A vonakodó hős

Nagy Imre újratemetésének évfordulóján

Kevés dologban tekinthetjük világelsőnek Magyarországot, de újratemetésekben valószínűleg azok vagyunk. Kezdve Rákóczi hamvainak bő száz évvel ezelőtti hazahozatalától Rajk László 1956-os, rehabilitációval felérő újratemetésén keresztül egészen a közelmúltban tragikomikus fordulatokat vett, Székelyudvarhelyen végül is el nem temetett Nyirő József búcsúztatásáig.

Kezdve Rákóczi hamvainak bő száz évvel ezelőtti hazahozatalától Rajk László 1956-os, rehabilitációval felérő újratemetésén keresztül egészen a közelmúltban tragikomikus fordulatokat vett, Székelyudvarhelyen végül is el nem temetett Nyirő József búcsúztatásáig. Ezek a megemlékezések általában nagy tömegeket mozgattak meg, politikai jelentőséggel is bírtak, mégis mindegyik közül kiemelkedik Nagy Imre és társai koporsójának felravatalozása 1989. június 16-án, amit pártállástól függetlenül mindenki a Kádár-rendszer szimbolikus temetéseként élt meg. A június 16-i dátumot nem véletlenül választották ki: 31 évvel korábban ezen a napon végezték ki a miniszterelnököt és két társát. Ma pedig a független Magyarország ünnepeként tartjuk számon ezt a napot, egyrészt a forradalom vértanúinak emlékére, másrészt az 1991-ben, majdnem ugyanezen a napon, június 19-én kivonult utolsó szovjet katona „tiszteletére”. 1989-ben viszont még kevesen gondolták volna, hogy a Vörös Hadsereg három éven belül távozik „ideiglenes állomáshelyéről”, sőt sokan megrótták a szélesebb körű ismertségét az újratemetésen tartott beszédével megszerző Orbán Viktort, hogy ezt egyáltalán szóba merte hozni. Pedig Nagy Imre 1956 előtti politikája lényegében egyetlen fontos pontban különbözött a többi vezető kommunista ideológusétól, s ez a nemzeti függetlenség kérdése volt.

Fogadás a Parlamentben. Nagy Imre csárdást táncol.

Nagy Imre életútja tipikus 20. századi kommunista életút. 1896. június 7-én született Kaposváron egyszerű, szegényparaszti családból. Tanulmányait idő előtt kellett abbahagynia, részint gyenge előmenetele, részint szülei anyagi helyzete miatt. A biztosabb megélhetést jelentő géplakatos szakmát tanulta ki, majd beiratkozott felsőkereskedelmi iskolába. Itt érte a háborús behívó, előbb az olasz, később az orosz frontra vitték, ahol hadifogságba is került. Szibériában belépett a Vörös Gárdába, később a Bolsevik Pártba is, csekista (akkori szovjet államvédelmi hatóság) kiképzést kapott, majd 1921 májusában hazatért Kaposvárra. Egy ottani biztosító társaság tisztviselőjeként dolgozott, és tagja lett a legális Szociáldemokrata Pártnak. 1925-ben aztán két meghatározó dolog történt életében: feleségül vette Égető Máriát, egy kaposvári szocdem család lányát, holott pár hónappal előtte kizárták a pártból. Ez aztán még többször előfordult vele, de már a különböző neveken futó kommunista pártok kapcsán, akikkel ekkor vette fel a kapcsolatot. Ahogy többi elvtársát, őt is letartóztatták a húszas évek második felében, ezért 1928-ban Bécsbe emigrált feleségével és alig egyéves lányával. Illegális itthoni pártmunka után saját kérésére 1930 tavaszán a Szovjetunióban telepedhetett le, azonban nem vette fel a szovjet állampolgárságot, ami miatt 1935-ben kizárták pártjából. Néhány év parkolópályával és önkritikával megúszta a dolgot, s négy évvel később újra párttaggá válhatott. A második világháborúban felváltva volt a moszkvai rádió magyar adásának szerkesztője, és a Vörös Hadsereg felderítője. Mivel korábban több tanulmánya jelent meg agrárkérdésekről, logikusnak tűnt, hogy a szovjet sereggel érkező kommunista különítmény mezőgazdasági felelőse legyen. 1944 őszén még Sztálin is a földosztásban látta a parasztság megnyerésének lehetőségét, ezért ezzel bízta meg a magyar kommunistákat is. A parasztok földhöz juttatása Nagy Imrének is szívügye volt, s ehhez még akkor is próbált ragaszkodni, amikor megkezdődtek a kuláküldözések. Jó pártkatonaként előbb-utóbb persze ismét önkritikát gyakorolt, de a közvélemény elől akkor már nem lehetett eltitkolni Nagy Imre és a Rákosi-Gerő vonal közötti ellentéteket.

