​Szelídség és őserő tragikuma

Görbe János (1912–1968)

Senki mással össze nem téveszthető karakterszínész, arcát minden magyar néző ismeri.

Ő volt a tragikus sorsú székely hegyi favágó Szőts István Emberek a havason (1941) című filmjében; Petőfi Sándor a Föltámadott a tengerben (1953, Nádasdy Kálmán, Ranódy László, Szemes Mihály); a földjéhez, házikójához ragaszkodó, gyilkossá lett paraszt Makk Károly Ház a sziklák alatt (1958) című filmdrámájában; és ő volt a „nehézéletű” pásztorember, akit árulóvá tett a bosszúálló császári hatalom fondorlata Jancsó Miklós Szegénylegényekében (1965).

Sovány, szikár testalkata, kissé szögletes arca, enyhén rekedtes hangja az élet próbáin megedzett, szilaj jellemet sugall. Komorságával éles ellentétben áll az a szelídség, ahogyan legjelentősebb szerepeiben cselekszik, megszólal. E kettősség jótékony feszültsége adta az alapot Görbe Jánosnak a tehetsége kibontakoztatásához. Mindig érezni, hogy ez a kedves, jóravaló ember igaztalanul rárakott, hatalmas terheket hordoz, és ha az utolsó csepp is a pohárba kerül, a szelídsége ellenére ő lehet a jóvátétel – vagy akár a bosszú végrehajtója.

Szikár, szögletes, szilaj

A színészi mesterség kitanulása előtt az életben szerzett tapasztalatokat. Volt bojtár, címfestőinas, segédmunkás. Jászárokszálláson született és élt, mielőtt a fővárosban próbált szerencsét. 1940-re elvégezte Rózsahegyi Kálmán színésziskoláját. Utána különböző vidéki és fővárosi színházakhoz szerződött, amelyek közül a legfontosabbak a kolozsvári, a pesti és a miskolci Nemzeti Színház, illetve élete utolsó három évében a győri Kisfaludy Színház.

A színpadot tekintette fő terepének, de ha valaki, akkor ő az, akit a film tett nagy színésszé. Már 1939-ben és 1940-ban kapott kisebb filmszerepeket. Ott fedezte fel őt az akkor még gyakornok, majd rendezőasszisztens Szőts István. Látta a Földindulás (1939, Cserépy Arzén) forgatásán, a szenvedélyes szektás prédikátor szerepében. Vele és a még szintén ismeretlen Szellay Alice-szal utaztak Erdélybe, hogy nagyon szegényes anyagi és technikai háttérrel felvegyék az Emberek a havason (1941) képsorait. A film művészeti fődíjat kapott az 1942-es Velencei Nemzetközi Filmfesztiválon. Ez a siker Görbe Jánost is ismertté tette, és a kritikusok is elismerően írtak naturalisztikus, egyben szuggesztív színészi teljesítményéről.

Emberek a havason (Szőts István, 1941). Beavatási szertartás: Erdei Csutak Gergő és felesége, Anna bemutatják kisfiukat a természetnek.

E siker ellenére következő főszerepét csak hat évvel később, és ugyancsak Szőts Istvántól kapta az Ének a búzamezőkről (1947) évekkel megkésett forgatásán. Ez a film nem lendített filmszínészi karrierjén, mert koholt vádak miatt a közben csalással hatalomra jutott kommunisták betiltották. Ezt követően kapott egy fontos epizódszerepet az első színesfilmben, a Ludas Matyiban (1949, Nádasdy Kálmán, Ranódy László). Ő volt Gergely, a rokonszenves huszárruhás küldönc.

A Rákosi-korszakban újból felfedezték, de csak fokozatosan. Fel-feltűnt a legvonalasabb munkaverseny- és szabotázsfilmekben, és egyre fontosabb, majd főszerepeket bíztak rá: Szabóné (1949, Máriássy Félix), Felszabadult föld (1950, Bán Frigyes), Teljes gőzzel (1951, Máriássy Félix), Civil a pályán (1951, Keleti Márton), Becsület és dicsőség (1951, Gertler Viktor). Alkatilag, habitusában alkalmas volt munkás- és parasztemberek megidézésére, akik valahogyan kiemelkednek a környezetükből. Épp egy ilyen hiteles személyiség kellett a pártállami filmgyártásnak, hogy elhitessék egy tehetséges munkásról, hogy a feleségétől is irigyli a munkaverseny vándorzászlóját (Becsület és dicsőség).

Méltóbb szerepet az 1848–49-es forradalom és szabadságharc eseményeit feldolgozó filmben kapott. A Föltámadott a tengerben jól ellátta a feladatát, de azért 41 évesen nem volt már annyira fiatalos megjelenésű, mint Petőfi 1848-ban. Ehhez képest szakmaibb szerepe volt az Életjelben (1954, Fábri Zoltán), ahol egy gyenge jellemű, nagy hangú bányászt alakít. Utána tovább kapja a feladatokat a munkaverseny-filmekben, ahol kizsákmányolták az ő istenadta karakterét. Az élet hídjában (1954, Keleti Márton) annyira a közösségi célok elhivatottja, hogy viszonylag jól fizető munkáját is otthagyja a jövedelmet nem biztosító hídépítésért, miközben családja, gyereke éhezik.

