​Kádár János 100 éve

Apafigura vagy hitszegő tömeggyilkos?

32 év adatott, hogy az országot irányítva a huszadik század második felének legjelentősebb politikusává váljon, s ez a minősítés akkor is igaz, ha alakja napjainkban is szélsőséges vitákat vált ki.

Ha Plutarkhosz ma írná meg híres művét, a Párhuzamos életrajzokat – amelyben mindig egy görög és egy római vezető politikust állított párba – Kádár János társa feltehetően Ferenc József lenne. Mindketten egy-egy korszak meghatározó, sőt névadó politikusai voltak, mindketten közutálatnak örvendve, véres kézzel kerültek hatalomra (F. J. esetében most csak magyarországi fogadtatására gondolok), de mindketten elérték uralkodásuk során, hogy kegyes, jóságos és bölcs apafiguraként tekintsenek rájuk az emberek, időszakukat boldog békeidőknek tekintsék a későbbi korok. Kádárnak 32 év adatott, hogy az országot irányítva a XX. század második felének legjelentősebb politikusává váljon, s ez a minősítés akkor is igaz, ha megítélése máig nem egyértelmű, alakja napjainkban is szélsőséges vitákat vált ki.

Hruscsovtól hazatérve, 1957. áprilisában

Történelmi szerepét sem könnyű megítélni, bár pályája a forradalom leverése – konszolidáció – reformok – ezek visszavonása – kölcsönök felvétele árán viszonylagos jólét – eladósodottság tengely mentén felvázolható; azt megmondani viszont, hogy milyen ember volt, sokkal nehezebb, mert rendkívül zárkózott volt, magáról szinte soha nem beszélt. Hogy milyen démonokkal viaskodott, abba csak hírhedt utolsó beszéde kapcsán nyerhettünk betekintést. Ki gondolta volna a látszólag kedélyes, barátságos, sokat anekdotázó pártfőtitkárról, akit a korszak legjelesebb államfői, miniszterelnökei is szívesen fogadtak, hogy nem tud szabadulni két "ősbűnétől", Rajk László és Nagy Imre halálában játszott szerepétől, hogy állandó lelkiismeret-furdalás gyötri miattuk. Pedig országlása is e két korábbi (elárult) társának újratemetése közé esik: Rajkot 1956 októberében, Nagy Imrét 1989 júniusában temették újra, százezres tömeg részvételével.

Kádár János 1912. május 26-án született Fiuméban Czermanik Borbála törvénytelen gyermekeként. Édesanyja akkor szobalány volt egy előkelő tengerparti szállodában, de nem sokkal korábban a Konkoly-Thege család ógyallai kastélyában szolgált. Ez adott tápot a találgatásoknak, ki lehetett Kádár apja. Felmerült a híres csillagász, Konkoly-Thege Miklós neve, hírbe hozták az anyát a fiumei kaszárnyák ott szolgáló bakáival, de a legerősebb nyom a Somogy megyei Pusztaszemesen élő Krezinger Jánoshoz vezet. Három hónapos kisfiával ugyanis odautazott Czermanik Borbála, s miután a család nem fogadta be őket, állítólag a csecsemőt letette a ház kapujába, figyelve, hogy nem esik-e meg rajta a szívük. Nem esett, így az elkeseredett anya a szomszédos Kapolyba ment, ahol egy gyermektelen házaspárra bízta a kisfiút, ő pedig Budapestre ment dolgozni. Érdekes, hogy a "tékozló apa" később felbukkant, amikor fia már az ország első embereként látogatott Somogy megyébe. Egyszer találkoztak is 1960-ban, de például a temetésére már nem ment el, csak egy koszorút küldött a főtitkár.

A zászlóbontás: 1957. május 1.

Hat éves volt Kádár, amikor édesanyja újra magához vette, s Budapesten járhatott elemibe, a színvonalas Cukor utcai iskolába. Osztálytársa volt például a későbbi agykutató, Szentágothai János. Négy év elemi és négy év polgári után az írógépműszerész szakmát tanulta ki, 1929-ben kezdett dolgozni, s ugyanekkor kezdte mozgalmi tevékenységét. A hatóságok figyelmét is felkeltette, 18 éves korában tartóztatták le először, kiengedték ugyan, de rendőri felügyelet alá helyezték. Aztán 1933-ban már két éves fegyházra ítélték, itt – a szegedi Csillag-börtönben – ismerkedett meg Rákosi Mátyással. Szabadulása után egyre feljebb kapaszkodott a párthierarchiában, tekintélye is egyre nőtt az itthon maradó kommunisták között. Illegalitásban szervezték az ellenállást. Közben katonaszökevényként el is ítélték, de megszökött a fogságból. A háború után Budapest helyettes rendőrkapitánya lett, később különböző funkciókat töltött be, amelyek közül a belügyminiszteri poszt a legérdekesebb, mert neki kellett előkészítenie az első nagy koncepciós pert, Rajk Lászlóék perét. Állítólag a Rajk családdal igen jó kapcsolatot ápoló Kádárt bízták meg vele, hogy elterelje Rajk László figyelmét letartóztatása előtt, ezért sakkpartira hívta ki. Kádár épp nyerésre állt, amikor megjött a fekete autó, s a csengő megszólalásakor felpattant székéből: "Sakk-matt, Laci!" – kiáltotta örömmel. Hű pártkatonaként – bár tisztában volt Rajk ártatlanságával – megengedte a kínvallatást, majd személyesen részt vett a kivégzésen is.

