Párhuzamos életrajzok – Lénárd Fülöp és David Hilbert

Mindketten éppen 150 éve születtek, mindketten elismerten maradandót alkottak saját területükön: Lénárd lett az első magyar Nobel-díjas fizikus, Hilbert a második Bolyai-díjas matematikus. Mindkettejük életét végigkísérte egy-egy alapvető tévedés. Más-másképpen kezelték.

Lénárd Fülöp 1862. június 7-én született Pozsonyban, otthon németül beszéltek, de magyar nyelven végezte a reálgimnáziumot. Tanárai, különösen fizikatanára, Klatt Virgil, korán felfigyeltek kísérletezőkedvére, a természet szeretetére. Kísérleteikhez egyszer együtt építettek például egy gázkisülési csövet (vákuumcső a két végén két elektróddal, a neonlámpa őse), amelyhez Lénárd könyvből tanult meg üveget fújni, és a szigetelését is sajátosan oldották meg: „Klatt és én felváltva adtuk bele minden testi erőnket a pumpálásba a kitűnő sós kiflin keresztül (aligha sütik ma jobban), amit a közelben vettem, és amely közben megszilárdult.” Egyetemre Bécsben, Budapesten (itt rövid ideig Eötvös Loránd tanársegédje volt), Berlinben és Heidelbergben járt, de, mint írja, sehol nem tudtak neki újat mondnani, majd Heidelbergben szerzett doktorátust 1886-ban.

Lénárd Fülöp, David Hilbert

David Hilbert 1862. január 23-án született a poroszországi Königsbergben, a mai Kalinyingradban, ott is járt gimnáziumba, majd 1880-tól az Albert Egyetemre. Itt ismerkedett meg Hermann Minkowskival és Adolf Hurwitzcal, akik életre szóló barátai és munkatársai lettek. Minden nap „pontosan ötkor [...] elsétáltak az almafáig és vissza”, közben filozófiáról, nőkről, politikáról, matematikáról beszélgettek. Hilbert 1885-ben kapott doktori fokozatot, majd Hurwitz tanácsára körbeutazta Európát, hogy megismerkedjen kora legnagyobb matematikusaival, de Leopold Kronecker és Paul Gordan öreges rugalmatlansága csalódást keltett az ifjú Hilbertben.

Lénárd rövid ideig Heinrich Hertz asszisztenseként dolgozott a bonni egyetemen, majd Hertz halála után ő adta ki hátrahagyott művét. Közben meteorológiával is foglalkozott: a Lénárd-hatás a lehulló esőcseppek és a vízesések elektrosztatikáját írja le. Katódsugárzással folytatott, Nobel-díjat hozó kísérletei során elsőként juttatta ki a sugarakat a vákuumcsőből a szabadba, a később róla elnevezett Lénárd-ablakon, egy vékony alumíniumlemezen át. E kísérletek tanulságaként alkotta meg az atom egyik első, belső felépítést feltételező modelljét: úgynevezett dynamid-elmélete szerint az atomoknak csak kis része átjárhatatlan, ezt tömeggel rendelkező elektromos dipólusok (dynamidok) alkotják, a többi az erőhatásokat hordozó, mindent átható éter.

A Lénárd-féle dynamid-modell.

Magának az elektronnak, a katódsugár anyagának felfedezését azonban nem neki, hanem J. J. Thomsonnak tulajdonítják, az X-sugarakét (amelyek wolfrámhuzalnak ütköző elektronnyaláb hatására keletkeznek) Röntgennek, a fényelektromos hatás kapcsán pedig Einstein 1905-ös, szintén Nobel-díjas cikkét emlegetjük. Ez utóbbiról ő maga sem vitatta, hogy helyesebb értelmezés, mint a sajátja, és ez, különösen, hogy az éter centrális fogalmát egyszerűen eltörölte, rendkívüli módon frusztrálhatta Lénárdot. Élete végéig esküdt ellensége lett Einsteinnek, a relativitáselméletnek (amely szintén az éter hiányán alapul), és általában a „zsidó fizikának”.

