„Te akartál regényhősnő lenni, nesze!”

Decemberben lenne 99 éves Szántó Piroska. Kerek évfordulója csak jövőre lesz, de mi már most megkezdjük az emlékezést, mert Szántó Piroskából sohasem elég.

Frissesség, nyitottság, egyenesség, természetesség, humor árad élőbeszéd elevenségű, személyes hangú visszaemlékezéseiből. A kíváncsi utókornak oly becses tulajdonságok a mindennapi életében inkább akadályozták Szántó Piroskát, mint segítették. Írásaiból úgy látszik, a legfőbb gondot az jelenthette számára, hogyan mimikrizhet felnőttet olyan időszakokban, amelyek változatosan hazug elvárásai a kettős beszédek kódrendszere miatt alig voltak kiszámíthatók. Nyitottsága a gyermeki rácsodálkozás módján működött, egyenessége kemény diktatúrákban életveszélyes, puha diktatúrában minimum szánalomkeltő.

Rokonainál nevelkedő megtűrt árvaként rengeteg megalázáson volt már túl, amikor 1931-ben a saját lábára állhatott, s elkezdhette tanulmányait az Iparművészeti Iskolán. Bölcsész húgával, Pannival költöztek Budapestre, iszonyú nyomorban éltek. Piroska festő akart lenni, egy év után a Képzőművészeti Főiskolára ment át, ahol Szőnyi István növendéke lett. Innen baloldali politikai tevékenysége miatt csakhamar kizárták, rövid időre börtönbe is került, tanulmányait pedig Vaszary János tanfolyamán folytatta. 1934-ben csatlakozott a Szocialista Képzőművészek Csoportjához. 1937-ben Bálint Endre Szentendrére hívta, s ő csatlakozott a Korniss Dezső, Vajda Lajos nevével fémjelzett fiatal képzőművészek köréhez. Ekkortájt, főként Vajda szürrealista munkái hatására talált rá az egész életművére olyannyira jellemző személyes, antropomorf növény- és állatábrázolásra. Emlékirataiban (Bálám szamara, 1982; Akt, 1994) többször is már-már védekezően írta meg, milyen sokat jelentettek számára a természet által tökéletesre formált kukoricák, a káposztafejek, a mákgubók, s mennyire képesek voltak tükrözni a lelkiállapotait a pillangók, lovak, vagy történetesen a szamarak. Jól jött ez a tudás 1945 után, amikor egykori baloldali társai közül szinte mindenki „vitte valamire”, tőle pedig a napi megélhetést is nehezen biztosító illusztrációs munkákért is hálát vártak a rendszer tótumfaktumai. Nemcsak a hivatalos művészetkritika nem tekintette „komoly festőnek” – hiszen nem eszméket festett, főleg nem szocreál stílusban – de kollégái, sőt barátai is sokszor lekicsinyellték a természetből vett témáiért. Alighanem élhetetlensége, a helyezkedni-nem-tudása miatti lenézés is ott húzódott e leszólásokban.

Szántó Piroska és Vas István

Érthető, hogy csalódásként élte meg mellőztetését, ő, aki a Horthy-korszakban baloldali fiatalként fülig érő szájjal nélkülözött, tűrte az üldözést, a börtönt, tele volt reménnyel, hogy az ország és az ő nyomoránál csak jobb jöhet, s tenni is akart azért, hogy jobb legyen. Apróbb-nagyobb iparosmunkákat vállalt, rajzolgatott, festett, s türelemmel várta a lehetőséget, amikor végre kedvére festhet. Az „új kor hajnalán” éles eszével hamar rájött, hogy baloldali érzelmei, mozgalmi múltja dacára az 1945 utáni képzőművészeti pozíció-újraosztásból kimaradt, ami nem csoda, hiszen nem állt szándékában közös ringbe szállni a nagyképű, ügyesen helyezkedő karrieristákkal.

Visszaemlékezései a magyar szellemi, elsősorban az irodalmi élet ritka kincsesbányái. „A Kádár–Aczél éra alatt tovább hazudozó, mellébeszélő, hunyorgó, alamizsnáért kuncsorgó irodalmárokkal szemben Szántó Piroska – amúgy mellesleg – megalkotta egy korszak élettel teli társadalmi és művészeti tablóját. Mindezt úgy, hogy nem vakították el az Aczél-vacsorák.” (Onagy Zoltán). Miniportréi Kosztolányi Dezsőné eredeti meglátásaira emlékeztetnek. ”Tündérien gonosz női humor”-ral azonnal láttatja, akiről szól.