Sorsát persze ő sem kerülhette el, bár őt nem végezték ki később, de börtönbe került a kommunisták szokásos egymás közti leszámolásának következtében. Nagy Imrével együtt a párt reformszárnyához tartozott, s egyértelmű helye volt a forradalmi kormányban 1956 október 30-án. Hogy pár nappal később mi történt, azt máig sem sikerült pontosan rekonstruálni, mindenesetre november 1-jén eltűnt, még feleségének sem szólt, hogy hova megy. A legvalószínűbb, hogy a szovjetek gyakorlatilag letartóztatták és Moszkvába vitték, majd választás elé állították: vagy a felkelőkkel tart továbbra is, vagy Moszkva helytartójaként, a szovjet hadsereg élén átveszi a hatalmat. Döntött. Megkötötte ezt a kompromisszumot is a saját lelkével, de a döntés terhét egész életében cipelte magával. A túlerő könnyedén leverte a forradalmat, de a nép szeretetét nem lehetett tankokkal megvásárolni. Sokan féltek a megtorlástól, s távoztak az országból, sokakat letartóztattak, de meglepő módon Kádár merész sakkhúzása 1957. május 1-jén bejött. Ország-világ láthatta a tévéközvetítést, amelyen az ünnep során hatalmas felvonuló tömeg éltette az új pártvezetést az új főtitkárral az élen. Ennek ellenére hatalmát nem érezhette stabilnak, mert ő ragaszkodott később Nagy Imréék kivégzéséhez. Ekkor is döntött, látszólag szemrebbenés nélkül küldte halálba korábbi harcostársait.

A hatalom csúcsán: 1968, Moszkva, Brezsnyevvel

És akkor kanyarodjunk vissza az 1989. április 12-i beszédhez. A beteg elme tudatának mélyéről olyan gondolatok törtek fel, amiket évtizedek során elfojtott. A leggyakrabban előforduló szó a felelősség. Megdöbbentő, hogy mi mindenről beszél, miközben jól hallhatóan nem akar beszélni másról, mint betegségéről. Mutogatja ujjait, hogy azokkal van baj, pedig dehogy. A baj sokkal mélyebben van, s jön föl, akár akarja, akár nem. Nagy Imre nevét ki sem mondja, "az azóta elhunyt ember"-ként emlegeti. Azt állítja, hogy a párt a bűnbak szerepét osztotta rá, istenről, bibliáról tesz említést, amit korábban nem nagyon tett. Egy Arany János balladáiba illő figura képe rajzolódik ki előttünk a beszéd kapcsán, a Walesi bárdok Edward királya vagy Ágnes asszony, aki a véres lepedőt mossa még évekkel a gyilkosság után is, holott nemhogy vér, de lepedő sincsen már.

Utolérte a büntetés, meg kellett érnie, hogy Nagy Imrét újratemették. Pár héttel később pedig pont azon a napon halt meg, amikor a Legfelsőbb Bíróság kimondta az 1958-as per áldozatainak rehabilitálását.

Zárásként két Nobel-díjas író véleményét idézem Kádár Jánosról. Gabriel García Márquez 1957-ben találkozott vele Magyarországon, s így jellemezte: "Egy jóságos, házias férfi megnyerő benyomását keltette. Egyszerűen döbbenetes ez a természetes szerénység, az, hogy egyáltalán nincs benne semmilyen hivatalnokoskodás, hogy úgy néz ki, mint aki vasárnaponként állatkertbe jár, és mogyorót dob az elefántoknak." Kertész Imre sorai ezzel szemben sokkal sötétebb képet festenek a főtitkárról: "Szörnyű szépítgetés a Kádár-korszakbeli Magyarországgal kapcsolatban a legvidámabb barakkról, gulyáskommunizmusról beszélni, valójában börtön volt. Kádár János kommunista pártfőtitkár pedig, aki sokak számára egyfajta apafigura volt, hitszegő tömeggyilkos, aki 1956 után is sokakat kivégeztetett."

Peregi Tamás

• Publikálva: 2012.05.24. 17:17 • Címke: videó, évforduló, filmhíradók