​Merre van előre?

Moziajánló: A mérges Buddha

Stefan Ludwig három évet felölelő dokumentumfilmjének középpontjában a roma felzárkóztatást segítő sajókazai dr. Ámbédkar iskola mindennapjai állnak. A háromezres lélekszámú falu lakosságának harmada roma, ők alkotják az érem egyik oldalát. A többségi társadalom áll a másik oldalon, míg a háttér a két oldal egymástól való félelme, elkülönülése.

Orsós János és Derdák Tibor a nagyhatású indiai politikus, dr. Ámbédkar tiszteletére nevezték el tanodájukat, és az ő modelljét próbálják követni. A párhuzam kézenfekvő: az érinthetetlen kasztba született Ámbédkar nem csupán jogi diplomát szerzett, de 1927-től mozgalmat indított az érinthetetlenek felemeléséért. Polgárjogi harcosként hatalmas követőtábor állt mögötte, s 1947-ben ő lett a független India első igazságügyi minisztere, az új alkotmány megszövegezője. 1956-ban áttért a buddhista hitre, s e tettével spirituálisan is áthágta a kasztrendszer szabályait. Példáját milliók követik napjainkig, ők képezik az ország legfrissebb, dinamikus értelmiségi rétegét. „Az bántja őket, hogy egyenlőséget akartok. Fönn akarják tartani a kiváltságos helyzetüket. Ha beletörődsz a megalázott helyzetedbe, ha piszkos maradsz, elmaradott, tudatlan, szegény és civakodó, akkor békén hagynak. Mihelyt emeled a szintedet, már kezdődik is a konfliktus” – idézi a névadót a két iskolaalapító. A szociológusként, franciatanárként diplomázott Derdák parlamenti képviselősége rövid idejét leszámítva az esélyegyenlőség megteremtésének gyakorlati oldalán dolgozik. Arra tette föl az életét, hogy maga is tanít.

Esély-lesők (1988): Derdák Tibor franciaórát tart

Nem elsősorban a tananyag átadása a célja, hanem Ámbédkar hármas jelszavának – Taníttass, lelkesíts, szervezkedj (Educate, agitate, organize!) – jegyében dolgozik. A pécsi Gandhi (1994), majd az alsószentmártoni Kis Tigris Gimnázium (2004) megalapítása és beindítása után az Oktatási Minisztérium felkérésére Magyarország legszegényebb térségében, Borsod-Abaúj-Zemplén megyében hozták létre 2007-ben a Dzsaj Bhím buddhista közösség által működtetett iskolákat. Ahogyan a filmben alapító- és tanártársa, Orsós János elmondja: céljuk az volt, hogy második esélyt adjanak azoknak, akiknek valójában első esély sem adatott. A film kezdetén 400 középiskolás és 70 általános iskolás tanulójuk volt, nem ritkán felnőttek, akik a saját gyerekeikkel együtt jártak a képzésekre. Egyházi státusuk egy 2012-es törvénymódosítás következtében megszűnt, de finanszírozásuk nem változott, újabb öt évre köznevelési megállapodást kötött velük az állam.

A film e rendkívül biztatóan hangzó tények nehéz valóságát, szó szerint sáros mindennapjait mutatja be. Azt, hogy mit jelent maga a hátrányos helyzet. Annak, aki a gettóban változást akar elérni, az alapoktól kell indulnia. Onnan, ahogyan Derdák és Orsós megpróbálja elmagyarázni a szülőknek, mit jelent a középiskola, mi az az érettségi. S az már maga a felsőfok, amikor Buddha és dr. Ámbédkar történetét hallva egy édesanya azt mondja: a sorsunkért mi magunk felelünk, nem okolható érte senki.

A fiatal német rendeznek először azt kellett tisztáznia, hogyan tud természetes, élhető viszonyt kialakítani azokkal, akiket bemutat. „Az első dolog, amit meg kellett tanulnom, az alázat volt” – írja rendezői állásfoglalásában. A film szereplői pontosan ismerték a kamera szerepét, keserű tapasztalataik voltak arról, hogyan lehet visszaélni az életük, a mindennapjaik képeivel. A rendezőnek el kellett tudnia fogadni a dolgokat, a történéseket olyannak, amilyenek voltak. Ha egy család minden előjel nélkül egyszer csak visszavonta az engedélyt a forgatásra, akkor letette a gépet. „Elküldtek anyámba, tapasztaltam fellengzősséget, harapott meg kutya, ugyanakkor kaptam nem remélt emberi melegséget és megalázó vendéglátást is, és végig kellett csinálnom – némely közhelynek van igazságmagva – rengeteg muzsikálást és bulizást.”