A földosztó miniszter (Mafirt Krónika 9. 1945 szeptember)

Az öregek vidéken még most is földosztó miniszterként emlékeznek Nagy Imrére (az ideiglenes kormány agrárminisztere volt), aki annyira fontosnak tartotta a parasztok termőföldhöz juttatását, hogy az erről szóló kormányrendeletet személyesen vitte át a Magyar Közlöny szerkesztőségébe. Ahogy személyesen ment el 1945. március 29-én Pusztaszerre (a vérszerződés kultikus helyszíne) is, ahol elkezdte a földosztást. Ottani beszédét így zárta: „Kezdjük meg a földosztást! Verjük le a cövekeket, amelyeknek mindegyike egy-egy koporsószeg a nagybirtok ravatalán, de ugyanakkor a magyar föld robotosai számára új világ, új élet beköszöntését jelzi, amely a szabad, független, demokratikus Magyarországban ölt testet.” Aztán később mégis beállt a sorba, és követve a szovjet utasításokat, földosztó miniszterből padlássöprő miniszterré vált, amikor 1952 őszén begyűjtési miniszteri posztot kapott. Feladata volt a parasztok elrejtett termésének felkutatása és elkobzása volt. Sztálin halála után végre miniszterelnökként hozzáláthatott egy emberarcú szocializmus megteremtéséhez, amitől viszont már a Szovjetunióban is megijedtek, s másfél év után leállították. Előbb a kormányfői tisztről kellett lemondania, később egyetemi tanári, akadémiai posztjáról, végül a pártból is kizárták. Csak az 1956-os forradalom előtt tíz nappal vették vissza, de az a párt akkor már a végóráit élte. A forradalomba badacsonyi szüretről hazatérve csöppent bele, jelentőségét nem látta rögtön át. Később felismerte, és alkalmasnak találta a helyzetet arra, amire korábban nem gondolhatott, kiléptette az országot a Varsói Szerződésből, és tárgyalásokat kezdett a szovjet csapatok távozásáról. November 4-e után már tudta, mi lesz a sorsa. Nagyon is jól ismerte a harmincas és negyvenes évekbeli koncepciós pereket, tudta, hogy bűne megbocsáthatatlan. Kádár János személyesen ragaszkodott a halálos ítélethez, amit aztán 1958. június 15-én este 19 órakor hoztak meg, a kegyelmi kérvényt aznap este 23 órakor elutasították, és másnap hajnali ötkor végre is hajtották a kivégzést.

Nagy Imre szól az utolsó szó jogán. A korabeli híradó tudósítása.

