Igaza lett Kossuth Cassandrának?

150 évvel ezelőtt, május 22-i keltezéssel született meg Kossuth Lajos híres Cassandra-levele, mellyel a Deák Ferenc által tető alá hozott kiegyezést bírálja, és egyben ennek következményeképp a magyar nemzet halált jósolja. Az írás címezettje Deák, akit egyszerűen csak „barátomként” szólít meg. A terjedelmes értekezés sajtó- és politikai vitákat gerjesztett, de a kiegyezés folyamatát nem szakította meg.

Kossuth a világosi fegyverletétel után Törökország felé menekülve elhagyta az országot, és már mindjárt a Duna túlsó partján lévő Vidinből levelet írt arról, hogy a szabadságharcot tulajdonképpen Görgei árulta el. Ebben ugyan nem volt igaza, de a 18 évvel később Torinóban megszülető Cassandra-levélben foglaltakból sok minden valósággá lett az idők folyamán. Az is, hogy a kiegyezéssel Magyarország „egy zsákba varrja magát egy hullával”, hiszen a Habsburg dinasztia bukásával együtt járt a történelmi Magyarország feldarabolása is. Az 1865-ben emigrációjának végső lakhelyére, Torinóba érkező Kossuth, és az általa koordinált függetlenségi mozgalmak a porosz-osztrák háborúval új erőre kaptak. 1866. augusztus 3-án a Klapka György által szervezett és vezetett 1500-fős légió át is lépte a Kárpátokban a magyar határt, de ekkor már vége volt a porosz-osztrák háborúnak, ez az ország felszabadítására szőtt terv is a kudarcba fulladt. Az osztrák vereség viszont arra indította a bécsi udvart, és személyesen Ferenc Józsefet is, hogy ki kell egyezni a magyarokkal. Így gyorsulhattak fel a Deák Ferenc vezette alkudozások, így született meg a kiegyezés.

Aminek elhibázott voltáról Kossuth a trójai jósnőről elnevezett írás előtt és után még számos levélben értekezett. Érvelése közel azonos: mindenek előtt a nehezen megszerzett alkotmányos jogok, a függetlenség feladásának értékeli a történteket: „A jogvisszaszerzés álláspontjáról a jogfeladás sikamlós terére jutottál” – írja már a Cassandra-levél elején is. A gondolatot kifejtve jut el az „önállólag nem intézkedhetve, idegen érdekek vontatókötelére akasztatik” hasonlatáig, amely ugyan nem olyan súlyos, mint a már említett zsákba varrásos szöveg, de legalább annyira érzékletes. Aztán mindezek mellett a „turini remete” nehezményezi a német vezényleti nyelvű közös hadsereg felállítását, de nincs megbékélve ennek közös fenntartásával sem. A probléma veleje Kossuth szerint az volt, hogy a frissen megszülető és megerősödő nemzetállamok (lásd: Németország és Olaszország) Európájában egy dinasztia által összetartott, súlyos gazdasági nehézségekkel küszködő, soknemzetiségű államalakulatnak nincs jövője. Kossuth szerint meg kellene várni a Habsburgok bukását, mert „a nemzetnek lehet elnyomást tűrnie, de jogai valósításának reménye iránt semmi körülmények közt nem szabad kétségbeesnie, s azért, mert valamely jogát nyomban nem képes valósítani, nem szabad arról önként, örök időkre lemondani”.

Az idő viszont nem Magyarországnak dolgozott, ebben pedig a megegyezést szorgalmazó Deáknak és pártjának volt igaza. A képviselőház már március 30-án megszavazta a kiegyezést kereteit tartalmazó XII. törvénycikkelyt, de a a május 26-án a Magyar Újságban megjelenő levél országos sajtóvitát indított el. A Deák-párt válaszát az a Pulszky Ferenc írta meg az 1848 című lapba, akit még a szabadságharc alatt Kossuth küldött Londonban támogatást szerezni, és aki aztán az emigráció egyik vezéralakja lett az 1850-es években. Az 1854-től az Angol Királynő Szállodában járadékaiból élő Deák egy terjedelmes képviselőházi felszólalásában (érdemes elolvasni!) válaszolt Kossuth felvetéseire, és személyes tekintélyét is latba kellett vetnie, hogy folytatódhasson a folyamat. Amelynek a végén ott volt Ferenc József megkoronázása június 8-án. Létrejött az Osztrák-Magyar Monarchia, a belügyeit maga intéző Magyarország soha nem látott virágzásnak indult. Hogy aztán a vesztes Nagy Háború után nemzetiségeinek önállósulásával a darabjaira hulljon elvesztve területeinek kétharmadát.

Pálffy Lajos    

• Publikálva: 2017.05.22. 12:37