a rovat írásai

Leltározatlan őrlőkő

Ezt a vélhetően homokkőből csiszolt 25 centiméter hosszú, 12 centi széles és 3,5 centi magas darabot talán azért is nem vették leltárba a máskülönben ehhez nagyon értő régészek, mert annyi van az ilyen őrlőkőből, hogy Dunát lehetne rekeszteni velük. Ezért inkább odaadták a törteli iskolásoknak, nézegessék csak a vitrinben, a történelemtanár meg a katedrán mozgatva illusztrálhassa vele a szegény őskori asszonyok nehéz munkáját.

Árpád

„Időnként nem árt felfrissíteni ismereteinket. Sokszor azt hisszük, tudunk valamit, aztán kiderül, elfelejtettük. Hogy ne járjunk így, szedegessük össze azokat a lényeges történelmi tényeket, amelyeket a magyar államiság kezdeteiről minden magyar embernek illik tudnia” – így fogalmazott lapunk nyugdíjba vonult szerzője, akinek most Árpád vezér, fejedelem alakjának felidézésével folytatjuk sorozatát.

Szerencsét hozott papucsban

Most, hogy lassan kifogyunk már a falusi iparosokból, nézzünk meg egy olyan mestert, aki csak általában évente egyszer-kétszer fordult meg egy-egy faluban. Akkor is csak elvégezte a munkáját, és tovább állt. A kéményseprőkről lesz hát szó, akik ki tudja miért, de még a múlt század végén is papucsban jártak, és szerencsét is hoztak állítólag.

Kellék a centúriák csatájához?

Homo ludens. Hát ha valakik, a római légiósok, katonák azok voltak, játszó emberek. Mert hosszú, sokszor 25 éves volt a szolgálat, és ezalatt nem kellett mindig harcolni. Mit is lehetett csinálni az őrtoronyban, ott a Duna/Ister partján, amikor egy-egy visszavert barbár támadás, büntetőexpedíció hosszú időre elvette a harctól a kedvét a túlpartiaknak? Hát játszani valamit az őrségbe szintén beosztott cimborával. Most egy Érden talált játékkelléket, zsetont vizsgálhatunk meg a 3D-s technika segítségével.

Akkor ismerjük meg a kanászt is!

A két világháború közötti falu képéhez hozzá tartozott a közösség által fizetett kanász, kondás vagy csürhés is, akit leginkább reggel és este láthatott a falusi. Mikor is erős tülkölés és ostorpattogtatás közepette kiterelte a falu disznait (kondát, csürhét) a határba, majd pedig este, amikor ugyanolyan zenebonával hazahozta az állatokat.

Kolomp, vagy valami

Itt van ez a kolomp, vagy valami a szentendrei múzeum gyűjteményéből, még 2008-ban fordította ki a földből a régész ásója Pátyon. Ha jobban megnézzük aztán a 3D-s szoftvert is bevetve, találunk azért rajta furcsa dolgokat.

Bábák és boszorkányok

A két világháború között minden nagyobb falunak volt bábaasszonya is. Eme írás szerzőjének apai nagynénje is ekként működött 1942-től, a szombathelyi Magyar Királyi Bábaképző elvégzése után. Manyi néni, ahogy a faluban hívták, ugyan a szülőotthonok megjelenésével munka nélkül maradt, de tudását továbbra is igénybe vette a falu. Ő adta be például a körzeti orvos által felírt vitamininjekciókat.

Kagylókarkötő

Be kell vallanom már itt az elején, hogy ebből az írásból nem sok értékelhető dolgot fog megtudni a kedves olvasó eme a Balaton Múzeumban őrzött karkötőről. Ez pedig nem a a múzeum munkatársai, de nem is a cikk szerzője miatt van. Inkább azért, mert valóban elég keveset lehet mondani erről kagyóból készített primitív ékszerről.

Nyár, sör, víz, Krúdy, Margitsziget

Újabb izgalmas, és a nyárhoz kapcsolódó kiállítások érhetők el digitális formában A MaNDA (Magyar Nemzeti Digitális Archívum) adatbázisában.

Tengeralattjárót faragó asztalos

A falu virágkorában, valamikor a két világháború között a közösség mesteremberei között megbecsült helye volt az asztalosoknak is. Akik, ahogy a nevük is mutatja, elsősorban bútorokat, és a lakóházak fából készült nyílászáróit gyártották le. Mégpedig szigorúan kéziszerszámokkal, motoros fűrészről, gyalugépről, csiszolóról még csak nem is hallottak.

