Római ereklyevadászat

A zarándokok évszázadokig csodálták Róma ereklyéit. Mára azonban némelyikük elvesztette eredeti funkcióját. Pedig ereklyékre ma is égető szükség van.

A kulturális turizmusnak vagy a vallási emlékeket felkereső zarándoklatoknak talán sohasem volt explicit célja a magyar emlékek meglátogatása külföldön – legföljebb jóleső érzéssel vesszük tudomásul, ha messze az országhatároktól belebotlunk valamilyen Magyarországra utaló alkotásba – vagy csak jelbe. Több európai főváros magyar emlékeiről készült már összefoglaló mű; a külföldi hungarikumok számbavétele és digitalizálása fontos nemzeti érdek. Holott a világ fejének is nevezett Rómában e mellett szokatlanul sok kis jel – és nagyobb emlék – utal Magyarországra. Amikor a turisták ezrei áhítattal állnak meg a mai formájában Michelangelo által tervezett Capitoliumon, nemigen szokták észrevenni Marcus Aurelius lovasszobra mögött az Esztergom felszabadítását megörökítő, VIII. Kelemen pápa emlékét őrző márványtáblát, kevesen látják az esztergomi bazilika méretét mutató vonást a Szent Péterben; s még kevesebben tudják, milyen ritka dolog, hogy a magyaroknak saját nemzeti kápolnájuk van a San Pietro altemplomában.

A középkori és újkori zarándokok inkább a vallási emlékeket, a ritka ereklyéket keresték, Jézus és Mária földi életének majd jelenéseiknek tárgyi bizonyítékait. Eleinte a Szentföldön, majd a Regnum Hierosolimitanum (Jeruzsálemi Királyság) eleste után leginkább Rómában.

Sokan Szent Péter sírját akarják látni, vagy a betlehemi jászol maradványait a Santa Maria Maggiore bazilikában, az utolsó vacsora asztalát takaró domborművet a lateráni bazilikában, vagy a Szent Lukács által festett Szűz Mária-ikont ugyanitt. Évszázadok óta mennek föl a zarándokok térden állva a Scala Santa (Szent Lépcső) fokain, azon a lépcsőn, amelyen valaha Poncius Pilátus indult el, hogy halára ítélje Jézust. Ezen a lépcsőn ment föl imádkozva Luther is, hogy végül megpillantsa az Acheropitának nevezett szentképet, amelyet a hagyomány szerint részben nem emberi kéz festett. (Már ami látható belőle, hiszen a képet már csaknem egészében ezüstlemezek takarják.)

S a zarándokok nem messze a lateráni bazilikától, a Santa Croce in Gerusalemme templomban áhítattal szemlélték több mint ezer éven keresztül a szöget, a tövist és a titulust, vagyis Jézus Krisztus keresztjének feliratát. Az egyik út ide a Laterán felől a Via Sessorianán vezet, amely utca megőrizte a palota Szent Ilona előtti császári tulajdonosának gúnynevét: a Róma által gyűlölt és megvetett Heliogabalust nemes egyszerűséggel szír disznónak – sus sorianusnak – neveztek, ebből lett a Palatium Sessorianum név.

Ezt a palotát építtette át a Jézus Krisztus szenvedéseinek eszközeit megtaláló Szent Ilona császárnő, Nagy Konstantin édesanyja. A palota-templomot később sokszor renoválták, már a VIII. században kétszer is, ezért az eredeti épületből legföljebb a falakban vannak eredeti kövek; azonban a bazilika legfőbb ereklyéit a többször változó tulajdonosok (bencések, ágostonrendiek, karthauziak, ciszterciták) hűségesen megőrizték. Illetve ez is csak részben igaz, hiszen például a Golgotáról származó földet, amivel Szent Ilona a kápolnát borította, apránként elvitték a zarándokok; 1854-ben már a járólap se nagyon volt meg, ezért egy Hess nevű magyar kapitány költségén új lapokat készíttettek. És a felirat-ereklye története szempontjából az az adat sem közömbös, hogy a titulus 1144-től 1492-ig egy kis ólomládában volt elfalazva a bazilika mozaikja mögött, közvetlenül nem volt látható, sőt azt se tudták, hogy hol van. Tehát néhány kérdésben van némi bizonytalanság, de azért nem meglepő, hogy a Rómába érkező zarándokok 1492 után mindig is látni akarták a keresztfa feliratát, a megmaradt szöget – amelyből a többivel ellentétben a császárnő nem készíttetett zablát –, és a töviskoronából származó tövist.

Szent Ilona a megtalált kereszttel egy 1493-as metszeten

Ezek az ereklyék még a kételkedők számára is különleges jelentőséggel bírtak; ahogyan Szent Mór lándzsája is, amelyikkel Longinus megnyitotta Jézus oldalát: kétezer éven keresztül volt hatalmi szimbólum; olyannyira, hogy állítólag még Hitler is Nürnbergbe vitette az Anschluss után, s csak a háborút követően kerülhetett vissza Bécsbe.