Az egyik tanítvány, akiért küzdeni kell

Ludwig pontosan meghúzta a tevékenysége határait, eldöntötte, hogy ő nem segítő, nem is aktivista. „Vendég vagyok, idegen, kívülálló. Megfigyelek, és megpróbálom lepárolni a sztorit a rengeteg, egymásnak ellentmondó benyomásból. A nyugati emberek hajlanak arra, hogy azt higgyék, mindent meg lehet oldani, ha elég pénzt biztosítanak, és szakértőket küldenek. De a romák többsége életének évszázadok óta része a kirekesztettség. Rajtuk nem lehet pusztán pénzzel vagy szakértőkkel segíteni. Ám az olyan emberek kitartása révén, mint János, aki a megbélyegzettséget maga is megtapasztalta, remélhetően igen. Jánosnak és kollégájának, Tibornak nincs mindenre kész receptje. Próbálnak valamit, elbuknak, ellenségességet keltenek, újra megpróbálják. Forradalmárok, akik akkor is folytatnák a harcukat, ha három harcosuk volna, és egy félig működő fegyverük. Az ő fegyverük az oktatás.”

Orsós János az osztályteremben...

Ezzel a távolságtartó, ugyanakkor a mindennapokban részt vevő hozzáállással sikerült megmutatnia az érem másik oldalát is, ami amiatt szép teljesítmény, mert a helybeli „fehérek” egyáltalán nem kívántak kamera elé állni. Kohut István nyugdíjas vegyész és barátja vállalta csupán, hogy névvel, arccal nyilatkozik arról, miért tartanak a „magyarok” a romáktól. Kohut hisz az oktatás, a tanulás erejében, több roma gyereket is korrepetált ingyen, ugyanakkor többször kirabolták, megtámadták. A környékbeli pincéket sorra föltörik, kirabolják, visznek minden mozdíthatót, elsősorban a fémet. Feketézni, lomizni egyszerűbb és hamarabb kecsegtet eredménnyel, mint hosszabb távon cselekedni, több évet befektetni egy nem is pontosan belátható cél érdekében.

... és Indiában

Ludwig a munka során a lelke legmélyéig érezte a meghasonlottságot: mindkét fél elköteleződést várt volna tőle. „Úgy érzem, mintha elárulnám az egyik oldalt, mialatt a másikat hallgatom.” Mert az érem harmadik oldala a hiány. A kommunikáció teljes hiánya, a bizalmatlanság eredményezte önkéntes gettósodás. A sajókazai „magyarok” nem köszönnek Derdáknak, aki a romák mellé állt, mint ahogy annak az lánynak sem, aki „fehér” létére az Ámbédkárba jár: az összes régi barátja elfordult tőle.

Amál célja, hogy bekerüljön egy művészeti iskolába

Az érem mindhárom oldalát megmutató Stefan Ludwig mélyen megemeli kalapját az ámbédkárosok makacssága előtt. Mi, nézők pedig előtte emeljük meg a kalapunkat. A gyökeréig átpolitizált magyar kulturális közélet számára a Mérges Buddha nagy értékű ajándék. Bejátszásban megmutatja azt is, hogyan vonul a Magyar Gárda, hogyan interpellál a Jobbikos Vona Gábor, illetve Endrésik Zsolt az Ámbédkar ellen. 2013-ban be kellett zárni az Ambédkar-filiálé nagy részét, napjainkban csupán négy iskola működik.

Orsós János és Derdák Tibor arca a film során mindvégig nagyon fáradt. Jóval több a kudarc, mint a siker. Csak a film idején több diák hagyta ott az iskolát, mint ahányan befejezték. A sajókazai kis Buddha-szobor körül tyúkok kapirgálnak, de a mindig mosolygó Buddhát ez egyáltalán nem zavarja. Nem emiatt mérges.



Ajánljuk:
• akit érdekel, hogyan látja egy fiatal európai rendező az egyik legégetőbb magyar problémát
• aki osztja dr. Ámbédkar meggyőződését a kasztok felszámolásának szükségességéről
• aki bízik a párbeszéd, az egymás megismerésének erejében
• mindenkinek, aki felelősséget érez az ország sorsáért

Mérges Buddha
Der zornige Buddha
97 perc, magyar nyelven, angol felirattal
rendező: Stefan Ludwig, szereplők: Orsós János, Derdák Tibor, Galyas Ferenc, Beri Amál, Lázi Mónika, Lázi András, Kohut István

Forgalmazó: magyarhangya
Bemutató: 2016.10.13.

A filmet először a Szemrevaló filmhéten láthatja a magyar közönség, szeptember 28-án a Művész moziban, a rendező és a főszereplő jelenlétében. Második vetítés: szeptember 30-án 17 órakor.

Boronyák Rita

• Publikálva: 2016.09.27. 15:13 • Címke: dokumentumfilm, moziajánló