Igen, a mögöttünk hagyott évszázadban nem volt olyan falu, ahol ne dolgozott volna 2-3, vagy éppen több jeles kosárfonó, akinek a munkáját látva elégedetten hümmögtek a gazdák. És azért a gazdák, mert a kosarak nem csupán lakberendezési tárgyak voltak ez időtájt, hanem a családi gazdaság nélkülözhetetlen tároló és anyagmozgató eszközei, pontosabban edényei. Hogy mi mindenre használták ezeket a fűzvesszőből előállított holmikat, azt hosszú lenne felsorolni. A lényeg: ott voltak minden paraszti munkánál a tavaszi vetéstől kezdve a betakarításig. De nélkülözhetetlenek voltak az állatok etetésénél is, lásd: „szénahordó″ kosár. Aztán pályafutásuk második felében remek, szellős tárolóként is működhessenek, használattól függően még évtizedekig.

 

 

Nem szobadíszekről, szennyestartókról, fölösleges dolgokat elnyelő hántolt vesszőből készült, sokszor festett kosárkákról van tehát szó, hanem strapabíró egy munkaeszközökről. Ezért is hagyták rajta a még tél elején begyűjtött 2-2,5 méteres fűzvesszőkön a kérget, minek is gyengítették volna a lehántásával az anyagot, vagy csináltak volna maguknak pluszmunkát. A vessző begyűjtése után a hozzáértők a téli időszakban, amikor szünetelnek a paraszti munkák, hozzáláttak a kosárkötéshez. ezt a munkát a falusíházak akkoriban még tágas konyhájában, társaságban is lehetett végezni. A kosár fenekét kötötték meg először, majd a az erősebb, szebb vesszőkből, azokat a fenék fonásába illesztve és felhajtva és a tetején összekötve, létrehozták a kosár oldalfalának vázát. Ezt pedig újabb és újabb vesszők felhasználásával fonták fel egészen a kellő magasságig, majd pedig a váz vesszőinek szabadon maradt részéből megkötötték a kosár erős peremét. Végül a fül, vagy a fülek egészen különleges, a majdnem kész kosár súlyát is felhasználó elkészítésével zárult a munka.

A fényképen a két asszonyság előtt, a már emlegetett, nagyméretű, szénahordó kosarakkal indul a az árukészlet, de vannak itt kisebb, „füles″ kosarak is a konyhakerti munkához és esetleg a bolti vásárláshoz. Bár ez utóbbi feladatra nem kellett valami nagy méretű készség, hiszen a gyufán, són, cukron és petróleumon kívül nem sok mindent vett a falusi a két világháború között a boltban. Kosárért is csak olyan nagyobb helyeken lehetett pénzt kapni, mint mondjuk Kiskunhalas, ahol volt fizetőképes kereslet. Falun legtöbben „természetben″, terménnyel vagy éppen munkával fizettek a mesternek a munkáért. Vagy valahogy megkötötték maguk a kosarat.