Álítólag az első tűzoltást mutató ábrázolás a mezopotámiai Nimrud városából való, ahol vélhetően egy ostrom során a falakról ledobált égő szövétnekeket, fáklyákat oltották el vízzel. Hatalmas, városokat elpusztító tűzvészekről különben már jócskán írtak az ókori történetírók, végső soron annak a bizonyos, Homérosz által megénekelt Trójának a pusztulását is tűzvész okozta, mint azt már a 19. században megállapították. A bibliai Szodoma és Gomora is a tűz martaléka lett, de hát Nero révén leégett Róma is. A tűzoltás ekkoriban természetesen vödörrel és vízzel történt, amelyet nyilvánvalóan már akkor láncot alkotva adtak kézről kézre a víz lelőhelyétől egészen a tűzig. Az első valamirevaló, kézzel sűrített levegővel működő fecskendőre egészen 1642-ig kellett várni, 1829-ben pedig már gőzgéppel végezték el ezt a műveletet. Magyarországon Pest városában vetettek be állítólag először egy ilyen masinát 1873-ban, de ekkor már léteztek a tűz oltásának hivatásos művelői is a városban.

 

 

Az első önkéntes egyesület Aradon alakult 1835-ben, 1871-re pedig létre is jött az egyesületek országos szövetsége. Ebben (is) elévülhetetlen érdemei vannak Széchenyi István kisebbik fiának, Ödönnek, aki az 1862-es londoni világkiállításon csodálkozott rá az ottani hivatásos tűzoltók precíz munkájára. És mindjárt haza is hozta a történetet, egy év múlva már önkéntes tűzoltóság működött Pest-Budán, hogy aztán 1870-ben a Városháza felvegye az első 12 hivatásost is. Ödön gróf amúgy pasaként fejezte be Isztambulban földi pályafutását, miután megoldotta az ottani tűzoltást is. De mi a falusi tűzoltóságról mesélnénk inkább, ahol már a 19. század végén megjelentek a filmekből is ismert pumpás fecskendők, amiket követett a benzinmotoros változat. Ezt már árvizeknél és kutak karbantartásánál is be lehetett vetni a másik irányból, szivattyúként. A gyakorló és díszegyenruhát kapó önkéntes tűzoltók pedig akár hetente is gyakorlatozhattak eszközeikkel, és sok helyen tűzfigyelő szolgálatot is elláttak. A parancsnok és a fecskendő kezelői mellett fontos szerepe volt a kürtösnek, aki a riasztás mellett tehetségétől függően a temetéseken is „be volt vetve”.

 

 

Stádinger úr az igazolványa szerint 1945-ben is hivatalban volt, ezért is kerülhetett arcképe fölé az a ceruzás ákombákom, amivel egy megszálló orosz katona jelezte a többiek felé, hogy az igazolvány tulajdonosa parancsnokolja a helyi tűzoltóságot.