​Vannak még vízilovak, akikkel lenni lehet?

Vadállat! Háziállat. Mekkora egy állat! Szelíd, ártatlan, védtelen állat. Barom állat! Október 4-e az Állatok Világnapja: ez a nap Assisi Szent Ferenc, az állatok védőszentje halálának napja.

Április 24-e a Laboratóriumi Állatok Világnapja, augusztus 16-án pedig a Hontalan Állatok Világnapját tartjuk. Ők már a mi állataink, a mi domesztikáltjaink. A kutyák: ha ránk vagy más járókelőre morognak, vicsorítanak, acsarkodnak, ugatnak, akkor megdorgáljuk őket. Ha megállnak, leülnek, felállnak, kushadnak, fekszenek, pacsit adnak, amikor mi parancsoljuk, akkor szeretjük okos–odaadó fejüket, jár a szóbeli dicséret, az elismerő szemkontaktus, a simogatás. – Agyatlan állat! A macska nem jön pacsizni, nem is bánja, ha nem kap ételt az emberétől, nem is gazdája az embere neki. Ha kell, megfog pár egeret, és evés előtt eljátszik velük. – Ez embertelen! Papagájok is lehetnek az embereknél a szobákban. Valaki nem engedi ki a ketrecből, valaki kiengedi őket, csak az ablak nehogy nyitva maradjon, mert akkor kirepülnek, és a vad madarak megeszik őket. A verebek például vad madarak: nem tanulnak emberi szavakat, csak két lábon ugrálnak. – Ez állati jó! Baromi jó! Nagyon állat! Ki kell próbálni, mert katartikus, eufórikus, észveszejtő! És a pókokat is, meg teknőcöt a terráriumba. Csak ki ne másszon. Nem csíp, nem harap! Sikamlós, szőrös. Csíp, harap!

Noé bárkái (rendezte: Kollányi Ágoston, 1982)

Vadak és/vagy szelídek? Október az erőszakmentesség hónapja is. Október 1-je 1977 óta a Vegetáriánus Világnap, hozzá kapcsolódik a Mahátma Gandhi október 2-i születésnapja nyomán keletkezett Béke Világnapja is. Felhívnak minket, embereket a felelős gazdasági és kedvtelési állattartásra. Bánjunk úgy az állatokkal, ahogy szeretnénk, hogy ők bánjanak velünk. Hírek a médiában, fotók és amatőr filmfelvételek az interneten: gonosz krokodilus bendőjéből emberi testrészek kerültek elő. Kiterített vérmedve, hasában emberi maradványok, mögötte pózolnak igazságtevő kilövői. Jegesmedve támad eltévedt magashegyi síelőkre. Oroszlán marcangol halálra kíváncsi szavannai lesipuskást. Embertársi és állattársi életterek konfliktusaival találkozhattunk régmúlt időkben is, de a XX. században a vadállatok és az ember közötti rivalizálás végleg egyenlőtlen tusává változott: túl sok gép, túl sok ember, túl kevés „állattér”.

A szelídített vadállat-árulókat emberszámba veszik: játékosan kiképzik őket, hogy majd segítőkként közreműködjenek a maradék vadállatok befogásában, áttelepítésében. Jobb lesz így a vadaknak. Kell a húsuk és a prémjük. Kell az állat az emberi még-tovább-élés érdekében a gyógyszeripari kísérletek számára. A kihalófélben lévőknek meg jobb, ha zárt kertekben élnek. Mi is bezárkózva élünk. Itt lehet simogatni, etetni, pártfogolni, örökbe fogadni, közös fotót készíteni. Vannak állatkerti balesetek is. Félresikerült kommunikációs kísérletek kulturálódott emberek és funkcióikat veszített kirakatállatok között. A vadonba vágyó vadak visszavadulnának, de nem megy, nincsen már hova. Kiszolgáltatottságuk félelmetes: vissza-visszatérő harc a túlélésért, a szaporodásért, az élelemben gazdag, embertől mentes területekért.

A bibliai ihletésű cím arra utal, hogyan menthetjük meg a természet még menthető értékeit az „emberi érdekek özönvizén hajózva”.

Leigázunk és félünk. Hatalmunk alá hajtunk, félünk tovább. Uralkodunk a Földön, felelőtlenséggel és bűntudattal. Letelepszünk, kimerülésig műveljük a földet, isteneinket nagy házakba költöztetjük, megköszönjük a jólétünket, tovább uralkodunk – és tovább félünk. Együtt élünk élelmünkkel, érző, értő állatainkkal, ők már a mieink, megsajnáljuk, orvosoljuk, megsiratjuk, magunkkal temetjük őket, az erősebbeket meg az ügyesebbeket őseinknek nevezzük – és néha megesszük. Majd szertartásaink értelme elhomályosul, és vizeink, erdőink, mezőink állatait kedvtelésből lőjük halomra, a többit háziszolgánkká tesszük, vagy ketrecekbe szelídítjük – és megesszük. Végül kertjeink, udvaraink, tavaink állatait mi tenyésztjük, mesterségesen szaporítjuk, adjanak omlósabb húst, zsírosabb zsírt. Kulturáltan esszük meg őket, és ők mi lesznek, belőlünk meg ők válnak. Így egyesülve mégis csak büszkék vagyunk, de nem boldogok. Egységünk kétséges. Félünk, ha az istenek halnak, velük megyünk mi is. A maradék nem uralkodik, nem fosztogat, nem zsákmányol. Nem halmoz fel, nem gondolkodik, nem borul térdre, nem ad pacsit, nem kér ételmaradékot. Kulturálatlan vadállat!

Emberek utaznak térben és időben kultúrák közt. Embercsoportok kényszerből vagy önszántukból, legyőzve a másságtól való félelmüket, visszatérnek a „vadonba”. Csak a fennmaradáshoz szükséges elemeket tartják meg régi világukból, kiszolgáltatják magukat újra a „másnak”. Ez a tudatos minimalizmus keserves, fájdalmas és életveszélyes, de őszintébb és tisztelettudóbb a Földhöz. Nem generálja azokat a konfliktusokat, amelyek alapvetően hamis vezérmotívuma az emberi és állati világok éles különválasztása.

Az emberi kultúraépítés és az anarchiába rontó állati vadság konfliktusa lenyomata az emberi önmegismerésnek, de tükrözi a környező természet megismerésének folyamatát is. A ház védelem: amit nem háziasítottunk, veszélyes, ami nem kanonizált, azt tagadni és irtani kell. Hosszú ideig volt ez a szemlélet a világtörténelmet alakító ember sajátja: miközben hatalommal és ideológiával gyarapodott, egészen elfeledkezett arról, hogy ő is egy virágzóan gazdag földi bioszféra lakója, annak szerves részeként kell működnie, és hogy kultúrája mit sem ér, ha nem tud egészséges ételt enni, tiszta vizet inni, jó levegőt lélegezni. A civilizációs haladás ideája mára nem működik: csúcsragadozó repülésünk íve visszakanyarodik a föld felé, kihűlt titkaink nem segítenek a nyugodt megérkezésben, és katapult sincsen. Maradék időnkben leltárba vesszük, mi maradt még nekünk. Csak az ember számít.

Kispéter István

• Publikálva: 2012.10.07. 22:28 • Címke: videó, évforduló, közösség