​A pokol tüze – Ali a Paradicsomban

Viola Shafik dokumentumfilmjében a tudós alaposságával járt utána, ki volt a Félelem megeszi a lelket arab vendégmunkását alakító fiatal férfi, aki a film forgatása idején Fassbinder partnere is volt. A személyes tragédia mögött további tragédiákat talált.

A német új film legradikálisabb alkotójáról, Fassbinderről találóan írták, hogy „hőmérő a kultúra fenekében”: „Ez ugyanis plasztikusan fejezi ki, hogy Fassbindernek mindenekelőtt a kultúra olyan rétegeihez van köze, olyan dolgokhoz és jelenségekhez, amelyekről nyíltan s főként mások előtt nem illik beszélni, amelyekről nem esik szó semmilyen magára adó társaságban; s kifejezi, hogy a kultúra alsó rétegeiben élőkhöz van köze, gengszterekhez, kurvákhoz, városba tévedt vidékiekhez, homoszexuálisokhoz, vendégmunkásokhoz, leszerelt légiósokhoz, takarítónőkhöz, azokhoz, akikről nálunk régen azt mondták: nem tartoznak a nemzethez.”

A félelem megeszi a lelket

Nemzetközi karrierjét A félelem megeszi a lelket (1973) világsikere indította el. A film a nyugdíjas takarítónő, Emmi és Ali, a fiatal marokkói vendégmunkás kapcsolatán keresztül nemcsak a nyugat-németországi rasszizmust mutatta be, hanem azt is, milyen mélységig hatják át az előítéletek a történet szereplőit magukat is. A félelem… sok tekintetben Douglas Sirk Amit megenged az ég (1955) című melodrámájának variánsa, annak iróniáját azonban csak nagyon ritkán csillogtatja meg. A Sirket példaképének tekintő Fassbinder kezében a happy end-centrikus, elegáns, csillogó felszínű, érzelmes műfajból megmarad a legfontosabb: az, hogy a társadalmi egyenlőtlenségeket kiindulási alapként kezeli. A melodráma légiességét eredményező, az egyenlőtlenségeket Maya fátylaként elleplező érzelmi túlhangsúlyozottságot azonban a maga súlyos, darabos módján komótosan, minden részletre kiterjedően miszlikbe szaggatja. Merev, állóképszerű plánozással, szemfájdítóan erős színekkel olyan látványvilágot teremt, hogy a nézőnek eszébe se juthasson a beleélés, pláne az érzelmi elköteleződés. Sirknél a tovaszökellő szarvas a műhó-esésben a giccs felé, Fassbindernél a ridegen fortyogó ábrázolás a pokoli realizmus irányába hosszabbítja meg a melodramatikus eszközök használati lehetőségeit.

Viola Shafik a tudós alaposságával járt utána, ki volt az Alit játszó fiatal férfi, aki a film forgatása idején a rendező partnere is volt. Fassbinder Antiteater-korszakától kezdve azonos baráti körrel dolgozott együtt, Shafik elsőként őket kereste meg, hogyan emlékeznek Salemre. Az eredmény több mint lesújtó. A „Fassbinder-család” egykori tagjai közül sokan nincsenek már az élők sorában, a többiek is elszakadtak egymástól. 1976, Salem halála óta óta csaknem negyven év telt el, természetes, hogy az emlékek megkoptak. Az már kevésbé, hogy a csaknem kommunaként együtt élő alkotóközösség egy része Salemnek már a nevére sem emlékezett. Igaz, az az európai fülnek talán bonyolultnak tűnhet. Ez lehet az egyik magyarázat arra, hogy különböző helyeken a mai napig több verzióját találjuk. Írják Mohamed El Hedi Ben Salemnek, más források szerint El Hedi Ben Salem M'barek Mohammed Mustafa, vagy El Hedi Ben Salem. Tulajdonképpen még a teljes nevét sem tudtuk Viola Shafik filmjéig. Ő kinyomozta: az Ali a Paradicsomban főcímében Mohamed El-Hedi Ben Salem néven szerepel, s tőle tudjuk meg a családnevét is: Jarrary. Arra a joggal fölmerülő kérdésre, hogy a máig legismertebb Fassbinder-színészt, Hanna Schygullát miért nem kereste meg Shafik, a filmből nem kapunk választ, a rendező azonban megválaszolta levelünket: Salem idejében Schygulla még nem volt a legszűkebb baráti kör tagja.

