Kultuszírógép és élménykórház

Interjú Szentpéteri Márton designkritikussal

Design nélkül nem lehet megérteni a mai világot, mert a fejlett társadalmakban a világ tervezett környezetben valósul meg. Még azt is designerek találják ki, hogy milyen szórócukor kerüljön a fagyinkra. A designer olyan szerepet tölt be, mint korábban a költők vagy a tudósok. Beszélgetés Szentpéteri Mártonnal az ipari formatervezés világnapja alkalmából.

Az Ipari Formatervezési Társaságok Nemzetközi Szövetsége (Icsid) megalakulásának 50. évfordulóján, 2007. június 29-én hirdette meg az ipari formatervezés világnapját (World Industrial Design Day) először, azzal a céllal, hogy felhívják a figyelmet a formatervezésre és annak jelenlétére a mindennapokban. Az ipari formatervezésre és annak életminőségre gyakorolt hatására fókuszált a világnap, amelyet 2008-ban tartottak meg először. Az eseményhez a Facebookon is lehet csatlakozni, akit pedig érdekel, hogy az alapító szövetség miként magyarázza el az ipari formatervezés (industrial design) lényegét, itt tájékozódhat. Az idei világnap fő témája a formatervezés változó szerepe, jövőformáló energiái. Az eseményhez a szakma hazai képviselői is csatlakoztak, Design Világnap 2015 címmel rendeztek programot június 26-án. A világnap alkalmából a MOME docensével, Szentpéteri Márton eszmetörténész-designkritikussal beszélgettünk ipari formatervezésről és annál jócskán szélesebb értelemben vett designkultúráról.

Szentpéteri Márton (fotó: Semmelweis Orvostörténet Múzeum)

Egy gondolatkísérletre csábítalak. Tekintsük úgy, hogy a világnap is egy ajándékozási ünnep lenne, mint a karácsony, a húsvét, a családi ünnepek. Az Ipari Formatervezés Világnapján te milyen tárggyal kedveskednél a szeretteidnek?

Ez egy nehéz kérdés, mert én a designnal nem tárgyközpontúan foglalkozom. A tárgy csupán egy dimenziója a designkultúrának, egy nem lebecsülendő, de nem is mindent helyettesítő dimenziója. Ha mindenképpen választani kell, akkor olyan tárgyat választanék, ami megérdemli, hogy ismerik. Mondjuk egy eredeti Bialetti Moka Expresst az 1930-as évek elejéről.

(forrás: olaszpresszo.hu)

A magyar nyelvhasználatban mit találsz megfelelőbbnek, a design szó használatát – vagy az ipari formatervezését? Melyik jellemzi jobban ezt a gondolatkört?

Ezek nem csereszabatos fogalmak. Az industrial designt lehet ipari formatervezésnek fordítani, maga a design viszont sokkal több annál. A designkultúra minden kreatív tevékenységet a designhoz sorol, mert ma már nem egyszerűen épített környezetben, de tervezett környezetben élünk, minden tervezett körülöttünk, akár a grafikai arculatát nézzük egy helynek – és körbemutat a joghurt-fagylaltozón, ahol üldögélünk egy üzletközpontban –, akár a belsőépítészetet, a láthatatlan építészetet, információ-architektúrát, ez mind design. Valójában, azt hiszem, a körülöttünk lévő világban semmi nincs, amit ne terveztek volna, beleértve, amit eszünk: azt a szolgáltatást is designer találja ki, hogy jeges joghurtra miért érdemes különböző cukrokat szórni, ezzel minél nagyobb profitot szerezni. A tárgykultúra tehát csak egy része mindannak, amit designkultúrának hívunk. Ez utóbbi egy közkeletű felfogás szerint három dimenzióval foglalkozik. Az első a designpraxisok világa, s itt nemcsak a tervezők, disztribútorok, marketingesek, tehát a produkció oldaláról vett szereplők társadalmi praxisaira kell gondolni, hanem a fogyasztókéra is. A designfolyamatban a fogyasztó is részt vesz, nélküle nincs designkultúra. Tehát egyrészről társadalmi praxisról beszélünk, másrészről a kulturális produktumok világáról, ami szintén nemcsak tárgyakat jelent, a designfolyamatok végeredményei tartoznak ide. Egyébként szerintem ez az eredmény egy megírt regény is lehet – vagy egy formatervezett bútor, vagy akár food design, mint ez a joghurt előttünk. A designkultúra harmadik dimenziója pedig a diskurzusoké, a minderről való „fecsegésé”. Egy jeles angol designtörténész, John Walker azt mondja, már maga a design is diskurzus. Nem csak azért, mert a designereknek is van egy sajátos „tolvajnyelve”, nyelvhasználata. Hanem, mert egyébként is felfoghatjuk a tárgyakat és a tárgyakat létrehozó folyamatokat afféle áramlásként. De mondhatjuk azt is, hogy ott kezdődik a diskurzus, amikor a designról elkezdenek beszélni: szerintem ez már a tervezőstúdióban megtörténik, még kész termék sem kell hozzá. Szigorúbb értelemben a kritikánál, a reklámügynökségek brossúráiban születik a designról való beszéd, s ennél magasabb szint a designtörténész szintje például.

