Mesteri dokumentum

Sok olyan szavunk van, amelyeknek a jelentését jól ismerjük, eredetét azonban még a legbőszebb nyelvtörténészek sem tudják kideríteni. A középkor iparának egyik legmeghatározóbb szava volt a céh. Mielőtt a lényegre térnénk, azaz leírnánk, hogy mit is jelent az ezzel a szóval megnevezett szervezet, annyit feltétlenül említsünk meg, hogy a magyar nyelvészek szerint a céh szó kétségtelenül idegen eredetű, ám pontosan nem tudni, hogy honnan jött. Németül Zeche, csehül cech, cecha formában szerepel a szakirodalomban. Ám mi most nem nyelvészeti szakmunkát folytatunk, hanem az úgynevezett céhlevelekkel foglalkozunk.

A középkorban a céhek a kézművesek, iparosok érdekvédelmi szervezetei voltak, azt nem mondjuk, hogy valamiféle előképei a későbbi szakszervezeteknek, hiszen alapfeladataik is mások voltak. Védték az általuk teremtett iparcikkeket és természetesen a céhek tagjait a konkurenciától, azaz más céhektől, de leginkább a céhen kívüli kontároktól. Jellemző volt az is, ahogy a céhek a saját szervezeteik mindennapjait szigorú előírások szerint élték, így lényegében a céhek és céhtagok életét is maguk irányították.

(Forrás: MaNDA)

Nem volt könnyű bekerülni egy-egy céhbe. A céhbeli ranglétrán elfoglalt helyeknek mindnek megvolt a maga különlegesen szigorú szabályrendszere. A teljes jogú tag a céhmester volt. Ám míg valaki ezt a címet magáénak mondhatta, lent kellett kezdenie, inasként, aztán legényként, vándorlegényként. Inast csak az egész céh és a céh életében meghatározó szerepet betöltő céhláda előtt fogadhattak. Nem véletlenül volt kinyitva ez a láda, ide rakták az inas felvételi díját, miután az igazolta, hogy törvényes házasságból származik. Az inasévek három-öt évig tartottak. Túl azon, hogy az egyes mesterségek fogásait az inas ez alatt az idő alatt jól megtanulhatta, gyakran befogták a házimunkára is, nem volt ritka a napi 14-16 órás munkaidő. Az inasok, akik sikerrel vették az akadályokat, felszabadító levelet kaptak, ebben a mesterük igazolta, hogy jól megtanulták a szakmát. Ez az aktus akárcsak a felvétel, ünnepélyes formában az egész céh előtt történt meg. Ennek egyik eleme volt az, hogy a legények befogadták maguk közé a felszabadult inast, ám nem legénykedhettek sokáig régi helyükön, vándorútra kellett menniük. A céhek előírták, hogy ennek mennyi ideig kellett tartania. A vándorlás az új fogások megismerését, kapcsolatok kiépítését és talán ez volt a legfontosabb, a nyelvtanulást szolgálta. A külföldön vándorló legény magával vitte a vándorkönyvét, ez arra szolgált, hogy a befogadó mesterek beleírták, hogy hol, mennyi ideig és melyik céhnél teljesítette tanulmányútját a legény. Miután hazatért, és elkészítette mesterművét, jelentkezhetett a céhbe. Ha a céh nagy tekintélyű mesterei megfelelőnek találták munkáját, a korábbiakhoz hasonló szertartásos ünnepségen felvették a mesterek közé, beírták a céhkönyvbe, azaz ekkortól már a céh teljes jogú tagjaként élhette munkás hétköznapjait.

Igen fontos dokumentum volt tehát ez a bizonyos céhlevél, elsőrendű feladata az volt, hogy tulajdonosának szaktudását igazolja.

Ebből a korból maradhatott fenn az a szokás, hogy napjaink egyre kisebb létszámú iparosainak műhelyében üveg alatt, bekeretezve ott van a falon a sok munka árán megszerzett mesterlevél.

Dippold Pál

• Publikálva: 2017.03.30. 14:16