forrás: Szemreveló Fesztivál

Fassbinder rendezőként fájdalmas éleslátással mutatta be a hétköznapi elnyomást, azt, ahogyan az emberek a bizonytalanságaikat, a félelmeiket hatalmi harcokkal, egymás megalázásával kompenzálják. Arra is volt tehetsége, hogy a hatalmaskodó személyiség szomorúságát, önmaga félelmeinek való kitettségét bemutassa. Ennek a paranoiás viselkedésnek a legkártékonyabb fajtáját, a hétköznapi, sunyi rasszizmust nála finomabban talán nem ábrázolta senki. A félelem valóban kieszi az emberből a lelket, s a szorongó, túlkompenzáló, lelketlen ember hiába is akarja enyhíteni a fájdalmát droggal, itallal vagy kegyetlenkedéssel. Az Ali a Paradicsomban perdöntő bizonyíték egyrészt arra, milyen mélyen ismerte Fassbinder ezt az öngyötrő, önmagába záruló mechanizmust, másrészt azonban arra is, hogy az ismeret nem segített rajta, nem tudott a démonaitól megszabadulni. Sem az ábrázolással, sem a szembenézéssel.

A filmben megszólaló művésztársaság visszaemlékezéseiből az derül ki, hogy Fassbinder ugyanazoktól a frusztrációktól szenvedett, mint filmjei szereplőinek legtöbbje, s hozzájuk hasonlóan kompenzált is. Salemet, hasonlóan sok más, őt szerető emberhez, „röptette és kikacagta”: addig volt csak vele, amíg újdonságot, izgalmat jelentett számára, ha ráunt, elhajította, s nemigen törődött további sorsával. Mindig lett újabb izgalom. A filmben többször elhangzik, hogy Salem szélsőségesen agresszív volt, sokszor verekedett is, a helyzetek elemzése elől azonban elzárkóznak a visszaemlékezők. Arról, mi történhetett a szélsőségesen fölpörgött események során, csak feltételezéseink lehetnek. Viola Shafik dokumentumfilmje ellentmondásoktól sem mentes, s éppen munkamódszere, az interjú az, ami ellene dolgozik, amikor Salem rokonaival beszélget Észak-Afrikában és Franciaországban. Salem családjáról úgyszólván semmit nem lehetett előzetesen tudni, emiatt menet közben derült ki Shafik, s vele a néző számára is, hogy a mégiscsak felnőtt, elvben önrendelkező Salem személyes sorsának rosszra fordulása mögött rejtőzik egy másik, a Marokkóban hagyott családjának tragédiája is.

forrás: filmportal.de; foto: Peter Gauhe

Salem Párizsban ismerkedett meg Fassbinderrel. Az egymásnak ellentmondó elbeszélések szerint feltehetően egy hammamban (fürdőben), esetleg egy kávézóban találkoztak először. Az is feltételezés, hogy Salem férfiprostituáltként dolgozott volna abban az időben, az azonban tény, hogy feleséget és négy gyereket hagyott Marokkóban, akiket, miután a férj védelme nélkül maradtak, rokonaik mindenükből kiforgattak. Amíg Salem élte a maga viharos „művészéletét” Fassbinderrel, írástudatlan felesége próbálta  – inkább rosszul, mint jól – ellátni a gyerekeket. A rendező barátainak sorra születtek a gyerekei, s Fassbinder úgy érezte: ő is szeretne gyereket. Salem ekkor hazautazott, s magával vitte két kisfiát. A lányok otthon maradhattak. A feleség soha nem heverte ki, hogy egyik pillanatról a másikra elszakították két kisgyerekétől, s neki nem hogy beleszólása nem volt, még örülnie is kellett volna: a fiai a földhözragadt szegénységből a földi Paradicsomba kerültek.

