Szent Zsófia egy középkori oltárképen

Szent Zsófia a középkor igen népszerű közbenjárója volt, noha életéről csak nagyon kevés adat áll rendelkezésünkre.

Kevesen tudják, hogy a római Szent Péter székesegyháznak nem véletlenül vagy csupán esztétikai okokból van öt kapuja. A bejáratok száma ugyanis azonos a Nagy Konstantin által emelt bazilika kapuinak számával. Az ítélet kapuján – porta iudicii – a halottas menet szokott bevonulni; a porta ravenniana a katonaság kapuja; a harmadik, királyi kapun eredetileg a pápa és kísérete vonult át, a negyedik a város lakóinak, a rómaiaknak a kapuja, az ötödik pedig a zarándokoké. A harmadik szent kaput utoljára 2000-ben nyitotta ki II. János Pál pápa, és legközelebb 2025-ben, a szentév alkalmával fog megnyílni.

Az ítélet kapuja fölött Hadrián pápa sírfelirata olvasható, amelyet közeli jó barátja, Nagy Károly írt. A császárnak Hadrián utódával, Szent Leó pápával is jó kapcsolata volt: megígérte neki, hogy megvédi ellenségeitől, akik annyira elszemtelenedtek, hogy egy alkalommal körmeneten verték meg a pápát. Mindenesetre a IX. század római közbiztonsága némi kívánnivalót hagyott maga után, és ilyen körülmények között egyáltalán nem meglepő, hogy a gyakran szorongatott Szent Leó kezdeményezte a Szent Zsófia-misét, amelyet súlyos szükség idején mondtak, és mind a hét könyörgésnél külön gyertyát gyújtottak – a nagyheti matutinum fordítottjaként, amikor az apostolokat jelképező gyertyákat minden zsoltár végén kettesével eloltják. Ezt a votív misét egyébként elsősorban a bírói igazságtalanságok áldozatai mondatták reménytelen helyzetük megváltozásában bízva.

Szent Zsófia a középkor igen népszerű közbenjárója volt, noha életéről csak nagyon kevés adat áll rendelkezésünkre. Igazából szinte semmi biztosat nem mondhatunk róla, még a neve is – amely bölcsességet jelent – gyanakvásra ad okot, akárcsak lányaié: Pisztisz, Elpisz, Agapé, latinul Fides, Spes, Charitas. Vagyis a Bölcsesség leánya a Hit, a Remény, és a Szeretet. Lehet, hogy csakugyan ilyen különös neveket választott gyermekeinek a római matróna, de a legenda talán inkább nem konkrét történetet akart elmondani a középkori hallgatóknak vagy olvasóknak, hanem a lényegével tanított.

Jacobus de Voragine Legenda aureája ('Arany legenda') elég naturalista részletességgel ecseteli életüket – vagy inkább rettenetes kínzatásuk történetét. E szerint Hadrianust – persze nem a pápát, hanem Publius Aelius Hadrianus császárt, aki 76-138 között uralkodott, akinek a síremlékét alakították át Rómában az Angyalvárrá –, elbűvölte a leányok szépsége, ezért adoptálni akarta őket. Ez a terv azonban nem nyerte el a leányok tetszését, így válogatott kínzásokat kellett elszenvedniük, amelyeket Jacobus de Voragine ugyan hosszasan ecsetel, de a 18-as karika elkerülése végett ezúttal inkább nem ismételnénk meg. A leányok csodás módon túléltek mindent, ezért tehetetlen hóhéraik végül lefejeztették őket, majd édesanyjukat is. Fontos körülmény lehet, hogy Fidesnek ötféle, Spesnek négyféle, és Charitasnak ismét ötféle kínzást kellett elviselnie. A történetből azonban nem hiányozhat az erkölcsi tanulság sem: Hadrianus ugyanis végül teljesen elsorvadt, és megvallotta, hogy igazságtalanságot követett el Isten szentjeivel szemben. Talán ez a legenda szerinti felismerés lehetett a Szent Zsófia-mise alapja, az igazságtalanság elismerése, amelyet a hét könyörgésben kértek.

A Karthauzi Névtelen Érdy kódexében a Legenda aureánál sokkal részletesebb történetet olvashatunk Szent Zsófiáról, aki itt egy Dömötör (Démétriosz) nevű görög királynak volt özvegye, maga építtette a Hagia Szophia székesegyházat Konstantinápolyban, valamint Rómában huszonnégy templomot. A történet végén Hadrianus császár megbűnhődik, mivel elragadja az ördög. A Karthauzi Névtelen leírja a középkori magyar Szent Zsófia-kultusz népszerűségének hiedelemhátterét: „valaki a mi halálunkról tisztölettel megemléközendik – mondja Szent Zsófia Róma népének már halála után megjelenve –, minden kérelmében meghallgattassék, kik kedég szegénységben avagy fogságban és egyéb nyomorúságban, te szent irgalmadnak miatta megvigasztaltassanak”. Ráadásul azt is hozzátette: „valaki ez szentöknek életöket olvassa, azon napon gonosz halállal meg nem hal. Ő halálának kedég idejin bizon töredelmesség nélkül, tiszta gyónás nélkül, Oltáriszentség nélkül és hit, reménység, szeretet nélkül, és isteni malaszt nélkül ki nem múlhat…”

Ilyen előnyös feltételek mellett az a meglepő, hogy csak nyolc-tíz magyarországi gótikus szárnyasoltára ismert. Ezek közül a legtöbb bizonytalanság talán a gyöngyösi körül van, amely képet a ferences házfőnök a huszadik század elején a Magyar Nemzeti Galéria elődjének letétbe adta. A fatáblák meglehetősen rossz állapotban vannak, köszönhetően a szuvasodásnak és a szétfűrészelésnek. A legtöbb probléma a képek templomi helyzetével kapcsolatosan vetődött fel, illetve felmerült az a lehetőség is, hogy ez a felső-magyarországi táblaképfestésre jellemző munka nem is gyöngyösi eredetű. Ennek ellentmondani látszik a háztörténet régi templomra vonatkozó leírása, amelyből kiderül, hogy Páduai Szent Antal oltára már a középkori templomban is megvolt, s ebből az adatból kézenfekvő, hogy a ma meglévő hat kép már ezerötszáz körül is ezt az oltárt díszítette. Sajnos a szárnyasoltár megmaradt részeiből az is kiderül, hogy legalább öt szárnyrész elveszett, és ha volt, akkor a középen álló szobor is.

Szent Zsófia és három leányának képét a belső oldalra festették. A legkisebb leányt, Charitast (Szeretet), karjában tartja édesanyja. Fides (Hit) és Spes (Remény) vértanúságuk jelképét, a kardot emelik föl. A négy szent arca minden érzelemtől mentes, Fides merengve néz Zsófiára, Spes Charitasra, Zsófia, a bölcsesség pedig ránk. Túl vannak már minden megpróbáltatáson és igazságtalanságon, elnyerték a vértanúság koronáját.

Fáy Zoltán

• Publikálva: 2012.05.15. 16:05 • Címke: évforduló, művelődéstörténet