Többször is hallottam a nagyapámról egy történetet, aki a Weigli nevezetű asztalost bízta meg 1923-ban, hogy épülő házának ablakait, az ajtókat, és az utcafronti hat nagy ablakra a zsalukat készítse el. A Weigli asztalos azért kapta meg ezt a munkát a falu bírájának a tisztét is akkoriban betöltő nagyapámtól, mert jól dolgozott. (Nem volt azoknak az ablakoknak, zsaluknak semmi baja, amikor a vállalkozó szellemű rokon szétdöntötte a házat, hogy bolttal egybenyitott kávézót csináljon belőle az osztrák kuncsaftoknak.) És azért is ő kapta meg a munkát, mert a 800 lakosú falu, Pinkamindszent négy asztalosa között ő volt a legszegényebb, és hat éhes gyermekszáj várta otthon. Szegénységét az esetet sokszor elmesélő anyám azzal is illusztrálta, hogy a Weiglinek még gombra sem telt, így egy szöggel volt csak összetűzve a mellénye.

 

 

Eme kis történetből a nagypapa jó szíve mellett azt is megtudhatjuk, hogy egy átlagos méretű falu bizony 2-3 asztalosmestert is el tudott tartani, munkát tudott adni nekik. Igaz a fúrás, faragás és gyalulás mellett valószínűleg volt egy kis „háztáji″ gazdaságuk is, két tehénnel, malacokkal, baromfival az ólakban. A mesterség szakmai fogásai akár apáról fiúra is szállhattak a gyalupaddal és a kevéske szerszámmal együtt. Ez utóbbiak közül a legfontosabbak a fűrészek és a gyaluk voltak, no meg a különféle fúrók, furdancsok és vésők, mert ezek a mesterek még sokkal szívesebben éltek a csapolás módszerével, mint a ragasztással, szögeléssel, vagy csavarozással. Ismerni kellett persze a munkadarabot, magát a fát is, mert a jó asztalos tudta, hogy milyen fajtából mit lehet és érdemes csinálni.

 

 

A történethez az is hozzá tartozik, hogy Pinkamindszent legnevesebb asztalosa ebben az időben Marth Antal volt, aki állítólag még egy „tengeralattjárót″ is összefúrt és faragott. Ami még mindig ott pihen a rég megszűnt vasútállomás melletti bányató iszapjában.

Pálffy Lajos