Olivetti Valentine – Ettore Sottsass, 1969 (forrás: Wikimedia)

Monpti – Stefan Lengyel, 1968 (forrás: oztypewriter)

Foglaljuk össze ezt a rendszert. A praxis, a produktum és a diskurzus hármasával leírható tehát a designkultúra egésze. A produktum tehát a termék, a praxis a tervezés folyamata…

Nem feltétlenül. Nagyon fontos, hogy ide tartoznak a fogyasztói szokások is. Az, ahogy valaki egy terméket megvásárol, s attól a pillanattól kezdve megindul a termék  személyessé válása, megszemélyesítése, egyedivé tétele.

Visszatérve az ipari formatervezés világára: sokan úgy gondolják, hogy egy – elsősorban most tárgyi értelemben vett – termék létrehozására mérnöki munkára van szükség – és formatervezőire, amely egyfajta művészet. Művészet-e a design?

Ha a legszorosabb értelemben vett ipari formatervezőre gondolunk, ő nem művész. Ideális esetben ugyanolyan tudással rendelkezik, mint egy művész, például ugyanolyan jól rajzol, de sokkal jobban érdekli, hogy informatív legyen a rajza, mint hogy kifejező, vagy artisztikus legyen. Az ipari formatervező tehát, ha már választani kell, inkább mérnök ma már, persze posztindusztriális értelemben. Egyébként pedig, Marcel Duchamp óta bármi lehet művészet, ami bekerül a művészeti világba, ilyen módon természetesen a design is lehet művészet – és vannak is olyanok, akik művészként gondolnak önmagukra. A posztmodern irányzat képviselői például, illetve manapság is a sztárdesignerek többsége, mint például Fabio Novembre, művésznek tekinti magát. A művészet mibenlétének egyik összefüggése ez. Ha maga az alkotó és a művészeti világ művészetnek tekinti, amit csinál, akkor elfogadhatjuk annak. Ennek ellenére én úgy gondolom, a design se nem művészet, se nem tudomány: hanem design. Azt próbálom az elmúlt években tudatosítani, hogy a designnak saját kategória jár, saját jogon jár neki szerep, mert különbözik is a tudománytól és a művészettől – és elegyíti is eszközeiket. Szerintem a designer szakmája autonóm – és egészen más, mint a kortárs képzőművészé.

Fabio Novembre Nemo fotelei, 2010... (forrás: novembre.it)

...és Who Are You? című installációja a Replaynek, 2015 (forrás: novembre.it)
 
Egy hétköznapi ember számára milyen haszna lehet, ha designnal kapcsolatos ismereteket szerez?

A mai világot e nélkül nem lehet megérteni, ez meggyőződésem. A huszonegyedik században, legalábbis a fejlett, fogyasztói társadalmakban a világ tervezett környezetben valósul meg minden összefüggésében. Bármilyen szomorúan hangzik ez nekem, aki eredendően irodalmár vagyok, de ma már egy költő nem azt a szerepet tölti be, mint Petőfi Sándor a tizenkilencedik században, míg manapság egy jó designernek lehet hasonló jelentősége. Vagy akár mint Kopernikusznak a tudományos forradalmak hajnalán a korai újkorban. Azért nehéz ezt belátni, mert általában nem azokat a designereket ismeri a világ, akik a mindennapi életünk számára legfontosabb dolgokat megvalósítják, hanem a művészként sztárolt, brandeket alakító figurákat, akiknek sokszor csak a legfelsőbb tízezer szórakozását megkönnyítő alkotásait ismerjük.

Szinte pejoratív is a design kifejezés néha. Ha azt mondom, elmegyek a „designboltba”, veszek valami „designtárgyat”, akkor kicsit arra is gondolunk, hogy valamilyen szükségtelen és drága csecsebecsére költöm a pénzem.

Ebben sajnos van valami, s ha csinálunk egy kis piackutatást, ezzel a cégek is élnek. Legutóbb, amikor a lakásomat újítottam fel, sokszor felfigyeltem ilyen különbségtételre lakberendezési és barkácsáruházakban. Van a hőmérő és van a „designhőmérő”. A sima hőmérő szögletes, a „design hőmérő” ellenben hullámos és kétszer olyan drága. Ez egy ismert jelenség, valóban.

Hívjuk fel a figyelmet egy-két magyar designra, ami nem csak ilyen artisztikus produkció.

