Gratianus-kötet a hódolt Budán

Gratianus Concordia discordantia canonum című művének 1510-es gyöngyösi példánya nem a ritkasága miatt számít különlegességnek, hanem hányatott sorsa miatt.

A kamalduli szerzetesség, az egyik korai bencés megújulási mozgalom gyümölcse, 1012-ben jött létre. Az első nemzedékek rögtön felvirágoztatták a monachus remetemozgalmat. Közéjük tartozott a bolognai Szent Félix kolostorban Gratianus is, akinek életéről kevés adat maradt fenn, munkássága azonban egy egész új tudomány alapját teremtette meg: Gratianus volt az első, aki a teológián belül elkülönítette az egyházjogot. Az eltérő jogszabályok összhangja (Concordia discordantium canonum) című munkája vagy nyolcszáz éven keresztül volt megkerülhetetlen forrás, bár Gratianus skolasztikus magyarázatai és a könyv szerkezetében tükröződő munkamódszere már a XVI. században is komoly ellenérzést szültek; olyannyira, hogy Luther a hitújítás mozgalmas időszakában a Decretum Gratianival kezdte a könyvégetést. Pedig csak sok évtizeddel később, 1582-ben készült el a mű javított és hivatalosan is elfogadott változata.

Mindenesetre Gratianus munkájának rengeteg másolt és nyomtatott változata létezik, Magyarországon például az 1500 előtti időkből mintegy 25 kiadását őrzik különböző könyvtárakban. A Gyöngyösi Ferences Könyvtárban is van hat különböző kiadás 1483 és 1520 közöttről. Így aztán az egyik, 1510. december 6-án kinyomtatott párizsi antikva – minden szépsége ellenére – nem számít könyvritkaságnak. Kiadója, Jean Petit (1492–1530), a korszak legelismertebb francia könyvkiadói és könyvkereskedői közé tartozott, sikeres üzletpolitikájával hihetetlen termelékenységet tudott elérni. Gratianust legalább hatszor kiadta: 1508-ban, 1512-ben, 1516-ban, 1517-ben és 1518-ban.

Az 1510-es gyöngyösi példány azonban mégiscsak különlegesnek számít; nem a ritkasága, hanem a könyv bejegyzésekből feltáruló hányatott sorsa miatt. Igaz, e bejegyzések részben elvesztek a kötet XVIII. századi újrakötésekor, azonban a megmaradt margináliák is rendkívül izgalmasak. A könyvet még a nyomtatás évében, 1510 decemberében megvásárolta valaki – talán az a tulajdonos, aki a címlap aljára írta nevét: Demótzky. Hogy ezt követően mi történt a Gratianus-kötettel, mi nem, nem tudhatjuk; az azonban biztos, hogy 1686-ban Budán volt, hiszen itt talált rá a következő, név szerint is ismert tulajdonos.

Meglehetősen valószínű, hogy 1526 előtt került a budai várba, talán tankönyvként használták, talán jogforrásként; több kéztől származó lapszéli bejegyzései alapján nem is egy olvasója lehetett. Persze a török megszállás idején aligha volt szükség Gratianus Decretumaira, de a kötetet szerencsére nem semmisítették meg, és nem is hurcolták el a várból. Nem tűnhetett értékesnek, hiszen díszítetlen „tucatkiadvány”, legföljebb a kétszínnyomás és a Kerver-féle unikornisos címer tehették volna érdekessé egy török katona előtt. Szerencsére azonban ezt a figyelmet megúszta. Nem tudjuk, hol volt 145 éven keresztül a kötet, talán több helyen is. Amikor 1526-ban Szulejmán bevonult Budára, lefoglalta a királyi kincseket, így a Bibliotheca Corviniana köteteit. Brenner Márton 1541-ben már csak néhány darabot talált közülük Budán.

A világhírű gyűjtemény azonban sokak fantáziáját megmozgatta, főként azért, mert elterjedt az a téves hír, hogy a könyvek továbbra is a várban vannak. Bethlen Gábortól Pázmány Péterig sokan próbálták megszerezni a legendás gyűjtemény köteteit, utoljára 1666-ban Peter Lambeck bécsi udvari könyvtáros. Eredményt e próbálkozások nem hoztak, és amikor 1686-ban végül felszabadult a város, a könyvszerető hadmérnökök és a műveltebb katonatisztek – köztük Luigi Marsigli – csalódottan állapították meg, hogy a díszes köteteknek a török uralom alatt lába kelt. A palotában csak háromszáz kötetnyi rossz állapotú régi könyv volt, ezekről Julius Pflugk gyorsan jegyzéket készített, a könyveket meg azonnal dobozokba rakták és elszállították Bécsbe.

Szürtei Ferenc aláírása

Volt azonban más „kincskereső” is a várban, aki 1686. szeptember 2-ának lőporfüstös estéjén a Bibliotheca Corviniana megmaradt kötetei után kutatott: Szürtei Ferenc, a Szalvatoriánus Rendtartomány fiatal szerzetese. Szürtei 1686-ban lett Barkóczy Ferenc udvari papja, és így került a Barkóczy-huszárok közé az ostrom napján. Habár a budai várat több, mint tizenöt nemzet csaknem 100 000 katonája kerítette be, egy szerzetes részéről nagy bátorság kellett az ostromban való részvételhez.

Barkóczy katonái augusztus 2-án érkeztek a vár alá, és a többi magyar katonával együtt derekasan, az első sorban harcoltak. Ki is vívták ezzel a többi katona irigységét, hiszen a soknemzetiségű felszabadító seregek zsoldosai attól tartottak, hogy a második-harmadik vonalban küzdvén a zsákmányból is csak keveset tudnak megszerezni. A koldulórendi Szürtei Ferenc természetesen nem a meggazdagodás reményében ment az ostromlott várhoz, így mindaz, amit tett, valódi kultúrmisszió volt: könyveket akart megmenteni Magyarország számára.

De Szürtei nemcsak Gratianus kötetét vitte magával Budáról a kassai ferences rendház könyvtárába, hanem legalább még egy kötetet is, egy jóval díszesebb Pontificalét, amelyet 1879-ben vásárolt meg a Magyar Nemzeti Múzeum Bécsben, Ehrenfeld Adolf javaslatára. A bécsi antikvárius a felszámolt betléri Nádasdy-könyvtárral vette meg a kódexet. Nem tudjuk, hogyan került oda a reneszánsz Pontificale, mivel azonban a kassai rendházat II. József 1787-ben eltörölte, meglehetősen valószínű, hogy a kötetet ekkor vagy „leselejtezték”, vagy elkallódott, esetleg ellopták. A kevésbé értékes Gratianus kötet azonban több más régi könyvvel együtt megérkezett Gyöngyösre, és ott őrzik mind a mai napig.

Szürtei Ferenc kalandos élete Buda ostroma után még 23 évig tartott. 1688-ban Szolnokon volt házfőnök, majd 1691-ben ismét Barkóczy udvarában találjuk. Később még Homonnán, Egerben, Szendrőn és Kecskeméten volt elöljáró. Itt is érte a halál 1709-ben: a pestises betegek ápolása közben nyolc rendtársával együtt fertőződött meg a halálos baktériummal.

Fáy Zoltán

• Publikálva: 2012.11.13. 11:25 • Címke: művelődéstörténet