Ezek után évtizedekig nem lehetett beszélni Nagy Imréről. Amikor Nagy Gáspár költő híres sorai („egyszer majd el kell temetNI/és nekünk nem szabad feledNI/a gyilkosokat néven nevezNI”) 1984-ben megjelentek a tatabányai Új Forrás lapjain, a folyóiratot bezúzták, a szerkesztőket leváltották, a költő pedig nem publikálhatott többé. 1988 júniusában azt már nem tudta megakadályozni a pártvezetés, hogy a párizsi Père Lachaise temetőben mártíremlékművet avassanak a vértanúk tiszteletére, egy évvel később pedig ahhoz is gyengék voltak, hogy a Történelmi Igazságtétel Bizottság által kezdeményezett újratemetést kerek-perec megtiltsák. Azt sem tudták meggátolni, hogy az eredetileg tervezett, városszéli, nehezen megközelíthető helyszín (Új Köztemető) helyett a Hősök terén legyen a ravatal. Némileg érzékelve a közvélemény nyomását, átértékelték Nagy Imre történelmi szerepét, de igaztalannak minősített kivégzésében őt magát is felelősnek találták. A nyakatekert megfogalmazás szerint: „nem vállalta az akkori külső és belső körülmények által kikényszerített kompromisszumokat, nem vállalta a régi politikai rendszer részleges megjavításával elérhető reformokat”. Az MSZMP képviseletében hivatalosan senki nem vett részt a temetésen, magánemberként azonban Németh Miklós kormányfő, Pozsgay Imre államminiszter és Szűrös Mátyás, az országgyűlés elnöke is tiszteletét tette.

Nem volt teljesen egyértelmű, hogy az esemény békésen zajlik majd le. Felemelő érzés volt kétszázezred magammal részt venni a temetésen, ugyanakkor bujkált bennem a kisördög, hogy mi lesz, ha mégis lőnek. A Hősök terén hat koporsót ravataloztak fel, Nagy Imrének, Gimes Miklósnak, Maléter Pálnak, Losonczy Gézának és Szilágyi Józsefnek egyet-egyet, míg a hatodik az ’56-ban elesett hősök emlékét idézte. Göncz Árpád megnyitója után hat beszéd hangzott el öt-öt percben. Vásárhelyi Miklós, a Nagy Imre-per elítéltje, Rácz Sándor, az ’56-os munkástanács elnöke, Mécs Imre, halálraítélt, Király Béla, a Nemzetőrség főparancsnoka és Zimányi Tibor, volt recski rab a múltról, Orbán Viktor viszont az akkori jelen politikai kérdéseiről beszélt. A szovjet csapatkivonás követelése mellett nehezményezte, hogy a fent említett pártállami vezetők is ott állnak a koporsók mellett: „Azt sem értjük, hogy azok a párt- és állami vezetők, akik elrendelték, hogy bennünket a forradalmat meghamisító tankönyvekből oktassanak, ma szinte tülekednek, hogy – mintegy szerencsehozó talizmánként – megérinthessék ezeket a koporsókat…”

Nagy Imre történelmi jelentőségét a mártírsors vállalása adja. Ez a tartás avatja meghatározó személyiséggé. Korábbi politikai tevékenysége nem különbözött sokban többi kommunista elvtársáétól, akár a hazai, akár a nemzetközi „kínálatot” nézzük. Kétségkívül tett kísérletet arra, hogy megreformálja a szocialista rendszert, de ezek a próbálkozások rendre kudarcot vallottak. Olyan szocializmusmodellt szeretett volna megvalósítani, amelyet nem idegen fegyverekkel a háta mögött kell a népre erőltetni. Abban az időben ez megvalósíthatatlan program volt. Petri György verse az 1956. október 23-i, a Parlament erkélyén tartott beszéde kapcsán idézi fel a politikus alakját:

Személytelen voltál, mint a többi zakós-
szemüveges vezér, nem volt érces
a hangod, mert nem tudtad, hogy mit is mondjál

hirtelenjében a sok egybegyűltnek. Épp a hirtelenje
volt szokatlan számodra. Csalódottan
hallgattalak, cvikkeres öregember,
még nem tudtam

a betonudvart, ahol az ügyész
az ítéletet, bizonyára, elhadarta,
sem a kötél durva horzsolását, a végső szégyent.

Ki mondja meg, mi lett volna mondható
Arról az erkélyről. Börtön, halál
nem köszörüli ki a pillanat élit,

ha kicsorbult. De emlékeznünk szabad
a vonakodó, sértett, tétova férfira,
akibe mégis
fölszivároghatott
düh, káprázat, országos vakremény,

mikor arra ébredt
a város: lövik szét.

(Petri György: Nagy Imréről)

Peregi Tamás

• Publikálva: 2012.06.16. 07:00 • Címke: videó, filmhíradók online, történelem, évforduló