Hilbert, az úgynevezett Gordan-probléma megoldása közben gyakorlatilag feltalálta az azóta absztrakt algebrának nevezett területet, de maga Gordan nem fogadta el a bizonyítását, merthogy: „Ez nem matematika, ez teológia”. Felix Klein göttingeni matematikus azonban felfigyelt a fiatal tehetségre, és 1892-ben professzori állást ajánlott neki. Hosszú lenne felsorolni, a matematika és a matematikai fizika hány különböző területét gazdagította, vagy tette rendbe Hilbert: a geometriától kezdve a funkcionálanalízisen át a lineáris algebráig mindenhol megkerülhetetlen a neve. 1900-ban, a II. Nemzetközi Matematikai Kongresszuson megfogalmazott 23 problémát, amelyek megoldása (vagy megoldhatatlansága) tudósok generációit inspirálta. Ugyancsak Hilbert (és Felix Klein) nevéhez fűzödik az első göttingeni egyetemi magántanárnő, Emmy Noether meghívása is: a tiltakozóknak állítólag ezt válaszolta: „Nem értem, a jelölt neme miért játszik szerepet a kinevezésében. Ez egyetem, nem gőzfürdő.” Einsteint meghívta Göttingenbe előadni, majd miután munkatársaival kellőképpen felkészíttette magát („A fizika túl bonyolult ahhoz, hogy fizikusokra bízzuk”), gyakorlatilag Einsteinnel egyszerre talált rá az általános relativitáselmélet lelkére, a gravitációs mezőegyenletekre. Einstein elsőségét azonban sohasem vitatta.

Lénárd a húszas években is makacsul kitartott a tudományos konszenzus szerint egyre elfogadhatatlanabb éter-elmélete mellett, és továbbra is a természet közvetlen megfigyelését hangsúlyozta a spekulatív, elméleti, „zsidó” megközelítéssel szemben: „Szeretném, ha "Német fizikám" támaszul szolgálna mindazoknak, akik szorosan a természethez akarnak igazodni. Hogy sokan vannak ilyenek, az kitűnik a hozzám intézett levelek tömegéből. Ami magát a természettudományt illeti, fel kell oldani a láncokat, melyekkel a zsidók lekötöztek bennünket.” Nehéz lenne visszafejteni, vajon természettudomány-felfogása vezetett-e antiszemitizmusához, vagy az Einstein és mások iránti féltékenységében zárkózott el a tudomány robbanásszerű fejlődésének követésétől. Akárhogy is történt, Lénárd Fülöp heidelbergi professzorsága alatt a „Deutsche Physik” (német fizika) egyik legnagyobb nevű, és leglelkesebb ideológusává vált.

Hilbertet 1920-ban már a világ legnagyobbjai közé számítják, ő pedig meghirdeti azóta formalizmusként ismert programját. Tervének lényege, hogy a matematikai (és tulajdonképpen a fizikai) rendszereket olyan axiomákra fektesse, hogy tetszőleges állításról levezethető legyen, hogy igaz-e vagy hamis. Kiindulási alapja tehát, hogy a 'bizonyítható' és az 'igaz' egybeesik. 1930-ben tartott leköszönő beszédét a következővel zárta: „Wir müssen wissen. Wir werden wissen.” (Tudnunk kell. Tudni fogjuk. – Ez lett a sírfelirata is.) Egy nappal korábban, egy konferencia kerekasztal-beszélgetésén egy bizonyos Kurt Gödel először pedzette meg nemteljességi tételét, amely majd 1931-ben alapjaiban zúzza szét Hilbert programját. Bár sok fizikust kényszerített nagyobb matematikai egzaktságra, a terv végül kudarcot vallott. 1933-ben elkezdődik a Göttingeni Egyetem zsidótlanítása, Hilbert legközelebbi barátai és munkatársai közül is sokan kényszerülnek emigrációra (Emmy Noether, Hermann Weyl, Max Born). Amikor egy fogadáson Bernhard Rust oktatási miniszter megkérdezte tőle, hogy milyen a zsidó mételytől megtisztított matematika Göttingenben, Hilbert csak ennyit válaszolt: „Matematika? Olyan itt már nincs.” David Hilbert 1943. február 14-én halt meg, de ezt csak egy fél év múlva hozták nyilvánosságra. Temetésére kevesen mentek el.

Lénárd professor emeritusként az egész második világháború alatt Heidelbergben élt, majd „amikor az amerikai csapatok elfoglalták Heidelberget, Lenard elmenekült. Nyilván attól félt, hogy embereink azonnal agyonlőnek egy ilyen fontos nácit. Egy közeli faluban bujkált, és néhány hét múlva föladta magát az amerikai katonai hatóságoknak. Ezek az Alsos missziótól kértek tanácsot. Azt mondták, Németország legnagyobb tudósa megadta magát a helybéli szolgálatvezetőnek, mit tegyenek vele. "Ne törődjetek vele, hagyjátok futni" – mondtam. Egy náci számára ez nagyobb büntetés volt, mint ha perbe fogták volna Nürnbergben.” [Samuel Goudsmit, az amerikaiak Alsos küldetésének tudományos-technikai vezetője, holland fizikus]. Lénárd Fülöp 1947. május 20-án halt meg a Berlin melletti Messelhausenben.

Az idézetek forrása ez a kiváló cikk.

Moldován Márton

• Publikálva: 2012.06.07. 12:00 • Címke: technika, évforduló, művelődéstörténet