Ugyanakkor szemérmesen kezeli művészi önbizalmának kérdését; megrendítő, milyen nehéz küzdelmet vívott az önsajnálat ellen, azért, hogy ne hagyjon föl a festéssel. Az alkotásait bírálókat felületesnek, inkompetensnek érezte, szerinte az volna az igazságos eljárás, ha a néző ugyanannyi időn keresztül foglalkozna a képpel, mint amennyi idejébe a művésznek került alkotása létrehozása. Karrierjét az sem segítette, hogy 1945–1948 között az Európai Iskola tagja volt – annak szétveréséig, ami nem csak az ötvenes években nem volt jó ajánlólevél. Az Európai Iskola fölszámolását követő fokozatos kirekesztés során lassan arra is ráébredt, az a kisebb baj, ha nem festhet, ha már amúgy sem tud „szocreálul”. Skatulyázhatatlan, szabályozhatatlan, csupa szín, megmutatkozni kívánó művészalkatát folyamatosan reguláznia kellett, hogy véletlenül se látsszon ki az elvárt szürkeségből, meg ne tudják a legszűkebb baráti körön kívül, ki ő, mit gondol. Az 1950-es években élte fiatal felnőttkorát, olyan időszakban, amelynek felnőttfogalma a kor elvárásaihoz való rés nélküli, kritikátlan illeszkedést követelte meg. Abból a szempontból mindenképpen szerencse volt, hogy Szántó Piroska csak illusztrátori munkát kapott, hogy nem került annyira a figyelem középpontjába, mint az irodalmi életben jelentős szerepet játszó Vas István, akinek méltatlan csatákat kellett vívnia egy-egy szó, kifejezés, verssor miatt. Jókora adag nagyvonalúságra, még több humorra volt szükségük, hogy a korra dühösen, de önmagukkal békében élhessenek.

Mindig vette a fáradságot arra, hogy személyes szinten gondolkodjon a  helyzetekről, dacolt a rutin skatulyáival. Mindig hajlott a megbocsátásra, ami ugyanennek volt köszönhető: nem kategóriákban, elméletekben gondolkodott. Noha magánemberként jó ismerősök voltak Aczél Györggyel, Szántó a Kádár-korban sem vált a kurzus kedvencévé, hiszen a jóval szabadabb viszonyok között is a saját útját járta, amellett soha nem kért volna szívességet Aczéltól. A 1960-as évektől illusztráló tevékenységének hatására, témáit, motívumait sorozatként dolgozta ki. E korszaka kiemelkedő alkotásai a népi kultúrának, a hagyományos erkölcsiségnek emléket állító pusztuló útmenti keresztekről, pléhkrisztusokról, sírkövekről festett munkái. Csupán az 1970-es években érezte elérkezettnek az időt arra, hogy fölelevenítse háborús emlékeit, azt, amikor Bajóton a parasztok között bujkált, ekkor festette meg monumentális alkotását a bajóti asszonyokról. Ugyancsak az 1970-es évektől készült Szerelmesek című sorozata, a téma ezt követően végigkísérte pályáját. A szerelmet, az érzékiséget csontig csupaszított párokkal ábrázoló alkotások stílusa a szecessziótól a posztmodernig terjed. A sorozat együttes hatása Szántóra általában véve is jellemző: első látásra harsánynak tűnik, az alkotás tőkesúlya azonban a villoni előképhez hasonlóan csöndes, rezignált memento mori.

Vas István 1991-ben bekövetkezett halála után legfontosabb feladatának azt tartotta, hogy a költő örökségét ápolja, egyik legfőbb célja az volt, hogy a könyvtárukat egyben tartsa a Vas-életmű könnyebb kutathatósága érdekében. Életművét 1988-ban a Szombathelyi Képtárnak ajándékozta, így sikerült elérnie, hogy lakásuk az ő halála után múzeumként funkcionáljon.

Szántó Piroska ízig-vérig érzéki személyiség volt, a nagyotmondó elméletek leperegtek róla. Sikerült ezerráncúan is kamaszosan elevennek maradnia, s szabadon, függetlenül gondolkodnia  minden korban. Amikor fordult a kocka, gondolkodás nélkül megmentette a nyilas „testvér” életét, akinél addig álnéven meghúzódott, s őszinte emberi részvéttel nézte 1956-ban az idevezényelt gyerekarcú szovjet katonákat. Kitartott barátai, ismerősei mellett, amikor azok lepottyantak Fortuna szekeréről, népszerűtlenségei idején is őszintén kedvelte Aczél Györgyöt, akit tisztelt emberi tartásáért, műveltségéért. A példákat lehetne még sorolni, helyette idézzük inkább őt magát, az életét röviden, hamisítatlan „szántópiroskául”.

Boronyák Rita

• Publikálva: 2012.12.27. 07:00 • Címke: képzőművészet, évforduló, irodalom