Kiemelkedő lehetőségnek bizonyult számára a Ház a sziklák alatt (1958, Makk Károly); kissé tartalmilag és stilisztikailag is emlékezteti a nézőt az Emberek a havasonra, és ugyancsak díjat nyert külföldön, nevezetesen San Franciscóban. Itt partnere a gyönyörű Bara Margit, aki mellett egy drámai karaktert kellett megformálnia. Kós Ferenc fogságból tér haza, és nem tud alkalmazkodni a megváltozott körülményekhez. Ragaszkodik földjéhez, házához, árván maradt gyerekéhez, és nincs bizalma a változásban, nem fogad el földet a földosztáskor Sándor nevű sorstársával ellentétben. Egy fedél alatt élnek púpos sógornőjével, aki megkeseríti az életüket, és akitől egy elborult pillanatban úgy szabadul meg, hogy egy szikláról a mélybe löki.

Szótlan, nehézéletű

Utána egy ideig ismét kevésbé jelentős vagy kevésbé hálás szerepek várnak rá. Pandúr elvtársként hitelesíti a pártállami verziót az 1956-os forradalmat feldolgozó Tegnap (1959, Keleti Márton) című filmben; a jelenben szabotázsokat szervező fasiszta ügynök lesz Az arc nélküli városban (1960, Fejér Tamás) Kisebb, de értékesebb szerepeket bíztak rá a következő években; majd 1965-ben a Húsz órában (r: Fábri Zoltán) kapott olyan lehetőséget, amelyre maga is büszke: „Ilyen szép igaz figurát még nem láttam sem színpadon, sem filmen. Az író egyébként ezt mondatja ki Balogh Antival, amit tulajdonképpen már nagyon régen én is érzek és gondolok, csak amit én így sohasem tudtam volna szavakba önteni, nem mertem volna kimondani. Nagy öröm, hogy ennek a Balogh Antinak a figuráját eleveníthetem meg, aki bennem él minden porcikámban.” (Idézi: Macsi Sándor) Balogh Anti a barátjával, a téeszelnök Jóskával kerül szembe 1956-os események kapcsán.

Ugyancsak 1965-ben lépett kamera elé Jancsó Miklós Szegénylegényekében, amellyel elnyerte 1966-ban Magyar Filmkritikusok részéről a legjobb férfi alakítás díját. Vissza-visszatérő helyzet, hogy Görbe Jánost megtalálták a tragikus karakterek. Gajdor szótlan, nehézéletű pásztor, aki az 1848–49-es szabadságharc utáni ínséges időkben embert ölt. Nem elvetemültségből, hanem egzisztenciális kényszerből. A császári bosszú aztán őt szemelte ki, hogy árulója legyen az negyvennyolcas betyároknak. Gajdort részben megtörik, részben morális döntés csapdájába csalják. Az ő jutalma is csak a halál. A film azért jelentős, mert történelmi allegória révén beszélni tudott az 1956-os forradalom utáni kegyetlen megtorlásokról.

A Szegénylegények után még tíz játékfilmben és öt tévéfilmben, sorozatban szerepelt. Élete utolsó három évében korábbi nagy sikereit már nem ismételte meg, de tragikus sors a fontosabb karakterekben ebben az időszakban is megtalálta őt. Megrendítő az, amikor Kardos Ferenc filmjében, az Ünnepnapokban (1967) a sok nélkülözést megért, 1945 előtt és után is igaztalanul mellőzött, vádolt kohász szakmunkás nagyapa az elkényeztetett unokája félresiklott élete miatti bánatba hal bele. Ilyenkor Görbe János mindig a jóravaló, szelíd ember, akiben összegyűlik a külvilág okozta feszültség, és hiába munkál benne az őserő, mert az csak robbanni tud. A világ nála is erősebb, ezért összeroppantja.

Utolsó filmszerepében egy Magyarországra szakadt görög partizán és családapa bőrébe kellett bújnia: Isten és ember előtt (1968). Kultúrák, nemzedékek, eszmék csapnak össze a családjában és a személyében, amelynek során maga is eszközévé és egyben célpontjává válik a pusztulásnak.

Görbe János egy autóbalesetben szenvedett sérülései miatt egy évvel később, 1968-ban elhunyt. Nem kisszámú filmje, illetve alakításai kiemelkedő esztétikai és társadalomtörténeti értéket képviselnek. Egyetlen lánya, Görbe Nóra (1956) szintén a színészi pályát választotta.

Deák-Sárosi László

• Publikálva: 2012.11.15. 09:49 • Címke: filmtörténet, évforduló