg az artmozikat. Színdarabjai műsorra kerülnek ma is, filmjeit azonban ritkábban látni. Aki szeretné a hiányokat pótolni, most siessen az Örökmozgóba, ahol jubileumi vetítéssorozatot tartanak.

Jubileumi rendezvények a 70. évfordulón

Löwensohn Enikő

• Publikálva: 2015.05.31. 08:16 • Címke: filmtörténet, évforduló