Az okos nők veszélyesek?

105 éve született Simone de Beauvoir, az emblematikus értelmiségi nő, a második világháború utáni évtizedek francia szellemi életének meghatározó alakja, aki beemelte a köztudatba, hogy a nő sorsa nem eleve elrendelés.

Elszegényedett polgárcsaládba született (a családi vagyon utolsó maradványait az orosz forradalom vitte el, mivel a nagypapa orosz állampapírokba fektetett be). Nemesi hangzású neve ellenére nem volt hozománya, ami még a húszas évek végén is a sikeres női életpálya elengedhetetlen feltételének számított. Ügyvéd apja maximum tanulmányainak finanszírozását tudta garantálni. A katolikus intézetben nevelkedő, a családban uralkodó rossz hangulat elől menekülő lány eszményeinek és adottságainak azonban tökéletesen megfelelt, hogy a saját lábára álljon.

Vonzó nő volt, de nem kovácsolt ebből tőkét

Filozófiai diplomát szerzett a Sorbonne-on, és ott ismerkedett meg Jean-Paul Sartre-tal, akivel együtt készültek a gimnáziumi tanári státushoz szükséges versenyvizsgára: amelyen Beauvoir Sartre után a második helyen végzett (és ahol Sartre első nekifutásra megbukott). Mivel Párizsban nem kaptak állást, a harmincas években különböző helyeken tanítottak vidéken. Jellemző módon Beauvoir még azért sem ment feleségül Sartre-hoz, hogy egy városba pályázhassanak. Közben folyamatosan írt, először kisebb tanulmányokat, majd, már a német megszállás alatt, 1943-ban jelent meg első regénye, A vendég. 1945-től csak az írásnak élt. 1954-ben Goncourt-díjat nyert a Mandarinok című baloldali értelmiségi közegben játszódó kulcsregényével.


Jellegzetes turbánjainak egyikében

Elsősorban szépírónak tartotta magát, filozófusnak csak másodlagosan – Sartre mellett, vagy mögött – ami kissé félrevezető, hiszen 1949-ben jelent meg monumentális, 900 oldalas filozófiai műve, a magyarul csak erősen rövidített formában olvasható A második nem, amely egy új tudományterület, az évtizedekkel később kialakuló gender studies elméleti megalapozásának is számít. Ez a nagylélegzetű könyv a nők megélt tapasztalataiból kiindulva, komplex módon elemzi a nő helyzetét, sorra véve a biológiai, történelmi, pszichoanalitikus tényeket és mítoszokat. Száz oldalról vizsgálva is ugyanarra az eredményre jut: a világban a férfi az abszolút a viszonyítási pont, a nő mindig a férfi függvényében definiált. Beauvoir szenvedélyesen vitatta ennek jogosságát, hangoztatta, hogy a nőknek joguk van a szabad választáshoz – például hogy eldönthessék, legyen-e gyerekük vagy sem –, felvetette a fogamzásgátláshoz, az abortuszhoz való jogot, újszerűen tárgyalta a női szexualitást. A hagyományos, anyagilag és sok egyéb tekintetben függő nő helyzete mellett felvázolta a független nő lehetőségeit is, amely akkor kiváltságos ritkaságnak számított. Az ötvenes évek elejének Franciaországában a nők még sok tekintetben hátrányos helyzetben voltak (apró, de jellemző példa, hogy nem lehetett saját bankszámlájuk sem). A család, az anyaság, a házasság számítottak kizárólagos értéknek. A könyvet a katolikus egyház, de a baloldal, sőt még saját barátai is támadták. Az azóta eltelt időben sokat változott a világ, de ezek a kérdések mindmáig heves vitákat keltenek, választási eredményeket befolyásolhatnak, arról nem is beszélve, hogy az egyenlőtlenségek mára talán csökkentek, de még a világ legfejlettebb részein sem tűntek el teljesen (napjainkban főleg a munka világában, a fizetések terén mutatkoznak).


Életükről 2006-ban a svájci rendező, Claude Goretta készített filmet

A könyv keltette közfelháborodás elől menekülnie kellett a kávéházak teraszáról, ugyanakkor bizonyos értelemben sztár is lett, emblematikus értelmiségi figura. Az ötvenes-hatvanas években Sartre-tal együtt a francia baloldal utazó nagyköveteként bejárták a világot Kubától Japánig, Skandináviától Latin-Amerikáig, előadásokat, felolvasásokat tartottak, tanítottak. Összefonódott számukra művészet és politika, a közélet minden kérdésében állást foglaltak, tiltakoznak az algériai, majd a vietnámi háború ellen, de kiálltak például a magyar forradalom mellett is.