Agyonfoltozott pohár

Nézem ezt bronzból készült poharat, és azon gondolkodom, hogy a mégoly termékeny és gazdag Pannónia provinciában sem lehetett olyan egyszerű az élet. Egyrészt ott voltak az egymás után sorban jövő barbár támadások, rablóhadjáratok, aztán itt van ez az agyonfoltozott pohár is. Amit a már ismert pátyi lelőhelyen, vélhetően valaki örök nyugodalmát kissé megzavarva hoztak elő a föld alól a régészek.

MaNDA összes cikke »

Bognárok hajdan volt tudománya

elsullyedt_vilagok_lead

Hogy hány a szakmájához értő bognárt találunk az országban, azt nem tudom, azt viszont sejtem, hogy keveset. Pedig valamikor minden nagyobb, gazdagabb faluban volt belőlük. Feladatuk a szekér elkészítés volt, amin a kováccsal együtt dolgoztak. A kiválasztott, 1956-ban, Kiskunhalason készült fotón egy idős embert látunk, aki már csak a bognárok „aprómunkáját”, a szerszámnyelek és más faholmik készítését vállalta.

A szakirodalom az iparág kialakulását még a honfoglalás előttre teszi, hiszen eleink bejövetelükkör már szekereken szállították az ingóságokat és a nemzetségek tartós gyaloglásra képtelen tagjait. Persze, ezek a szállítóeszközök még csak nyomokban hasonlítottak a múlt században általánosan használt, igazán fejlett szekerekhez, kerekeik például „tömörek” voltak, a küllős szerkezetet csak jóval később kezdték a magyarok is használni. Nem véletlen, hogy a szekér fából készült részeivel foglalkozó bognármesterek, régebbi elnevezéssel kerekesek, vagy kerékgyártók, pont a legnehezebb résszel, a kerék elkészítésével kezdték el a munkát.

A kerékagy, amit lábbal vagy kézzel hajtott faesztergával formáltak, a legtöbb helyen szilből, vagy kőrisből készült. A „falak”, amire a vasalás került, természetes görbületű bükkből, vagy kőrisből lettek sablon segítségével kifaragva. A küllők szinte mindenhol akácból készültek, szálán hasították a törzseket és felesleget vonószéken szedték le a vonókéssel. A kerék összeillesztése nagy szaktudást igényelt, a kerékagyat például kifőzték, hogy ne hasadjon, amikor beleszorították a küllőket. A kisebb első kerék tíz, a nagyobb hátsó 12 küllőt tartalmazott. A kerekek után jött sorban a többi alkatrész a kőrisből vagy akácból faragott lőcsektől egészen az utoljára nyárfából, vagy kőrisből kifaragott rúdig.

bognár
(Forrás: MaNDA adatbázis)

A bognár, miután a több évig szárított alapanyagból elkészítette a famunkát, még egy-két hónapig hagyta száradni a szekeret, csak ezután került az a kovács kezei alá, aki elkészítette a vasalásait. Talán a vas ára miatt is, de a kovács kapta a szekér árának a 60 százalékát, a többet dolgozó bognárnak be kellett érnie a kevesebbel is. Az Alföldön a 20. századra valóságos „kocsigyárak” alakultak ki, olyanok, mint Hodács Andor szegedi műhelye, de híres volt, mintául szolgált a környéken a kiskundorozsmai szekér is. Ezeket az alapvetően teherszállításra szolgáló eszközöket aztán az elvégzendő munkafolyamat jellege alapján alakítani lehetett. A szénahordáshoz a hosszú oldalakat rakták fel, a „rövidszekeret” például a krumpliszedéskor használták. A vastengely az első világháborúra vált általánossá, ekkorra már a tehetősebb gazdáknak az utazáshoz volt lovak által vontatott laprugós, „féderes” kocsijuk is.

A bognárok a szekerek és a kocsik mellett készítettek Magyarországon kétkerekű kordékat, szánokat, ekéket és eketajigákat is. Ők faragták ki a szerszámnyeleket, olyanokat, amikkel az idős, bajuszos emberünk is megjelent a piacon. Szegeden, Szentesen és Csongrádon a kubikostalicskákat is ők készítették, de az már egy másik történet.

Pálffy Lajos  

 

• Publikálva: 2017.03.07. 11:25

Történelmi játékok

mohacs_jatekindito
Harcmezők – A játékot fejleszette a Történelmi Animációs Egyesület. Kapcsolat: Baltavári Tamás, 30-853302230-8533022, tamas.baltavari@hotmail.com

Közkincstár

árpád
Árpád – Hagyjuk most a találgatásokat, a lényeg az, hogy Árpádot tartjuk a mai napig a honfoglaló nagyfejedelemnek, és első urunknak itt a medencében. Ahol végül a Csepel-szigeten építette fel jurtavárosát, innen irányítva a frissen, fegyverrel szerzett országát. A források szerint öt fia született: Levente, Tarhos, Üllő, Jutas és Solt, amik ugye jórészt éppen ezen a környéken előforduló településnevek.