Az orosz Sadr ikonikus, 1927-ben készített szobrán egy jellegzetes szláv arc néz keményen a burzsoák és az őket szolgálók felé, de nem ez a lényeg most, hanem az, ami a kezében van. Az pedig egy jól-rosszul kifaragott kockakő, réges-régi útburkoló elem, amivel azért mostanság is találkozhatunk városainkban. Bizony, régi történet ez, aki járt Pompejiben, vagy akár csak Szombathelyen, láthatta, hogy a városaikban a rómaiak is alkalmazták a módszert. Igaz, ők nem ragaszkodtak a szabályos kocka formához, csak arra figyeltek, hogy a laposabb felükkel legyenek felfelé a méretes kövek. Pompeji utcái a Vezúvnak köszönhetően megmaradtak a pusztulás pillanatának állapotában, így megállapíthatjuk, hogy nem volt éppen „zökkenőmentes″ a kocsikázás a húszezres városban. Ami Krisztus után 79-ben már maradéktalanul le volt kövezve, nem úgy mint mondjuk Pest-Buda, ahol a 19. század elején csak a mai Belváros területén voltak kövezett utcák, Buda az alacsonyabb részein porba, vagy sárba fulladt. Aztán mint a művelt Európában, itt is a kockakő lett az általánosan bevetett megoldás, 1879-re a burkolt utak 70 százalékát fedte ez a burkolóanyag.

 

 

Ami kezdetben a vulkáni trachitból készült, majd gránittal próbálkoztak, végül pedig kikötöttek a somoskői bazaltfolyamnál, amit végül is csak el kellett darabolni. Az itteni kockakő eljutott Bécsig is, aztán a magyar kísérletező fajta, ezért az 1870-es évek elején megpróbálkoztak a fakockákkal is. A tölgyből készült, 12-15 centiméter élű kockákat szurokkal rögzítették. Ilyen borítást kapott 1871-ben a Lánchíd, majd két év múlva az Andrássy út és később a Margithíd is. Esőben meglehetősen csúszott, a lovaskocsik vasalt kerekei sem használtak neki. De csendesebb volt minden eddigi burkolóanyagnál, ma a Múzeum körút 7-es szám alatti átjáróház két kapualjában lehet látni belőle mutatóba. Aztán mindezeken kívül próbálkoztunk a okkeres sárga színű keramitkockákkal is, amiket valóságos korcsolyapályává tudott változtatni az eső. Ebből is van még mutatóba, de mi a pápai Vásár utcából indultunk el, ami már rég aszfalttal van burkolva. Az itthon a hatvanas években egyeduralkodóvá váló anyagot sokszor csak ráterítették a sokat látott kockakőre. Így aztán fegyver nélkül maradtak itt a proletárok is, az aszfalttal fedett kockaköveket leginkább légkalapáccsal lehetne elérni és kiforgatni, nem pedig egy feszítővassal, vagy csákánnyal, mint a történelmi időben.