Fassbindert próbálták a vállalkozásról lebeszélni művésztársai, mondván, mi lesz az egészen más kultúrába született gyerekekkel ott idegenben, nincsenek papírjaik sem, ki foglalkozik majd velük, ám ő nem törődött a részletkérdésekkel. Magabiztosan kijelentette: ő ismert művész, meg fogja oldani. A hivatali ügyeket illetően neki lett igaza: tényleg sikerült elérnie, hogy a gyerekek bejussanak az országba, s maradhassanak is. Aztán amikor rájuk unt, vagy zavarták, lepasszolta őket a barátainak, akik szintén igyekeztek továbbadni őket. A kisebbik nem is bírta sokáig, őt hazavitték, de a nagyobbiknak maradnia kellett. A társaságból senki nem botránkozott meg azon, vagy úgy tettek, mintha nem vennék észre, hogy a kamaszfiút bizony többen szexuálisan is „használták”. Amikor apja, Salem egy késelés miatt menekülni kényszerült Franciaországba, nem vihette magával, mert a gyereknek nem voltak iratai. A fiút kézről kézre adták, sok hányódás, München, Köln, Bochum után egy gyermekotthonban kötött ki. A Fassbinder-kör, a „család” tagjai biztosak voltak abban, hogy az arab gyerek számára Németország, az ő magas értelmiségi közegük maga a Paradicsom. A nyilatkozók többsége többnyire megbocsátó fiatalkori énjükkel, kicsapongásaikra nosztalgikusan emlékeznek, ám az egykori kisfiút örökre tönkretette az a közeg. Pokolként emlékszik rá, az erőszak, a kábítószer, az alkohol, a szeretetlenség poklaként. Az apa, El Hedi Ben Salem M’barek Mohammed Mustafa 1976. május 15-én halt meg egy nîmes-i börtönben. A hivatalos iratok szerint szívinfarktusban, más változat szerint felakasztotta magát a cellájában. Marokkóban hagyott családja nem  hiszi el, hogy meghalt, hiszen hivatalos értesítést nem kaptak.

Szeretni feltételek nélkül

A Szemrevaló műsorára tűzte Christian Braad Thomsen dán rendező Szeretni feltételek nélkül (2015) című filmjét is. A Berlinalén bemutatott film távolabbi szemszögből, kevesebb személyességgel mutatja be ugyanazt az értelmiségi miliőt. Thomsen számára Fassbinder Hitchcock mellett a világ legfontosabb rendezője. A Koppenhágában élő rendező úgy érzi, szerencséje volt, mert szellemileg ugyan rokonok voltak Fassbinderrel, de távol éltek egymástól. A német rendezőnek óhatatlanul ambivalenssé vált a kapcsolata mindazokkal, akikkel közelebbi viszonyba került, nyilatkozta Thomsen. Rainer Werner Fassbinder élete 37 éve rohammunkában telt, azt akarta, hogy több filmje legyen, mint ahány éves. Célját elérte, 42 filmet rendezett. Idén még csak hetvenéves lenne. Harminchárom éve hunyt el.

Viola Shafik: Ali a Paradicsomban
Jannat 'Ali/Ali im Paradies/My Name is not Ali, német-egyiptomi dokumentumfilm, 93 perc, 2011, rendezte: Viola Shafik

Szemrevaló/Sehenswert Fesztivál – Fassbinder 70
2015. szeptember 24.-október 3.

Boronyák Rita

• Publikálva: 2015.10.08. 09:17 • Címke: fesztivál