Kuba, 1960: Sartre-ral és Che Guevarával.

Élete végén legfontosabb teljesítményének Jean-Paul Sartre-tal való kapcsolatát tartotta. Ebben is a rá jellemző szabadságot, autonómiát képviselte. Közös lakásuk nem volt (nagy szerelmei közül Claude Lanzmann, a filmrendező az egyetlen, akivel össze is költözött). Külön éltek, alkottak, de mindennap találkoztak, minden sort, minden gondolatot megvitattak, egymás első olvasói és legfőbb kritikusai voltak. Kapcsolatuk egyfajta szellemi szövetség volt, amely Sartre 1980-ban bekövetkezett haláláig tartott. Emellett mindketten fenntartottak egyéb kapcsolatokat is.


Műveiben és magánéletében is cáfolni igyekezett a sztereotípiákat. Beauvoir és Sartre.

1947-ben, amerikai előadókörútján ismerkedett meg Nelson Algren íróval, akivel 1952-ig viszonya volt. Kapcsolatuk lenyomata, az Amerikai szerelem; Algrenhez írt leveleinek gyűjteménye a közelmúltban jelent meg magyarul. Zavarbaejtően szenvedélyes szerelmeslevelek ezek, távol a feministákról kialakult közkeletű sztereotípiáktól. „Feleséged”-ként írja alá a leveleket, és hol a boldogságtól, hol a vágyakozástól fakad sírva. De mindemellett eszében sem volt, hogy Algren és a chicagói szegénynegyed kedvéért feladja független párizsi életét, Sartre-ral való életközösségét, csúcsértelmiségi szerepét.

Nelson Algren, akit leveleiben Krokodilnak becézett.

Legmaradandóbb művei számomra az emlékiratai, az Egy jóházból való úrilány emlékei (1961), A kor hatalma (1965) és A körülmények hatalma (1966). (Sajnos a negyedik, 1972-ből visszatekintő, egész életpályáját összegző kötet nem jelent meg magyarul). Ezekben naplószerű részletességgel jelenik meg a francia haladó értelmiségi és művészvilág, a francia közélet és kultúra minden fontos vagy kevésbé fontos eseménye, jelensége. Törzshelyük, a Café de Flore, az egyetemi élet, a Les Temps Modernes szerkesztősége, a második világháború, az ellenállás hétköznapjai, az összefogás, a győzelmet követő eufória, a szétesés, széthúzás. Irigylésreméltó a hite és meggyőződése, hogy a világ igenis megváltoztatható, sőt kötelességünk is megváltoztatni, igazságosabbá, jobbá tenni; hogy mindig ki kell állni az elveinkért. Írásaiban nem csak a kor szellemi élete és a felvonultatott figurák sora lenyűgöző – Camus-től Genet-ig, Boris Viantól Malraux-ig és Picassóig –, hanem Beauvoir személyisége is, aki az egészet szemléli és megörökíti. Páratlanul szenvedélyes igazságkeresése, a konfliktusok felvállalása, az, hogy bátran kimondja a kellemetlen igazságokat is, a következményekkel mit sem törődve.


A róla elnevezett, születésének 100. évfordulóján átadott gyalogoshíd Párizsban (fotó: David Boureau)

De nem csak az „elvek embereként” emlékezetes. Bámulatos az érzékenysége, a mindennapokban rejlő lehetőségek és örömök felfedezésének képessége is, legyen szó egy átmulatott éjszakát követő ködös párizsi hajnal fényeiről, vagy egy istenhátamögötti falusi tanyán kapott tojásrántottáról. Mindig újat akart látni: tájakat, embereket. A háború előtt és alatt, nincstelenül és fiatalon bejárta a francia vidéket, gyalog, biciklivel, vonaton, aludt szénapajtákban és árokparton, szóba elegyedett mindenkivel. Hihetetlen energia, kíváncsiság, felfedezőkedv árad minden sorából. Egyetemistaként, amikor ezeket a köteteket elbűvölve olvastam, elhatároztam, hogy én is követem a példáját, és hátizsákkal bejárom majd a francia vidéket (egyébként soha nem vágytam Franciaországba). Sajnos ezt mindez ideig nem valósítottam meg (magyar változatban sem), de remélem, még nem késő. Simone de Beauvoir-tól megtanultam, hogy a kor és a körülmények nem korlátozhatják az embert, illetve nem jelentenek kibúvót: az ember maga alakíthatja a sorsát… akkor is, ha nő.

Löwensohn Enikő

• Publikálva: 2013.01.09. 12:02 • Címke: irodalom, nők, évforduló