A Szent Kereszt arasznyi fölirata előtt milliók imádkoztak már. Kicsike, 25,3 x 14 cm-es diófa lap. A deszkát eredetileg lemeszeltek, mint a hivatalos közleményeket tartalmazó római feliratokat, s erre írta rá Pilátus írnoka a kivégzett bűnét, valószínűleg vörös festékkel színezve a fába vésett betűket. Legalábbis ha eredeti a felirat.

Szimonidesz Lajos evangélikus püspök – inkább szabadkőműves identitása, mint evangélikus lelkészi mivolta miatt – meglehetősen kételkedve írt Jézus és Mária ereklyéi (1933) című könyvében a titulusról. Úgy vélte, az evangéliumok leírásával ellentétben Jézust a templom káromlása miatt ítélte el Pilátus, ezért nem is az volt a kereszt szövege, hogy „Jézus, a názáreti, a zsidók királya”. Tehát szerinte a Santa Croce in Gerusalemme ereklyéje sem lehet hiteles. Ráadásul Szimonidesz szerint az is leleplező, hogy mind a héber, mind a görög, mind a latin írás jobbról balra fut, mivel a feliratot készítő római katonák nem ismerték a zsidó írást, tehát azt valaki mással íratták rá (ha egyáltalán), a görögnek és a latinnak viszont balról jobbra kellene haladnia.

Ezzel szemben – az evangéliumok alapján – valószínűbb, hogy a feliratot nem katonák, hanem írnok készítette a helytartó parancsára, hiszen ez hivatalos közlés volt. S ha a katonák nem is, de Pilátus írnoka egészen biztosan jól tudott héberül, s ha már ezen a nyelven kezdte a feliratot, mivel az főként a zsidók megszégyenítésére irányult, nem meglepő, hogy a görög és a latin szöveg irányát egyszerűen elrontotta. És ez csupán kis apróság a rengeteg egyéb érv mellett, amely azt bizonyítja, hogy ez a kicsi, alig kibetűzhető felirat hiteles.

A rövidített titulus egy 1506-os dominikánus Missaléban

Ennek ellenére a titulus eredetiségével kapcsolatos közel háromszáz éves kétkedés megtette a hatását. Ma már sokkal kevesebben tekintenek rá áhítattal, s a felirat prezentációja sem a legünnepélyesebb. Az ereklyetartók az oltár mögött láthatók. A vastag, általában ujjlenyomatokkal teli kristályüveg mögött három ereklyetartó van: a középső körmeneti keresztben három faszilánk látható a Szent Keresztből. Az ereklyetartó nem túl régi: 1803-ban készítette Joseph Valadier. A másik ereklyetartóban van a felirat, a harmadikban pedig a vasszög, amelyik a hagyomány szerint Jézus testét szögezte a kereszt fájához.

Ül a jámbor zarándok az ereklyék előtt. Nézi a feliratot. Jövés-menés, beszélgetés, bámészkodás. A turisták „lendületből” még eljönnek ide, de a többség inkább már csak a – szintén hamisítványnak minősített – torinói lepel nagyfelbontású fényképét nézegeti. Aha, tényleg így csavarták ki a kezét a keresztrefeszítéshez – hallatszik néha angolul vagy németül. A felirat már nem érdekes, hiszen 2002-es radiokarbon vizsgálat (Arizonai Egyetem) szerint nem lehet eredeti. Valahogy a rendház őrei sem igyekeznek ennek az ellenkezőjét bizonyítani. Aki akarja, higgye azt, hogy ez Jézus Krisztus keresztjének a felirata, aki viszont kételkedni akar, az kételkedjen. Szabadság van.

És a látogatók élnek is a szabadsággal: a felirat érdektelenné vált. Vetnek rá néhány kíváncsi pillantást, körülbelül úgy, mint azok a bámészkodók, akik a Golgotán keresztül mentek dolgukra kétezer évvel ezelőtt. A felirat – ha eredeti – ismét régi funkciójába került: tájékoztatja a kíváncsiakat. Nem ereklye többé.

S hogy hol vannak az igazi ereklyék? Merthogy ereklyékre ma is hatalmas szükség van. Rómában például éppen a közelmúltban, május 4-én nyílt egy izgalmas magyar ereklye-kiállítás a Magyar Intézet kiállítóterében Események, relikviák, reflexiók címmel. Úgy látszik, az áhítat ide vándorolt; itt aztán mindenki kedvére gyönyörködhetett korunk magyar relikviáiban: Puskás Öcsi fantasztikus sikert elérő ballábas cipőjében és a vele együtt viselt zoknijában, Papp László kesztyűiben, Overdose patkójában.

Et nos mutamur in illis.*

Fáy Zoltán

* Tempora mutantur et nos mutamur in illis – Az idők változnak, és bennük mi is.

• Publikálva: 2012.05.24. 15:41 • Címke: művelődéstörténet