Szerintem az egyik legfontosabb magyar designer Herczegh László, aki egyébként nem a magyar designszcénában dolgozik, hanem nemzetközileg mérettetett meg, a Philips designnak volt sokáig munkatársa. Olyan orvosi eszközöket terveztek, amelyek az egészségügyi intézményekben történő gyakran nyomasztó, olykor drámai, sőt elviselhetetlen várakozást könnyítik meg. Például a gyerekek számára olyan CT-készüléket terveztek, amelyik egy merülő tengeralattjáró élményét adja vissza, s ehhez a dramaturgia is tervezett, hiszen például az ápolónőket is beavatják a komoly játékba. Később Herczegh László egy magáncéget alapított, többek között Kukorelli Péterrel együtt, Barcelonában. Nagyon fontos, hogy ma már főként a közszféra számára kínálnak olyan megoldásokat, amelyek a Philips kínálatában még főleg magánkórházak számára készülnek. Herczegh alkotásai a társadalmilag elkötelezett tervezés körébe tartoznak. Valós társadalmi megrendelésre készülnek, s nem manipulálják az igényeinket.

Hercegh László MR és CT berendezései a Philips Medical Systems részére (forrás: Forma/kultúra)

Egyébként egyetemünknek, a MOME-nek is vannak társadalmilag elkötelezett projektjei, például Bódvalenkén, ahol a helyi életet megkönnyítő termékeket és eljárásokat dolgoznak ki a lakók bevonásával. Például gombaszárítót terveztek, s megnézték, hogy az elhagyott, nehéz sorsú, szinte a teljes reménytelenség állapotában lévő roma faluban miből készíthető piacképes termék. Újabban közösségi tereket hoznak létre, vagy helyi gyerekek rajzaihoz vezető magyar írók írtak történeteket a gyerekekkel közösen. Itt a párbeszéd a fontos, olyan embereket kötöttek össze, akik egyébként soha az életben nem találkoztak volna. Más csoportok sem elsősorban a formatervezett termékeikről híresek. Pais Panni és a Cellux csoport például foglalkozásokat szervez gyerekeknek, és a design kreatív eszközeivel készíti fel őket a jövőre.

A Cellux Csoport perselymalaca

Nagyon fontos és hasznos példákat említettél. Ha kicsit szorosabban az ipari formatervek világába kalandozunk, milyen magyar designproduktumokra hívnád fel a figyelmet, amelyeket bátran tekinthetünk világszínvonalúnak?

Erre a kérdésre mi mást válaszolhatnék, mint a Rubik-kockát. Vagy említhetném édesapám jugoszláviai motorvonatjait, különösen a szarajevóit. Szerintem a maga idejében világszínvonalú volt Stefan Lengyel írógépe is, amelyik a kultusztárggyá vált Olivetti Valentine-t megelőzően vagy azzal egy időben született. Látványos és innovatív: Lengyel a fiatalok számára alkotott olyan írógépet, amelyik egy életstílust fejez ki, újrapozícionálja az írógépet, ami immár nemcsak az aktakukac bürokraták státuszszimbóluma. A mai fiatal tervezők között is vannak olyanok, akik – ha nem is világformáló, de egy ízléses országimázs kifejezésére alkalmas termékeket alkotnak. Toronyi Péter nevű volt hallgatónk például Papr!kum néven készített fűszerdarálót, ez egy nagyon szellemes kis tárgy.

Papr!kum (forrás: www.paprikum.eu)

Mások is alkotnak nagyon jó, technológiai újítással kitalált, ötletes tárgyakat. Ha már arra kértél, hogy a magyar design világából szemezgessek, megjegyzem, örök probléma, hogy mit tekintünk magyar designnak. Amikor a múlt évben Halasi Rita főszerkesztésével megalapítottuk a Hungarian Design Yearbookot, fő kihívásunk volt meghatározni, hogy mit tekintünk magyar designnak, erről egy esszém is megjelent a tavalyi kötetben. Úgy vélem, hogy ha valakinek köze van a magyar designkultúrához, akkor ő a magyar design része. Ezt azért szűkítettem: aki külföldön dolgozik, de számára fontos, hogy a magyar designélet szereplőjeként kezeljék, az része a magyar designkultúrának. Vagy bárki, aki jelentős mértékben befolyásolja a magyarországi designeseményeket, a magyar design szereplője lehet. Ha valaki külföldről idejön, hosszabb ideig itt tanít, mint a design professzora, a magyar designkultúra része lesz. Felfogásomat egy német szociológusok által bevezetett fogalomra, a gyökeres kozmopolitizmusra vezettem vissza, amelyik pont ellentétes a sok aljas diktatúra által megbélyegzően használt „gyökértelen kozmopolita” fogalmával. A gyökeres kozmopolitizmus azt jelenti, hogy egyszerre vagyunk világpolgárok és hazafiak. Szerintem csak az lehet igazi hazafi, aki világlátott – és csak az lehet igazi világpolgár, akinek van hova hazamennie.

Képes Gábor

• Publikálva: 2015.06.27. 17:16 • Címke: interjú, design